Szerelmi történet a zombiapokalipszis közepén, konkrétan A Zombi Fiú esete Élő Lánnyal (még konkrétabban HalottRómeó és ÉlőJúlia)... Nem hangzik valami jól, ugye?
Pedig jó ez, meglepően jó. Nem NAGYON jó, az is igaz, de van egy erős tippem, hogy a hasonszőrű Alkonyat színvonalát azért bőven megugorja (a könyveket nem olvastam, de a filmek, huhu, jaj). Konkrétabban:
JÓ, hogy Marion valóban működőképes regényt tudott összekalapálni ebből a vad alapötletből.
KÜLÖN JÓ, hogy fekete humorral, és nem pátosszal operált (fura is lett volna, bár az Alkonyatból kiindulva rám nem érdemes hallgatni e témakörben...).
NEM OLYAN JÓ, hogy a vad alapötlet azért igazán nagyon nem adja magát még a fikciónak sem. A szerelem a családok régi ellenségeskedését csak-csak legyőzi, még a másik vámpír volta sem jelent feltétlenül akadályt, de a hulla mégiscsak hulla, akár élő, akár nem (hihi: az Alkonyat a pedofíliát és a családon belüli erőszakot legitimálta a fiatalnak tűnő, vérszomjtól agresszív vámpírRómeóval, ez esetben a nekrofíliával kapcsolatos képzettársításokat kell elhessegetnünk). Fából vaskarikát Marion sem tudott csinálni, ennek megfelelően SPOILER a zombija nem is teljesen zombi, aztán a történet haladtával meg egyre kevésbé SPOILER VÉGE, ami viszont csalás, ha nem tudja igazán virtuóz módon eladni. És igazán virtuóz módon nem tudta eladni, bármennyire ügyes munkát is végzett. Az olvasó időről időre elnézi neki a felvázolt világ szabályainak célszerűségi okokból történő áthágását-kitágítását, pedig több értelme lett volna eleve működőképes világot és szabályokat alkotni (és itt jön be a virtuozitás, meg a fából vaskarika: vagy olyan zombikról beszélünk, amilyenek a filmekben is vannak, és akkor tökéletes a mutatvány, vagy csalunk kicsit, az viszont pontlevonással jár). A szerző mentségére szóljon, mások is szaladtak már bele hasonlóba, beleértve a nagy Norman Mailert (ahhoz, hogy meg tudja írni Hitler történetét az Ördög szempontjából, oldalanként magyarázgatnia kellett a regénye univerzumának kis és nagy következetlenségeit, különös tekintettel az Ördög[ök]re és az ő viselt dolgaikra) és a középnagy Viktor Pelevint (aki Mailerénél jobb könyvet tett le az asztalra, de a metamorok egyre színesebben furcsa világát és egyre-másra előkerülő újabb különleges képességeit és tulajdonságait azért meg kellett emészteni).
NEM OLYAN JÓ AZ SEM, hogy a fekete humort az erős kezdés után egyre inkább legyűri a szentimenti, még ha nem is a Romana regényfüzetek szintjéről beszélünk, szerencsére. Nyilván ez is kényszerűség, a romantikát nem lehet elsikkasztani, ha Shakespeare alapművét adaptáljuk (ráadásul vállaltan), de akkor is. Az egyre komolyabb zombi az egyre nagyobb (érzelmi) háborúban nekem kevésbé működik, mint ahogy az (ön)iróniájához ragaszkodó zombi működne egy kevésbé nagyívű sztoriban. Igaz, én már az ősforrás Rómeó és Júliától sem hatódtam meg eléggé, szóval annyit ér a véleményem e témában, mint pesszárium a laktanyában.
100 szónak is 1: jó könyv ez, gyakorló cinikusok is elkezdhetik, a filmet viszont nyugodtan lehet szkippelni, humorban sokkal zombibb, érzelmekben sokkal rómeóbb a könyvnél (és az ideálisnál).
Kép: moly.hu (köszi)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.