Orosdy Dániel blogja

Van úgy, hogy az embernek a neki tetsző műről sokkal kevesebbet jut az eszébe, mint arról, ami nem tetszett, sőt, még fel is idegesítette. (Ami talán nem is meglepő, nem tudom.) Örülnék, ha sokkal többet tudnék írni a második Sandman-könyvről, de a lényeget már megfogalmaztam korábban, csak a számozást kell kicserélni: "A Sandman első kötete minden szempontból egységes nívójú, maradandó és emlékezetes darab." A legjobban talán a sorozatgyilkosos rész tetszett, pedig az a legfelkavaróbb (főleg ha a Kedves Olvasó tudja, hogy amit Gaiman tulajdonképpen csak érint, túlnyomórészt valóságos; annak pedig, aki nem hiszi el, hogy a valóság furcsább a fikciónál, azt javaslom, olvasson utána a legismertebb sorozatgyilkosok élettörténetének [John Wayne Gacy, Jeffrey Dahmer, Ed Gein stb.], vagy nézzem utána, legális volt-e valamely nyugat-európai országban a XX. század folyamán a pedofil pornó forgalmazása -- persze csak ha van hozzá gyomra!).

Ennyit erről, két másik Sandman még úgyis szóba fog kerülni a blogon. Szemben ezzel a könyvvel, amiről először és utoljára kívánok referálni:

Kálmán C. György: Szóvátétel – mélyenszántók, színvonalak, rangosak

Nos, röviden…: nem.

Nem.

Álláspontom továbbra is az, hogy a nyilvános önkielégítés nem több annál, ami. Még akkor sem, ha a szerzője valóban művelt, értelmes és szellemes személyiség (akinek egyes írásait még én is örömmel olvastam a neten néhanapján, bár ezt a szokásomat alapos felülvizsgálat tárgyává fogom tenni). Ez a műfaj már csak ilyen: hosszú távon tényleg csak annak okoz örömet, aki műveli, a befogadó (finoman szólva) másodlagos szempont. Nem kizárt persze, hogy akadnak páran (sokan?), akik nem így látják, és örömmel tárgyalják ki a maszturbátor mozdulatainak finomságát, érzékiségét, minimum műremekként kezelve az izzadtságcseppeket is, de egy biztos, én nem tartozom közéjük. Mea culpa.

Minősítő körülmény #1: Bárki, aki a kilencvenes években még fontosnak tartotta, hogy a közép-európai értelmiség (szerény önmeghatározása szerint elit, bazm) nevében, irodalomtörténészi / kritikusi / irodalomelméleti szakemberi minőségében nagyokat rúgjon Robert Ludlumba, Alistair MacLeanbe, Stephen Kingbe, Ernest Hemingway-be stb., méltó rá, hogy – minimum – ne vegyük komolyan. (Írom ezt úgy, hogy egy sort sem olvastam soha se Ludlumtól, se MacLeantől, Kinggel és Hemingway-jel pedig csak a flörtig jutottam.) Szánalmas, na. Hivatásos irodalomértőtől meg főleg.

Minősítő körülmény #2: Esterházyt idézni Kinget fikázó cikkben. Erre nincs mentség.

Minősítő körülmény #3: Ha valaki ezek után még azt se tudja, hogyan írják helyesen Columbo nevét, következetesen elhibázva kb. tucatszor. Ez már a bicskanyitogatás kategóriája.

(És még 2 dolog, szigorúan zárójelben:

1) Ne modorosozzunk le soha senkit, amíg nem tartottunk alapos önvizsgálatot, vö. szálka és gerenda viszonya a Biblia szerint.

2) Tudom, ez már sok az elvárásból, de ha már a szaki nem tette szóvá a kritikájában [valszeg mert nem tudta/érdekelte], megemlítem én: Alistair MacLeannek nem sok köze van a Halálvonat című regényhez, és a hasonló, ismeretlen társírókkal jegyzett kötetekhez, akár jók ezen művek, akár rosszak. Élete vége felé eladott pár forgatókönyv-ötletet filmstúdióknak, amiket szemfüles kiadók [jórészt a halála után!] regénnyé bővítve kiadtak, némelyikből még film is készült – ennyi az ő szerepe ebben a sztoriban, a többi már marketing. Mondjuk a recenzens célja nyilván nem az volt, hogy korrektül megítélje a művet és az írótársak pontos szerepét azok megalkotásában, de ez már más kérdés. Sajnos, teszem hozzá.)

Hősünk tehát a legmodernebb távcsöves vadászpuskával megy könnyű célpontra az elefántcsonttoronyból, és még el is várja, hogy tapsoljunk neki a teljesítményéért. Gratulálok. Ha jól sejtem, Umberto Eco lehetne itt az egyik fő hivatkozási pont, csakhogy ő nemhogy nem utálja a „célpontjait”, még érti is azokat (őket). Arra viszont felénk se igény, se késztetés.

K. C. Gy. művét elsősorban egérpadként javallott alkalmazni, magam is főleg így vettem hasznát pár napig.

Ui. (a korrektség jegyében, csak hogy ne legyek én is olyan, mint akit kritizálok)
A fenti, vállaltan indulatos sorokat a könyv első fele alapján vetettem Wordbe. Akkor úgy gondoltam, nem fogok többet elolvasni a nagy műből, aztán meggondoltam magam. A leírtakon végül nem változtattam, továbbra is vállalok minden sort, de annyit azért idebiggyesztek kiegészítésként, hogy a közélettel foglalkozó írásokkal azért egy fokkal jobb a helyzet. Valamennyire egyet tudok érteni velük, némelyik (leginkább csak 1-2 bekezdés erejéig) egész szellemes… Ennyi. Egyébként ugyanolyan ellentmondásos, fárasztó és, khm, önszórakoztató jellegű szövegek ezek is. (Amivel egyébként önmagában nincs semmi baj, csak hát.. ld. fent.)