Nem butaság néha olyan könyvet olvasni, aminek már ismeri az ember a filmváltozatát!
Oké, ez a nagy bejelentés ebben a formában egy kicsit blőd, de nem véletlenül így indítom túlspilázott soraim. Boldogult gyerekkoromban ugyanis kifejezetten kerültem az ilyen köteteket, egész egyszerűen zavart, hogy már ismerem a sztorit, a karaktereket, ráadásul a filmesek szükségszerűen el is térnek a filmen látottaktól (többnyire nem is kicsit, ami külön idegesítő), de ma már kifejezetten érdekel a „miből mi?” kérdése. Már a Halálos lövés (az első Leonard-regény, amihez szerencsém volt) is izgalmasan viszonyult a John Madden-féle filmváltozathoz – utóbbi volt a gyengébb alkotás, természetesen.
A Stick, azaz Stikli egy félig elbarmolt Burt Reynolds-mozi, ami még így is jobb a hírénél, ti. annak idején csúnyán megbukott, és azóta sem örvend különösebben jó hírnévnek. Azon kevesek közé tartozom, akik a figyelemreméltó színész-rendezők között jegyzik Reynolds-t, főleg A vég című fekete komédiája és a Bukott zsaru[k] című bűnügyi filmje okán. Utóbbi gyerekkori kedvencem, a mai napig szívesen újranézem, Tarantino apropóján meg is énekeltem, és tulajdonképpen ez a mozi még komoly reményekre adhatott okot: sikeres volt, jobbára a kritika is szerette -- innen dobbantott Reynolds régi haverja, Clint Eastwood is a nagyobb dicsőség felé!
Aztán Burt beleszeretett Leonard könyvébe, forgatott belőle egy többé-kevésbé ambiciózus filmet, és elszabadult a pokol. Na jó, ez hülyeség, nem szabadult el semmi a stúdió vérebein kívül, de akadtak problémák, konkrétan a rendezőt jobb belátása ellenére a fél film újraforgatására kényszerítették (természetesen a regényhez meglepően hűséges szkript átiratása mellett), a bemutató idejét eltolták, a rossz hír szépen bejárta a szakmát, aztán az író is megnézte a művet, persze nem habozott véka alá rejteni a véleményét a sajtóban, és mire a nézettségi lista első helyén kezdő film kikopott a mozikból, már minden kritikus elverte rajta a port… Nem véletlenül, ezt túlzás lenne állítani, de azért több rosszat kapott szegény Stikli, mint amit megérdemelt. Nézhető, helyenként egész humoros bűnügyi film létére sokat ekézték unalmas és nézhetetlen alkotásként, ráadásul gyakran olyan apróságok miatt, amik közvetlenül Leonard – ebből a szempontból megkímélt – könyvéből származnak.
És akkor most a könyvről: nagyon jó! Ha az utolsó harmadban nem kezdene el (nekem) fura irányt venni a cselekmény, ki merném jelenteni, hogy virtigli remekműről beszélünk. Így „csak” nagyon jónak merem nevezni, de még így is jobb az – érdekes módon egységesebb – Halálos lövésnél, pedig már az is meglehetősen tetszett.
Hogy miért nagyon jó? Mondom!
Laza. Elmore Leonard könyveit tipikusan így jellemzik, nagyon helyesen. A Stick jelentős részében nem halad a cselekmény, illetve nem látványosan halad, de ezek a legjobb, legemlékezetesebb fejezetek. Ez a próza a cselekmény szintjén talán nem túl eredeti, viszont minden erőltetettség nélkül tud könnyed – de nem tartalmatlan! – lenni-maradni. Együtt tengünk-lengünk a szereplőkkel (ahogy azt Quentin Tarantino is mindig kiemeli Leonard művei kapcsán), közben jól szórakozunk, megismerjük őket, és ezzel már el is érkeztünk a következő ponthoz.
Karakterek. Hogy miért nem tartalmatlan Leonard prózája? Leginkább az író mély emberismerete miatt. A figurái annak ellenére tökéletes vannak megrajzolva, hogy elsőre Rejtő Jenő-féle karikatúráknak tűnnek, pedig ez az apró eltérés nagyon fontos: Rejtő is kiváló emberismerő volt, de a szereplői nagy részét eleve karikatúraként rajzolta meg, egy-egy különleges vonás eltúlzásával. Az ő figuráira is ráismerhetünk a mindennapi életben, csak éppen konkrét, ritka helyzetekben – lássuk be, Troppauer Hümérek viszonylag kis számban szaladgálnak köztünk, miközben legtöbbünkben megbújik egy vagy több Troppauer Hümér. Leonard ezzel szemben furcsa, eleinte valószerűtlennek tűnő, de összességében nagyon is reális karakterekkel dolgozik, akik oldalról oldalra egyre többet fednek fel a személyiségükből. Szomorú, gyakran tragikus hátterű, háromdimenziós ember mindegyik főszereplő, és még a mellékszereplők nagy részére is jut a szerző empátiájából. Őt nyilvánvalóan ez érdekli, szokatlan, de hihető figurák bemutatása az olvasónak, és maradéktalanul el is éri a célját.
Hollywood-kritika. Kevés szerző járta meg annyira és olyan hosszú időn át az Álomgyárral, mint Elmore Leonard. Korai, western-témájú munkáiból még modern klasszikusok születtek, aztán a hatvanas évek végére valami megváltozott, és egy emberöltőn át alig készült olyan mozi vagy tévés produkció az ő művéből-közreműködésével, ami egyszerre lett volna igazán jó és igazán sikeres. A rossz széria, a sok meddő megbeszélés sztárokkal, producerekkel és rendezőkkel a soha, vagy az eredeti elképzelésektől gyökeresen eltérő formában megvalósuló filmekről érthető módon nyomot hagyott a mester hozzáállásán, aminek leghíresebb manifesztuma az angol címében egy Dustin Hoffmannal kapcsolatos incidensre utaló Szóljatok a köpcösnek! (Get Shorty, azaz kb. "Szerezzétek meg a töpszlit" volt eredetileg, itthon a valamivel frappánsabb Simlis fiúk címen jelent meg először), de azért gúnyos oldalvágás bőven jutott a Stickbe is. A regény tele van filmes utalásokkal, az egyik szála kifejezetten egy zűrös rendező-producer hülye filmes projektjéhez kapcsolódik, sőt, még egy Stickley című filmről is dumálnak benne, ami a Stikli későbbi kudarca ismeretében különösen izgalmas.
Warren Oates. Önmagában növeli a magamfajta filmrajongó számára egy regény élvezeti értékét, ha az regény írója olyasvalaki előtt emeli meg a kalapját többször is, aki jelentőset tudott alkotni a mainstream mozi peremvidékén (tehát nem ismerik széles tömegek a nevét, pedig teljesítménye és tehetsége alapján bőven megérdemelné). Warren Oates, Sam Peckinpah és Monte Hellman filmjeinek korán elhunyt veteránja pont ilyen, és bőven megérdemelte, hogy a regény címszereplője rendszeresen megemlékezzen az ő távozásáról, és hogy milyen remek színész volt. Ez egy hatalmas pirospont a szememben, és remélem, nem csak az enyémben.
Olvassatok minden nap! Olvassatok Elmore Leonardot! Olvassátok el a Sticket! Ha nincsenek nagy elvárásaitok a regényadaptációkkal szemben, nézzétek meg a Stiklit is! Nem írok több felkiáltójellel végződő mondaT!
ÉS AZ EXTRA:
Elolvastam ezt is:
Grethe Fagerström - Gunilla Hansson: Peti, Ida és Picuri
Szóval most már mindent tudok arról, hogyan készül a gyerek. Na jó, mindent azért nem, de pár ötletem már legalább van.
Kép: moly.hu, wiki (köszi)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.