Orosdy Dániel blogja

Feltámadtak!

Itt vannak!!

Ha már nincs több hely a kollektív sajtóemlékezetben, a halott kiadványok újra ellepik az újságosokat…!

Bizony, emberek, Romero 2. szabálya a papírra is érvényes, legalábbis a jelek szerint: újra támad a Hahota, a Kockás, a Borzongás(ra keresztelt Magyar Fangoria, illetve -emléklap, szóval az a filmhorror-újság)! Felkészül az IPM és a Galaktika?!... De miket is beszélek! Meg egyébként is, maradjunk csak a gyerek-, kiskamasz, valamint nagykamasz- és fiatalfelnőtt-korszakokat remekül leképező hármasnál!

Hahota 52.

Nos, kérem, a nosztalgia nem tréfadolog, eztet akárki megmondhassa! (Továbbávalamint hegyeket mozgat meg és egerek szülték, de ez mintha mégiscsak egy másik vers lenne.) Aki velem többé-kevésbé egykoraszületésű magyar állampolgár (esetleg annak szüleje, rokonja, ilyesmije), továbbá nem egy szatyorban töltötte egyre hosszabbnak tűnő élete korai szakaszát, az legalábbis hallott már a Hahotáról, de többségünk forgatta is. Ad absurdum szerettük, csak nem vallottuk be, egyrészt mert az gáz, másrészt mert más úgysem volt, akkor meg mégis minek tegyünk nagy vallomásokat? (Friderikuszt sem a veleszületett zsenialitás tette megkerülhetetlen médiajelenséggé, hanem hogy nem volt se közel, se távol egyetlen egy másik magyar tévé egyetlen egy kevésbé beszédhibás Thomas Gottschalk-imitátorral. Mondjuk őt annyira nem szerettem, érdekes.)

Gyenge viccek, inkább necces, mint jó kortárs humoreszkek és gyakran kifejezetten jó klasszikus humoreszkek adták a Hahota savaborsát, no és természetesen a Kockás beetetőjeként szolgáló magyar és – főleg – francia képregények, karikatúrák, miazmások (ld. még „kapudrog”). Sokat forgattuk, rögzült.

Jó-e volt? (-e?)

Annyira azért nem, de erre csak akkor jövünk rá, amikor elővesszük a poros példányokat, esetleg főnixként támad fel hamvaiból az alany. ÁMDE! A nosztalgia nem tréfadolog (hegyek, egerek stb.), ennek megfelelően az ember ugyan nem lesz újra addikt, mert az azért mégiscsak erős lenne (és hát maholnap 40 vagyok, emberek, hahó!!!), de nem bánom meg, hogy egyszer befektettem ebbe a reinkarnációba. Többször nem fogok, azt hiszem (említettem már, hogy maholnap 50 leszek?), de azért ez sem teljesen kizárt, hiszen a gyerek egyszer még díjazhatja ezt a humort (igaz, addigra én már maholnap 60 leszek). Nem hiszem, hogy addigra jelentősen feljavul a színvonal, bár a kisklambók azért sokkal megértőbbek, és hát mégiscsak jobb egy 1000 éves vicc két Herkules-képregény között, mint egész nap netezni, gép előtt játékozni, tévézni… A szexről meg a szipuról nem is beszélve! (Basszus, fogalmam sincs, mit csinálnak a mai gyerekek, éppen csak sejtem, hogy nem sok jóban törik a fejüket. Az eljövendő generációkra már gondolni sem merek, valószínűleg áramkörökkel a fejükben jönnek majd a világra.)

Kockás 51.

Keményebb dió a Kockás, és nem csak azért, mert közelebb áll hozzám korban (maholnap 70) a célcsoportja. Ezek a képregények (Rahan és társai) határozottabb és tartósabb emlékeket tudtak hagyni az emberben annál, hogy Pif jófej, és a suliban kiröhögnek, ha Hahotából memorizált viccekkel próbálsz humorheroldkodni. Csakhogy Rahanékat nem lehet ugyanúgy leakasztani a vállfáról, mint a régi vicceket és rajzokat. Ezek a sorozatok már megszűntek, vagy még a régi Kockás maradéktalanul leközölte őket, a frissességük is sokadlagos, a kérdőjelek tehát szaporodnak: Újra kéne közölni a régi nagy szériákat? Van rá egyáltalán lehetőség? Akkor újakat kell venni? Sokat vagy keveset? És azok mik legyenek? Az egykori olvasótábort célozzák vagy a mai (szexelő, szipuzó) fiatalokat?

A szerkesztők becsületére váljon, ők megpróbálták becsülettel megválaszolni ezeket a kérdéseket, és nem is adtak rossz válaszokat. Csak részben a nosztalgiára húzták fel a koncepciót (egérhegyek stb.), az újság javát új idők új dalnokainak új trackjei adják (fordítok: ennyi csöcs az összes korábbi Kockásban együtt nem volt).

„Na és jók ezek a dalnokok, hallgathatóak a trackek, tessék mondani?”

Öööö… Hát… Nem. De!

IS!

Újfent túlzás lenne azt állítani, hogy addikt lesz belőlem, de a Kockás új(abb) számát azért meg fogom venni. [UPDATE: már a mégújabbat is megvettem.] Voltak itt érdekes dolgok, még ha az agyamat nem is dobtam el. Jó lesz ez. Lehet még igazán jó is ez.

Borzongás 1.

A legkeményebb dióhoz érkeztünk, mókuskollégák. Törtek már fel Önök emlékmagazint harapófogóként vagy csipeszként is használható metszőfogaikkal? Hát én sem. Azt se tudtam, hogy létezik ilyen állat, pedig de. Kapható a Zújságosnál. És most nézzünk egymás szemébe, vagy legalább a ballal a jobba: a Magyar Fangoria sosem volt egy puha dió.

Réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban Erdély zord bérceit járva meglepve, egyszersmind örömmel találkoztam a Magyar Fangoria első számával. Az öröm némileg alábbhagyott az első cikkek végigolvasása után. Rossz fordítások, helyesírási hibák, tárgyi tévedések, igénytelenség… Nem igazán működött a dolog, de azért még megvettem pár számot. S láss csodát! Ugrásszerű fejlődés köszöntött be egy idő után, megjelent a hozzáértés a lapban. Lelkesebb lettem, bíztam a kibontakozásban, ami viszont hosszabb távon elmaradt. A Fangoriának Böjtös Gábor főszerk megjelenésével lett karaktere, többé-kevésbé koncepciója is, plusz nem túl nagy, de lelkes rajongótábora, és nem utolsó sorban kvalitásos cikkei… Egységesen magas színvonala viszont nem lett, legalábbis szerintem. Nem is lettem rendszeres vásárlója, inkább csak messziről drukkoltam a projektnek időről-időre tesztelve egyes számokat, de sajnos érdemben nem javult a helyzet, pár év után meg is szűnt az újság (amit mindentől függetlenül nagyon sajnáltam).

Erre most elibénk pattan a Borzongás címre keresztelt emlékmagazin, és én ismét abban a réges-régi, messzi-messzi galaxisban Erdélyben érzem magam (ahol amúgy sosem jártam), mert ugyan elégedett még mindig nem vagyok (teljesen, legalábbis), bizalmat viszont gond nélkül tudok szavazni ennek a próbálkozásnak. Hibáival együtt is érettebb, kiforrottabb próbálkozás, ami jelek szerint érdekes módon pont azzal talált rá saját „fangoriás” karakterére, hogy túllépett a Nagy Testvér, az amerikai Fangoria (szerintem eleve némileg kétes) örökségén. Pluszpontot érdemel Böjti főszerkesztő őszinte, hibákkal szembenézni tudó bevezetője, ami végigveszi a korábbi lap teljes történetét, saját szempontjából térve ki a fent vázolt gondokra. A jelek szerint jót tett a kényszerpihenő, és – szerintem legalábbis – a szerzők-szerkesztők egy részének lecserélése is inkább segített, mint ártott.

Nem mondhatom Stephen Kinggel, hogy látom a magyar horrormagazinok jövőjét, a Borzongás az, azt viszont igen, hogy ez eddig távolról sem rossz a helyzet, rokonszenves az irány, már csak rendesen gatyába kéne rázni a gyereket, és lenne egy éneklő halottunk rohangáló zombink. Aki egy gyerek, gatyában. Mindegy.

És ezzel végére is értünk a dalnak, illetve kikötöttünk az elejénél, ld. Romero és feltámadás. A keretes szerkezet jegyében kívánok Önöknek minden jót. Nézzenek be az ágy alá, vezessenek óvatosan, idegentől ne vásároljanak fékezett habzású mosóport. Legközelebb Hasfelmetsző Jack (!!!) kapcsán jelentkezünk.