Korszakos remekmű lenne Proyas új műve? Biztosan nem. Pokolian szórakoztató látványmozi? Kétségtelenül!
Kevés rendező neve jelent egyértelmű garanciát a sikerre és minőségre, de néhányan (Steven Spielberg, Michael Bay, Coleman Francis stb.) megütik ezt a szintet, és ma már biztosan kijelenthetjük, Alex Proyas is a szűk elithez tartozik. A nagypályás karrierjét nyitó A holló egy olcsó képregényfilm kulisszái között markolt a nézői psziché legmélyére, egy fantasy-akciófilm zsánerében zsonglőrködve modern Goetheként élet és halál, morál és bűn alapvető kérdéseiről. A fenomenális Dark City emelte a tétet, új húscafatokat fedezve fel azon a csontot, amit Terry Gilliam felemás Brazilja után oly sokan annyira nagyon lerágottnak éreztünk. Későbbi munkái már nem lőttek ilyen magasra, bár az is kétségtelen, fognak még izgalmas perceket okozni a jövő akadémikusai számára (az Én, robot Isaac Asimov novelláinak értő és merész következtetésekben megfilmesítése, a Képlet a világvége filmeket forradalmasította különösen intelligens és elgondolkodtató cselekményvezetésével).
A művészetet a szórakoztatás oltárán lassan, de biztosan feláldozó rendező karrierjének legújabb és talán legfényesebb állomása az Egyiptom istenei. A Cecil B. DeMille-lé válás nagy pillanata ez, amit különösen hangsúlyossá tesz a téma- és műfajválasztás is (mint az közismert, a nagy DeMille kedvenc zsánere is a történelmi-mitológiai eposz volt). Tény, az Egyiptom istenei nem kényezteti olyan kérlelhetetlenül a szürkeállományunkat, mint A holló vagy a Dark City, az a revizionista kérlelhetelenség sincs meg bennük, ami az Én, robotot és a Képletet modern klasszikussá tette, vizuális élményként és popcornmoziként mégis köröket ver valamennyi előzményre, sőt, a kortárs látványosságok túlnyomó többségére is.
Az egyiptomi mitológiát autentikusan felhasználó forgatókönyv isteneket és halandókat ereszt össze őrületes kalandokban, szerelem, akció és némi humor köt szokatlan frigyet a mozgókép oltára mellett, de bármit is üzennek nekünk a felszín alatt az események, a hangsúly egyértelműen a mozgalmas képi világon van. És milyen képi világon! A Super Mario Brothers óta nem kapkodtuk így a fejünket, és bármennyire is szürreális néha az összhang, a közönség megnyugvással sóhajt fel: megérte! Megérte kiadnunk a pénzt Proyas lüktető festményére, mert amit nem adnak meg nekünk az egyre laposabb képregényfilmek, azt megadja nekünk az a direktor, aki kis túlzással feltalálta magát a képregényfilmet, hogy aztán át is engedje a tehetségtelenebbeknek. Fennakadhatunk olyan apróságokon, mint a főszerepet hozó sztárok bőrszíne (lesülve mindenki barna, nem?), de fölösleges. Az Egyiptom istenei földbe döngöl és nem ereszt, kíméletlenül rávilágítva a tényre: A holló rendezője mára Hollywood egyik legjelentősebb játékosává vált. És így van ez jól.
Disclaimer: Az elfogulatlanság megőrzése és a tisztánlátás érdekében a szerző nem tekintette meg a kritizált művet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.