Orosdy Dániel blogja

Vagyis arról, ami lett belőle.

Grey Keys, Soft Keys, Pop Keys, esetleg Black Locks, Auerbach & Carney?

Kétségbeesve keresem a Black Keys-t!...
...a Black Keys-ben...

Először is tisztázzuk: én alapvetően nem vagyok az a „Régen jobbak voltak!”-, „Eladták magukat a sikerért, ez már fel van vizezve.”- vagy „Á, a siker megölte bennük a zenét…”-típus.* Ha egy zenekart/előadót szeretek, akkor általában minden korszakában találok értékelhetőt (Chuck Mosley mint Faith No More-énekes? Jöhet!), sőt, számomra még az ún. egyslágeres csodákról is ki tud (szokott?) derülni, hogy valójában remek lemezeket hoztak össze, csak éppen nem volt egynél többször szerencséjük (Gagyi a Spin "Two Princes" Doctors? Hallgasd meg a Pocket Full of Kryptonite-ot, hülye, vagy akár az első három lemezük bármelyikét.), hogy a nullslágeres kultsztárokról ne is beszéljünk (pedig már beszéltem róluk, ld. a NoMeansNo-poszT, többek között)

De a Black Keys… Az ő esetük más. Nagyon más.

Nem példa nélküli, persze! A Gories-os arc „kommerszebb” (utód)zenekara is hasonlóan szerethető, bájos, kritikusok által körülrajongott valami, csak hát alig van megjegyezhető számuk (na jó, egyet tudok: Stop), sőt, a nevükre sem emlékszem (utána kellett néznem és valóban: The Dirtbombs. Pedig nem keveset hallgattam őket, kb. a teljes életművön végigmentem nem is egyszer.). Hallgattam volna magamtól Dirtbombs-t a Gories-előzmények ismerete nélkül? Nem igazán, pedig tök szimpik. És ezzel megint visszakanyarodunk a Black Keys-hez, igen.

Még mindig iszonyat szerethető arcok, komolyan, de amit az El Camino óta/után leműveltek… Nem rossz, attól azért nagyon távol van, de hogy nincs meg benne az, ami miatt az ember Black Keys-t hallgatott, az is biztos. És erre egyetlen reális magyarázaT tudok: sztárrá válás, pénz, siker, csillogás. Nem lettek elhízott és ellenszenves rocksztárok, nem hinném, hogy csak a pénzért vonulnak stúdióba/turnéra, még csak a gyökereiket sem tagadták meg, mégis…** A garázsrock „garázs” részét (utálom ezt a szót zenei összefüggésben, de használjuk, ha kell: a dögöt) műtétileg távolították el mindabból, amit a Turn Blue-n, a ’Let’s Rock’-on és a Delta Kreamen összehoztak. Pedig gondosan, szeretettel, nagy tehetséggel megírt és rögzített lemezek ezek. Csak hát…

Minden szép és jó, de hol a Black Keys??

Szomorú ezt leírni, de tényleg olybá tűnik, hogy engem a jövőben már nem nagyon fog érdekelni, amit a két rokonszenves amerikai úriember ezen a néven összezenél. Van konkrét oka is. Rátérek.

Beszélnünk kell a Black Keys – jelenlegi állás szerint – utolsó albumáról, a már említett Delta Kreamről.

Ez egy blues-lemez. Olyannyira az, hogy kizárólag feldolgozásokat tartalmaz, méghozzá nem akárkiktől: Junior Kimbrough (Keys-ék személyes hőse, nem véletlenül), R. L. Burnside (aki, akárcsak a nagyok, a börtönt is megjárta), Big Joe Williams (Baby, Please Don't Go, hogy mást ne említsek), Mississippi Fred McDowell (a Hobo Blues Band – és persze a Rolling Stones – révén felénk is népszerű You Gotta Move elkövetője), John Lee Hooker (Santanának köszönhetően őt már az is ismeri, aki azt hiszi, nem is). A számokat élőben vették fel, egyéb hangszeresek (pl. a sokáig bojkottált basszusgitáros) közreműködésével, amit értékelhettem volna akár intő jelként is, de inkább örültem neki, és NEM, nem azért, mert amúgy mellesleg basszusgitáron játszottam egykor, régen (rosszul). (A White Stripes-t is bírom, a Gories pedig már említődött, szóval beláthatja a Nyájas Olvasó, nálam nem a szeretett hangszer meglétén vagy hiányán múlik a zene[kar] kedvelése. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem tartom ezt a szerencsére már rég lecsengett „Fuck the bass player!"-vonalat némileg sznobnak, modorosnak és öntetszelgőnek [egy időben szinte gáz volt basszusgitárost engedni a zenekarba, pedig a Stripes-ék által másolt blues- és garázsrock-bandákban elég komoly szerepe volt a bőgősnek, nem véletlenül nem rajta „spóroltak”.])

Szóval minden adott volt, hogy remek lemez szülessen.

Nem az született.

Egy tök jó, kedves és bájos lemez született, ami úgy viszonyul a Black Keys nagy pillanataihoz, mint Eric Clapton kései lemezeinek többsége mindahhoz, amit a Cream tagjaként letett az asztalra.

Állításomat aláhúzandó következzen két szám, ami valójában ugyanaz, egy feldolgozás, csak éppen van a két verzió között majdnem 20 év, rohadt sok lemez és koncert, no meg némi eltérés energiaszintben, ihletettségben… mittudomén, rakkenroll-faktorban:

Do the Rump (2002)

Do the Rump (2021)

Aki az első változatra nem kezdi el rázni a valagát, nem is él.

Aki a második változatot sokkal jobbnak érzi egy kifejezetten kellemes és profi produkciónál, nos… Azzal marhára nem értek egyet.

Hát ez van. Beszélnünk kellett a Black Keys-ről. Most is szeretem őket, de valami már véglegesen eltört. Szomorú volt ezzel szembesülni, viszont legalább a gyászmunka már megkezdődött. Jó volt veletek, srácok, most egy ideig ne hívjuk egymást.

* „Egy jó lemezük van, a Naphoz holddal, de már az is szarabb volt a demónál… És a demó is szarabb volt a korábbi demónál! Lássuk be, a legjobbak a legelső koncerten voltak, azóta lejtmenet.” Hja, így is lehet.
** Hogy meglep-e az infó, miszerint "nem utálják egymást, de térre van szükségük"? Nem. Még el is hiszem, méghozzá így, ebben a formában, de azért rágjuk kicsit magunkban ezt az infót, érdemes.