Orosdy Dániel blogja

Állítólag bizonyos embereket csak imádni vagy utálni lehet. A jelek szerint vannak olyanok is, akiket csak imádni és utálni lehet, így, egyszerre. De pontosítsunk rögtön, hisz ezért vagyunk itt! (?)

1) „csak imádni vagy utálni lehet” – Francokat. Pl. David Lynch-ről is ezt mondják, én mégsem tudom egyértelműen imádni, utálni meg pláne nem. Irritálnak dolgai, irritál, ahogy a rajongói gondolkodnak róla, túlértékeltnek tartom… De hogy tehetségtelen lenne? Ellenszenves? Ugyan, kérem. Megosztó, igen, de nem utálja vagy imádja mindenki, ez egyszerűen nem így működik jobb esetben.

2) Nem eleve túltolt szóhasználat ez? Imádat – utálat…!? Szeretni – nem szeretni, ez már inkább stimmel.

3) Verebes nehéz eset. Nem nehéz szeretni: tehetséges, értelmes, szórakoztató. Ugyanakkor nem könnyű szeretni se: problémás megállapítani, miben is tehetséges tulajdonképpen; értelmes, ámbár talán nem annyira; többnyire szórakoztató, de sokszor elég idegesítő is.

Mondanom sem kell, az önéletrajz(-szerű) Tóligban (-on?) ugyanez tükröződik. Egyrészt Verebes modorossága. Pl. miért kell minden egyes közbevetés(!!!)nél és történetnél jelezni, hogy „Közbevetés” és „Történet”? Nem lenne elég bőven az eltérő betűtípus? Ugyanez a helyzet a szöveggel is: néha dagályos-cirkalmas, néha célratörő és/vagy anekdotikus, de egységes egésszé sehogy sem áll össze, miközben tényleg olvasmányos, szórakoztató.

Közbevetés

Ott van például Őz Zsolt esete, aki Verebeshez hasonlóan született mesélő, de a történetei általában róla magáról szólnak (nem régi idők kis/nagy, elfeledett/felejthetetlen alakjairól), és bár regénynek én nem nevezném könyvét, a Rakkenrollt, ahogy ő tette, önéletrajzként és történetfüzérként már egyaránt abszolút értelmezhető. Verebes anekdotáiból rendre pletykák, viccek, leszámolások, magasztalások lesznek, és bár elvileg kronologikusan mondja fel a saját életét, a négy hosszabb fejezetnek csak meglepően kis része szól arról, mi is történt akkoriban a gyerek/kamasz/ifjú/felnőtt Verebessel. Főleg esszék és sztorik váltják egymást egy-egy életrajzi esemény apropóján, és néha vakarhatjuk a fejünket, miért és hogyan lesz pl. Bacsó Péter rosszabb arc Kerényi Imrénél, ahogy az is egyértelmű, hogy a szerző nem adott sokat az aprólékos háttérmunkára (Szakáts Miklóssal, apja jó barátjával kapcsolatban előkerül a pletyka, miszerint az angolok kémjeként működött, az viszont kimarad, hogy bizonyítottan a III/3. ügynöke volt).

Nem az a gond, hogy a szerző kicsit szerelmes önmagába, hanem hogy a szövege alapján nekünk, olvasóknak nem lesz olyan könnyű beleszeretnünk. És ha már szerelem: pl. a feleségek miért csak by-the-way kerülnek szóba, miközben Várkonyi neve ott figyel szinte minden második oldalon? Még a gyerekekről sem tudunk meg valami sokat, pedig Verebes sem kevésbé büszke apa, mint mondjuk… ÉN! (apró eltérés köztünk az exhibicionizmus megléte, illetve mértéke)

Történet

Ma úgy megáztam, mint a huzat, pedig alig voltam kinn az utcán.

Ez a sztori jóval kevésbé szórakoztató, mint egy átlagos Verebes-történet, de két szempontból hasonlít azokra: a Verebes-történetek se mind valami jók vagy érdekes, és még a jó vagy érdekes Verebes-történeteknél sem mindig egyértelmű, miért kerülnek elő adott téma kapcsán.

Közbevetés

Bele se kell olvasni a könyvbe, hogy jobban megértse a Drága Olvasó, mire gondolok, amikor furcsaságokat és következetlenségeket emlegetek. Ott volt pl. az a nevezetes eset, amikor a legkeményebb hazai #metoo botrány, Marton László ügye kapcsán Verebes párszor beszabadult az Egyenes beszéd stúdiójába. Miről szólt az a bizonyos botrány? Hogy egy jeles művész egy hasonlóan beteg férfitársa oldalán kihasználta legalább egy, színházért lelkesedő fiatal nő rajongását saját perverz céljaira („puszild meg”).

Lehet kiállni ilyenkor a művész(ek) védelmében, az általánosítással szemben? Lehet, bár ügyesen kell csinálni, nehogy szerecsenmosdatás legyen belőle. Lehet lamentálni azon, hogy emberi és művészi nagyság nem feltétlenül esik egybe, sőt? Lehet, főleg nálunk, ahol még mindig sokan szeretik azt hinni, hogy a nagy művész egyben feddhetetlen magánember is (erről majd még okoskodok Nyirő József kapcsán).

És mi az, amit ugyancsak lehet ugyan, de abszolút nem célszerű, sőt inkább furcsa és értelmetlen? A nyilvánvalóan borzasztó és undorító incidens apropóján azon merengeni, hogy talán nem is úgy volt, és bizony a színházban vannak flörtök, liezonok, akár szereposztó díványok is, és hát ezt kvázi el kell fogadni, ez ilyen... Nemá, István.* Ez nem védte meg se Marton, se a szakmát, a tiszta helyzet és az igazság felé vezető fontos lépésnek pedig végképp nem nevezhető. Hogy mást ne mondjak, morálisan sem éppen azt a megközelítést hozza, amit a Tólig egyes bekezdései alapján gondolhatnók. (Morál, erkölcs, etika, etikett, hagyománykövetés stb.!!!!! Ezek hangsúlyozott elvárása főleg akkor visszatetsző, ha valaki még saját bevallása szerint sem mindig ügyelt rájuk.)

Szóval ez a könyv kemény dió, na, akárcsak szerzője megítélése. Ha a folyton ígért szembenézésből nem lenne rendre magyarázkodás; ha mások megítélésében nem a pillanatnyi impulzusok, hanem a következetesség uralkodna; ha a(z író)macska nem akarna egyszerre kint és bent egeret fogni, hanem véleményeiben is mindig ragaszkodna saját hangoztatott öntörvényűségéhez, morális szempontjaihoz és különutasságához; ha a szembenézés tényleg szembenézés lenne, és a memoár alaposabban kitérne magára a memoárszerzőre is, nemcsak arra, amit (akár csak éppen) gondol etc. etc., akkor ez sem lenne zavaró. Így viszont…

Egy szórakoztató, de sok szempontból zavaros, önéletrajzi jellegű kötet után ugyanott tartunk, mint előtte: Verebest szeretni könnyű – nem szeretni szintén.

* Mellesleg ez a botránysorozat sem hozott sok eredményt kis hazánkban, és most nem is arra gondolok, hogy Marton úr sem rendesen bocsánatot kérni, sem méltósággal visszavonulni nem tudott, hanem hogy még a bűntársa neve sem derült ki, a többi kicsit/nagyon le- és megbukott elkövető bocsánatkéréséről és visszavonulásáról nem is beszélve. (Mert igen, szerintem ő nem összeesküvés áldozata, ehhez túl sok tanú, nyom, bizonyíték került elő.) Mintha a szakma úgy élte volna meg, hogy itt valami gonosz puccs történt, amit ki kell bekkelni, aztán mehet tovább minden ugyanúgy. Kéz kezet, varjú varjúnak stb. S lőn.