Orosdy Dániel blogja

Kemény cucc. Persze tudtam, hogy az lesz, nem is lepődtem meg, plusz olvastam már keményebbet (hogy mást ne mondjak, kb. mindent Bret Easton Ellis-től, és persze a többi McCarthy-regény sem piskóta), de az azért majdnem mind más tészta volt.

FILOZOFÁLÁS ALERT!

Ennyi idősen jó lenne tudni már, hogy a gonoszság az emberrel születik-e, vagy szerzett tulajdonság (ha tulajdonság egyáltalán). Viszonylag sokat olvastam a legkülönfélébb valós gonosztevőkről, tömeggyilkos diktátoroktól a mocsok legalját jelentő mindenféle pedofil, szadista sorozatgyilkosokig, mégsem tudom, hol és mikor dől el ez, ha eldől egyáltalán. Az egyik sors ilyen, a másik olyan, ahogy a környezetemben is látok olyan g*cit, aki már gyárilag is az volt (az az egy petesejt nem sokat javított az összképen, ha úgy tetszik), meg olyat, akinél leginkább azon csodálkozhatunk, miért csak ennyire geci ahhoz a sok szemétséghez képest, amin át kellett mennie (tegyük hozzá, az átélt sanyarú események önmagukban még nem jelentenek mentséget semmire, de magyarázatot azért jelenthetnek). És valószínűleg a kérdés megválaszolhatatlanságában rejlik maga a válasz is: rossz a kérdés. A gonoszság nem olyan, mint X betegség, amit az Y vírus okoz, inkább olyan, mint Z betegség, ami lehet veleszületett, lehet egy hajlam következménye, és kialakulhat a körülmények, külső tényezők hatására is.

Itt jön a képbe McCarthy könyve, ami elvileg egy nekrofil sorozatgyilkosról szól, akit még csak mentegetni sem próbál a szerző, mégsem mondanám azt róla (mármint a főszereplőről), hogy a szó szoros értelmében véve gonosz. Ami nem jelenti azt, hogy a való életben nem érdemelne meg (minimum) egy golyót mindazért, amit elkövetett és jövőben elkövet(het)ne, de ez tulajdonképpen más kérdés. A likvidálás mint utólagos büntetés vagy megelőző védekezés elsősorban nem a gonoszság következménye, hanem a tetteké. A tettek viszont (beleértve a mulasztásokat is) nem feltétlenül adott ember jó vagy rossz voltából következnek. Az Isten gyermeke főszereplője nem rossz, ahogy nem is jó, a kérdés sokkal inkább az, ember-e egyáltalán.

„Isten gyermeke”. Jó lenne azt gondolni, hogy Isten gyermeke feltétlenül és kizárólag csak ember lehet, hiszen az állatok és növények „hivatalosan” csak amolyan mellékes teremtmények a Genezis egyik-másik napjáról, a földönkívüliek pedig szigorúan nem-roswell-i értelemben kapnak helyet a Bibliában, maradunk tehát mi, homo sapiens sapiens-ek.

Maradunk?...

Veszélyes húzás ilyen-olyan alapon kivonni egyik-másik embert vagy -csoportot az emberiség egészéből, különféle csúnya holocaustokhoz vezethet, amit én némiképp mizantróp humanistaként a legkevésbé sem komálok, McCarthy főszereplője viszont érvényessé teszi a kérdést: minden homo sapiens sapiens automatikusan embernek minősül? Mit kezdünk azzal, aki önhibájából vagy – főleg – önhibáján kívül a morál országán kívül rekedt? Nem immorális (mint aki az önzése miatt tesz az erkölcsre, bár tudja, mi lenne az elvárható tőle), hanem amorális (mint Isten egyik gyermeke, aki érdemben csak az elemi szükségleteivel van tisztában, és ennek megfelelően is cselekszik, pl. amikor az általa megölt nőkből-lányokból alakít ki magának háremet).

Ismétlem: nem az a kérdés, hogy jár-e valami súlyos szankció az ilyen embernek, vagy hogy beteg-e (ami mellesleg nem zárja ki önmagában a szankció alkalmazásának lehetőségét).

Hanem hogy ember-e, ha már gonosznak nem célszerű titulálni.

Isten gyermeke ember? Egyáltalán lehet Istennek nem ember valamelyik gyermeke? Vagy éppen több is, számtalan? Jut nekik sétálási lehetőség a Mennyországban, mint a szintén elég necces Humbert Humbertnek (Lolita legendás pártfogója), vagy Isten ilyen gyermekei egyből a Pokolra kerülnek? (Esetleg se ide, se oda, és éppen csak annyi marad belőlük, amennyit a férgek meghagynak.)

Még mindig nem ismerem a válaszokat, de hogy ez a könyv elgondolkodtatott (többek között) ezeken, az nagyon rendben van.

ALERT VÉGE!

Ezután a kellően hosszas, filozofikus, meddő, pontatlan és okoskodó bevezető (tárgyalás?) után megnyugtatok mindenkit: McCarthy regénye a legkevésbé sem hasonló stílusban fogant, csak belőlem váltott ki valamiféle szabadbölcsészkedést. Ami azt illeti, a könyvnek nem is egy stílusa van, hanem legalább három: lírai leírások, E/1 visszaemlékezések és többé-kevésbé hűvös, tárgyilagos elbeszélések váltakoznak, érdekes módon inkább egymást kiegészítve, mint egymás hatását rontva (és itt jusson eszünkbe Rubin Szilárd Aprószentekje, ami a valós eset ingoványossága mellett főleg ezen csúszott el – a stílus ott nem váltakozó volt, hanem bizonytalan, és emiatt összegészében inkább kudarcos).

Az Isten gyermeke tehát nem könnyű szöveg, ami ezúttal nem azt jelenti, hogy nem olvasmányos (többnyire az), hanem hogy nyomasztó. Belelátunk valaki fejébe, akit leginkább kerülni kéne. Töménynek tömény alkotás, viszont kiváló és nem túl hosszú, így tulajdonképpen szerencsésebb választás lehet a mesterrel való ismerkedéshez, mint a nagy mestermű Véres délkörök.