Hype. Sőt: HÁJP!
Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!
Na jó, ennyire azért nem drámai a helyzet, de teljesen elégedettnek se mondanám magam. Mitől próbálom távol tartani magam, most már jó ideje többé-kevésbé tudatosan? Hát a hájptól. Engem ne befolyásoljanak, mi több, ne folyásoljanak be se pró, se kontra, se hogy, majd én eldöntöm, mi érdekel (vagy nem) és mi tetszik (vagy nem), köszönöm! Aztán persze időről időre áttöri valami ezt a védvonalat, én pedig üvöltök a sivatagi éjszakában:
HÁJP!
Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!
Most éppen Dan Simmons agyonsztárolt könyve, a történelmi sci-fi-horrorok nem túl népes táborát erősítő Terror került be valahogy a védett övezetbe, és annak ellenére, hogy a könyv jó, ismétlem: JÓ, én mégis ideges vagyok. Kifejtés alant.
(Spoilerek, meg minden.)
Kifejtés: annyira azért nem jó. És mikor derül ez ki? Nyilván a végén. Mert a kezdés természetesen sokkal biztatóbb, konkrétan a magamfajta geeket célozza A lény – egy másik világból főbb stábtagjainak felsorolásával (sajnos Howard Hawks nevét sikerül elírni, de sebaj, ahhoz képest, milyen hosszú a regény, relatíve kevés hiba szorult a magyar kiadásba). Ha nem is prekoncepcióként, de kósza gondolatként már itt megfogalmazódott bennem, hogy Dan Simmons zseniális húzással A lény (alias A dolog, A valami) különböző inkarnációit fűzi itt össze halkan, fű alatt, kerülve a feltűnést, hogy a végén John W. Campbell Jr. novellája (Ki van odakint?), és az abból készült három film (Hawks és Christian Nyby, 1951; A dolog / A valami, John Carpenter, 1982; A dolog, Matthijs van Heijningen Jr., 2011), sőt még a Carpenter-filmből készült regény (szintén A dolog) is egyetlen univerzumban játszódjon, amelynek félig evilági, félig fiktív kötőanyaga maga a Terror. Vagy ha nem is kötőanyag, hát valamiféle híd, kiegészítő, spin-off, nem tudom, de teccikérteni. Amúgy is adná magát a mindenféle „dolgok” összekapcsolása (konkrétan a két híres filmváltozat [1951, 1982] kapcsán már többen felvetették, hogy utóbbi nem is annyira remake-je, mint sajátos folytatás előbbinek, innen pedig már csak egy lépés összekötni a megfelelő pontokat), de ha Simmons célja nem is ez lett volna, hanem csak „betoldást” írni a jórészt a XX. században játszódó Thing-történetek elé valamiféle okos előzmény gyanánt, már tartunk valahol. És ahogy haladtam a sztoriban, csak erősödött bennem az érzés, hogy bizony erre megy ki a játék, persze nem túl hivalkodóan, éppen csak a sorok között. (!!!)
Hát a f*szt.
Ám ettől még lehetne zseniális is a könyv, végül is a jeges-szörnyes horrorsztoriknak nem kell feltétlenül kötődniük Campbell agyszüleményéhez, hogy hozzák a minőségét, csak hát sajnos ez sem jött be teljesen.
Ha valaki nem tudná (és miért is tudná, a hájp még nem kötelező tananyag…): Simmons az elveszett Franklin-expedíció történetét dobta fel egy óriási, gyilkos medveszörnnyel, aki/ami extra nehézségként keseríti meg a jégben ragadt, betegségektől, balesetektől, hidegtől stb.-től tizedelt tengerészek amúgy is sanyarú életét. Olvastam olyan tanult kolléga véleményét, aki szerint a szörny nem is kellett volna a sztoriba, de ezzel nem tudok egyetérteni, rejtély nélkül ez a sztori nem működne valami jól, márpedig a Terrorban nincs sok rejtély, ha a szörnyet kivonjuk a forgalomból, csak két hajó lassan (el)fogyó legénysége. Biztosan meg lehet írni jól ezt is, de én nem vennék meg egy olyan regényt, amiben nem történik semmi más, csak emberek szenvednek a hidegtől és a kórságoktól, aztán jól meghalnak. Ehhez amúgy is elég elolvasni egy riportot a hazai szociális helyzetről (ha ez poénnak tűnik, hát szólok: sajnos nem teljesen az).
(Persze be lehetne cserélni a szörnyet valami másra is, de mire? Sorozatgyilkosra? Akkor már inkább a szörny.)
Szóval a szörny kell, de hogy milyen az a szörny, az nagyon nem mindegy!
Nem baj, ha az a szörny nem alakváltó (ld. „dolgok”).
Nem baj, ha legyőzhetetlen.
Nem baj, ha… semmi sem baj!
Csak egy valami, és én ezt kizárólag azért tudom, mert végigolvastam Simmons könyvét: az bizony elég nagy baj, ha a szörny nem is szörny, hanem eszkimó istenség, aki egyenesen a folklór lapjairól lép elénk. És ha mindez Coelho stílusával súlyosbított fejezetekben derül ki, az is elég nagy baj, legalábbis nekem.
Mert a „kivágott részek az Amerikai istenekből”-jellegű cuccal még valahogy elvagyok, de ugyanez ezoterikus hablattyal hatványra emelve már idegesít. És Simmons éppen ezt szolgálja fel a könyve végén. Nem vágja tönkre a megelőző sokszáz oldalt, oké, de ha tudtam volna, hogy ide lyukadunk ki, nem is vágok bele olyan lelkesen ebbe a kalandba. (Hájp!...)
Emberek, a Terror címe nem hazudik. Van itt terror bőven, testi és lelki is. Vannak részletes leírások, jellemrajzok, érdekes szereplők és izgalmas események is dögivel. Csak sajnos van még más is. És azt én szeretném feledni. Mert pl. egy Richard Laymon talán nem olyan biztos kezű, alapos és jó tollú író, mint ez a Simmons, viszont a lelkesedése és (relatív) következetessége sok mindenért kárpótolja az embert. Az eszkimó istenségekre viszont mifelénk nincs kereslet, legalábbis ebben a formában biztosan nem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.