Előretolt ui.
Lehet már bírálni a nem is olyan rég elhunyt Moldovát? Vagy még korai? Kicsit gondban vagyok ezzel, mert nem szívesen „bántanám”, de a Könyvnaplóban nem szokásom kozmetikázott véleményt közzétenni. Igaz, eleve a halála miatt olvastam el ezt a két könyvet, amiket egyébként még évekkel ezelőtt rendeltem meg… Na mindegy, olyan nagyon úgysem fogom bántani, amúgy pedig Uj Péter nagyjából az én búcsúmat is megírta ezzel a nekrológgal. A kulcsmondatok*:
Galla Miklós örökérvényű szavával élve:
"FOLYTATJUK!"
[illetve csak én, mindegy]
Új az év? Igen.
Érkezik a kétrészes filmnapló?? Igen!
Öröm ez mindenkinek???
Igazi (és kellemes) meglepetés Karinthy Ferenc – nem mellesleg első – regénye, és nem csak a Kőművesekhez képest.
A Don Juan éjszakája a későbbi (ismertebb) művek felől szemlélve (is) különleges, többek között a „Krúdy-light” kifejezés is eszembe jutott róla, amivel persze csak két gond van: nem ismerem eléggé – sajnos – Krúdy munkásságát ahhoz, hogy alapom legyen ilyen kijelentésekre, illetve maga a fogalmazás is félrevezető, mert a regény ugyan (engem legalábbis) emlékeztet a Szindbád-történetek világára, de amúgy semmilyen értelemben sem „light” (vagy max. annyiban, hogy olvasmányos). Szóval kicsit Krúdy, kicsit light, és (részben ezek miatt) nem igazán hasonlít a későbbi művekre, de nem ez a lényeg. Hogy mi? Talán az alábbi idézet közelebb visz minket a válaszhoz (és a könyvet természetesen ajánlom mindenkinek, aki bármilyen alacsony szinten is, de fogékonynak érzi magát erre a világra, sőt, akár még a nyitott gondolkodású fantasy-rajongókat sem zárnám ki a célcsoportból):
Pintér Bence kritikája, immár teljes változatban. Első megjelenés: Azonnali.
(két évvel ezelőttről, egy már megszűnt portálról, de ha valakit így is zavar a teljes szöveg újraközlése, jelezzen bátran)
Jelen esetben az „önálló recenzióként máshol megjelenő szöveg” filmekről szólt, tehát kicsit kifejthetem (a saját magam alkotta szabályok alapján... amikhez miért is kéne ragaszkodnom?? :D kifejtem és kész) a máshol már publikált lényeget bővebben.
„És már mondom is: elcsesztem a számolást!” – írtam volt jó régen, és (sajnos) teljesen igazam volt. Akkor is, meg most is, apró korrekcióval, lássuk:
Hogy mi a közös Terry Gilliamben és John Cleese-ben? Egyszerre nagyon sok és nagyon kevés, de a legérdekesebb az, hogy még abban is meglehetősen különböznek, amiben amúgy kifejezetten hasonlítanak.
MIRŐL BESZÉL EZ AZ EMBER?!
Elmagyarázom.
Alain Dalain Delon majdhogynem állandó szereplője közkedvelt rovatunknak, és minden bizonnyal nem véletlenül, A szamuráj megtestesítője kimondottan fotogén férfi.
Persze, azért ő sem feltétlenül és minden körülmények között fotogén... Ash ezt is kiszúrta!
Katt a TOVÁBBra!
Dám, a rádiós újságíró a rendszerváltás előtt két perccel, ám még az általános csömör csúcsán ültette le az úgynevezett (már aki úgy nevezi őket…) Nagy Generáció jeleseit némi „elszámolásra”. Hogy vannak, miért rosszul, mit ígértek, abból mi vált valóra, miben reménykedtek, az miért nem jött össze, miért maradt ki az életműből a „valódi” nemzetközi áttörés stb. stb.
Nagy filmeposzok, ha találkoznak -- a bestseller boncasztalán, Ash óvó tekintete előtt!
Van, aminek a megszerzéséhez kevés a hatalom
A csalhatatlan szem pedig ilyen! Annak megszerzéséhez kevés a hatalom! Mert mit is lát alant, aki nem csak néz, hanem lát is?
Bizony, legalább két dolog van ott még, mármint Harold Robbins könyvének borítója mellett (illetve azon rajta):
Katt a TOVÁBBra!
A közkedvelt sorozat folytatása folytatódik!
már megint / még mindig FILMEK!!!
Tehenes filmek is, miért ne?!
Szóval a második félévnyi adag tavalyról, (jórészt) kifejtősen, ahogy kell, de ezt (is) már mondtam.
Közkedvelt sorozatunk folytatódik!
FILMEK!!!
Félévnyi adag tavalyról, (jórészt) kifejtősen, ahogy kell.
„A Fargo-sorozat írójának világsikere”, hirdeti a borító (a másik), amiből számomra főleg a „világsiker” érdekes, de az mindenképpen pluszpont, ha valaki egy elismert sorozaton dolgozott, ami ráadásul kedvenceim, a Coen-fivérek egyik filmjén alapul. Bár, ami azt illeti, a sztoriról nekem elsőre inkább a LOST című szemfényvesztés máshogy sikeres széria jutott az eszembe:
Egy ködös nyári éjszakán magánrepülőgép száll fel az Egyesült Államok keleti partvidékéhez tartozó Martha’s Vineyard-szigetről New York felé, fedélzetén tizenegy utassal.
Tízen a felső tízezer tagjai, a tizenegyedik egy nem túl jelentős festő. Tizenhat perccel az indulás után a gép az óceánba zuhan. A katasztrófát ketten élik túl: Scott Burroughs, a festő és a gépen utazó médiamogul négyéves kisfia. Burroughsnak sikerül a lehetetlen: partra úszik a gyerekkel. Ott aztán belekerül a nyomozás és a médiahisztéria kettős forgatagába. De vajon véletlenül zuhant-e le a gép? Vagy a befolyásos embereket szándékosan gyilkolta meg valaki?
Parasztvakításról Nehezen kibogozható rejtélyek tömegéről, zavaros hülyeségekről fantasztikumba hajló megoldásokról azonban ugyancsak nincs szó, Hawley regénye (képzavar: ON) két lábbal a földön áll. Ez az egyik erénye: az író túlnyomórészt olyan dolgokról ír, amik léteznek és amiket ismer – ez becsülendő és rokonszenves. A másik (kevésbé nagy) erénye a szövegnek a nyelvezete: többnyire tárgyilagos, leíró, nem keresi a feltűnést – ez a stílus alapvetően passzol a tartalomhoz (még ha én nem is gondolom különösebben kiemelkedő érdemnek, hogy egy hivatásos [forgatókönyv]író képes többé-kevésbé szenvtelenül megírni egy kalandos-krimis-rejtélyes történetet).
A lényeg röviden: a Zuhanás előtt teljesíti célját, kifejezetten szórakoztató olvasmány, amit bátran merek ajánlani bárkinek, aki kicsit is nyitott az efféle irodalomra.
De azért azt sem szívesen hallgatnám el, hogy pár dolog azért (számomra, nyilván) nem igazán működött benne, ami főleg annak fényében visszás, hogy állítólag (és minden bizonnyal ténylegesen is) világsikerről beszélünk.
SPOILER lesz!
...szóltam…
Follett, mi?...
Egy borítóval kapcsolatban nem csak az lehet érdekes, ami rajta van (erről, azaz Ash felfedezéséről majd később), hanem az is, ami lemarad róla. Egy keresztnév, teszem azt. Tipikusan az íróé, ugye. Vannak persze, akiket vezetéknévről is ismerünk, bár még a legnagyobbakkal sem árt óvatosnak lenni (ld. az amúgy nem is jelentéktelen Alekszej Tolsztoj esetét Leó kuzinnal, ráadásul belőle, mármint Alekszejből kettő is akadt).
Szóval Follett, mi csak úgy, odavetve...?
Ne hagyjuk magunkat csőbe húzni!
Katt a TOVÁBBra!
Tehát A Dolog? Valóban?... Nem is!
Alan Dean Foster regénye John Carpenter A Dolog című filmklasszikusa alapján
(ld. a borítót), még pontosabban
Alan Dean Foster regénye Bill Lancaster forgatókönyvírónak Az izé (másik címén: Ki van odakinn?, eredeti címén: Who Goes There?) című John W. Campbell-novella nyomán készült valahányadik szkript-változata alapján
– ahogy erre a külföldi kiadások is utalnak, nagyon helyesen („A novel by Alan Dean Foster based on a screenplay by Bill Lancaster”):
A borító tehát némiképp félrevezető, ám éppen ez teszi érdekessé a könyvet – mármint nem a pontatlanság, hanem hogy Foster nem a kész film (esetleg annak valamelyik változata), hanem egy szkript-verzió alapján dolgozott.
UGYANIS!
Vavyan Fable visszatérő vendég rovatunkban, minden bizonnyal véletlenül (vagy ha mégsem, hát rögzítsük: egy író nem feltétlenül felelős érte, hogy mi kerül a könyve címlapjára, és ez régebben különösen igaz volt -- azt hiszem).
Ash csalhatatlan szeme azonban nem véletlenül jár hozzánk vendégségbe! (Ez talán képzavaros ésvagy ijesztő, elnézést.)
Nem is húzom tovább az időt, inkább... MUTATOM!
Méghozzá háromszorosan is! (Mármint szpesöl. A könyvnapló.)
Egyrészt mert kivételesen nem egy teljes könyvet tettem magamévá, jó szokásom szerint, hanem csak uszkve a felét (az első kisregényt a kettőből).
Másrészt mert mielőtt eldönthettem volna, könyvnaplózom-e egyáltalán (ami ilyen esetekben messze nem egyértelmű), más már megírta a lényeget, illetve
Harmadrészt mert végül jómagam is szóban foglaltam össze mindazt, amit gondolok róla, és ez végképp fölöslegessé tette egy "teljes értékű" könyves poszt megfogalmazását.
Hát ennyit a kulisszatitkokról, a szerkesztőség belső életéről, az intim kis összefüggésekről: a pőrére vetkezett művész nyilatkozott meg Önök előtt...
És most a főbb pont(ok):
Tényleg innen nyúlták A pusztító című híres hollywoodi mozi alapsztoriját, ahogy Nemere állítja?
Ahogy azt már párszor szóvá tettem (legalábbis gondolatban biztosan), egy (ön)életrajzi könyv legproblematikusabb része tipikusan az ún. korai évek, vagyis az a kihagyhatatlan időszak, ami fontos a szerző(k)nek, fontos az alanynak (tárgynak?), fontos minden szempontból – viszont a legritkább esetben nevezhető igazán érdekesnek. Hősünk akkor még nem hős, csak hős-kezdemény, konkretice egy gyerek/fiatal, aki fontos (nem lehet ezt a szót eleget használni!), sőt, meghatározó eseményeket tapasztal és élményeket él át (esetleg fordítva)… amik jellemzően elsősorban neki izgalmasak. Ahhoz, hogy számunkra, külső szemlélők, befogadók, vagyis a közönség számára is azok legyenek, szükség van a művész produktumára, azaz a műre, ami már egy megszűrt, átalakított, a primer tapasztalatokhoz képest másodlagos (vagy harmadlagos, negyedleges…) valami, márpedig ez a legritkább esetben pont az önéletrajz, annak is az első pár fejezete;
VAGY szükség van olyasféle írói tehetségre (akár az alanytárgy, akár a segítője-szellemírója-életrajzírója részéről), ami képes ezeket a jellemzően eseménytelen ésvagy nem különösebben lenyűgöző momentumokkal teli korszakot olvasmányosan találni. Kemény dió.
Nos, John Cleese esetében határozottan kijelenthetem, hogy
Vagyis arról, ami lett belőle.
Grey Keys, Soft Keys, Pop Keys, esetleg Black Locks, Auerbach & Carney?
Kétségbeesve keresem a Black Keys-t!...
...a Black Keys-ben...
A mérsékelten józan Nick Cave (akkor még kulthérosz, mára már intézmény) követte el ezt a könyvet kb. a nyolcvanas évek végén, és érződik is rajta, hogy szerzője nem volt feltétlenül és minden körülmények között önmegtartóztató – plusz hogy tehetséges (volt/van), íróként is, bizony!
A szöveg és a történet pont olyan, amilyet Cave-től elvár az ember:
Bármi is legyen a bookazine, benne van, hogy book, tehát a magazine-os megjelenés ellenére könyvnek minősül és így helye van a könyvnaplóban. (Komoly tisztesség ez, pl. fénymásolatban, képernyőn olvasott vagy kinyomtatott könyveket általában nem naplózok, igaz, ilyenek nem is gyakran kerülnek a kezembe.)
Ha akad egy bizonyos búcsúpillantás, ami igen komoly nyomot hagyott generációm pszichéjén (vö. Kacsamesék megszakad), akkor az SPOILER [bár ez egy 50 éves film...*] Omar Sharif haláljelenetében látható a David Goodis regényén alapuló, A betörés című (amúgy igen jóféle) szajréfilm végén. Igen, amikor Omar, vagyis Abel Zacharia, az osztozni nem akaró mocskos zsaru belefullad a gabonába SPOILER VÉGE (meggyőződésem amúgy, hogy a jelenet ötlete ésvagy kivitelezése -- legalábbis részben -- Carl Theodor Dreyer legendás Vámpírjából származik, annak is úgyszintén a végéről, de láthatunk hasonlót Peter Weir A kis szemtanújában is).
Ezek után Önök, Drága Olvasók, mégis melyik könyv borítójára tennék az említett színészt? Talán egy David Goodis-regényére, nem? Ismét SPOILER: arra nehéz lesz, itthon nem adták ki egyik művét sem. SPOILER VÉGE Hát akkor? Ash-nek köszönhetően már ez sem titok. Már csak az lehet rejtély, ki mindenki került még fel rajta kívül erre a bizonyos kötetre (a "miért?"-et ne boncolgassuk, fölösleges, a dada, a tudatalatti, szóval az angavárd birodalmában járunk).
MUTATOM, már amennyire a SPOILER engedi!
Nos, igen. A legutóbbi kaland alapján úgy tűnhetett, gondjaim akadtak Ellroy művészetével, vagy legalábbis az egyik regényével, pedig az a könyv is meglehetősen tetszett, éppen csak nem érte utol azt a (nagyon magas) átlagszínvonalat, amit ettől az írótól az általam korábban megismert művei alapján elvárok. Kérem tisztelettel, a Perfídia esetében
