Orosdy Dániel blogja

„A Fargo-sorozat írójának világsikere”, hirdeti a borító (a másik), amiből számomra főleg a „világsiker” érdekes, de az mindenképpen pluszpont, ha valaki egy elismert sorozaton dolgozott, ami ráadásul kedvenceim, a Coen-fivérek egyik filmjén alapul. Bár, ami azt illeti, a sztoriról nekem elsőre inkább a LOST című szemfényvesztés máshogy sikeres széria jutott az eszembe:

Egy ​ködös nyári éjszakán magánrepülőgép száll fel az Egyesült Államok keleti partvidékéhez tartozó Martha’s Vineyard-szigetről New York felé, fedélzetén tizenegy utassal.

Tízen a felső tízezer tagjai, a tizenegyedik egy nem túl jelentős festő. Tizenhat perccel az indulás után a gép az óceánba zuhan. A katasztrófát ketten élik túl: Scott Burroughs, a festő és a gépen utazó médiamogul négyéves kisfia. Burroughsnak sikerül a lehetetlen: partra úszik a gyerekkel. Ott aztán belekerül a nyomozás és a médiahisztéria kettős forgatagába. De vajon véletlenül zuhant-e le a gép? Vagy a befolyásos embereket szándékosan gyilkolta meg valaki?

Parasztvakításról Nehezen kibogozható rejtélyek tömegéről, zavaros hülyeségekről fantasztikumba hajló megoldásokról azonban ugyancsak nincs szó, Hawley regénye (képzavar: ON) két lábbal a földön áll. Ez az egyik erénye: az író túlnyomórészt olyan dolgokról ír, amik léteznek és amiket ismer – ez becsülendő és rokonszenves. A másik (kevésbé nagy) erénye a szövegnek a nyelvezete: többnyire tárgyilagos, leíró, nem keresi a feltűnést – ez a stílus alapvetően passzol a tartalomhoz (még ha én nem is gondolom különösebben kiemelkedő érdemnek, hogy egy hivatásos [forgatókönyv]író képes többé-kevésbé szenvtelenül megírni egy kalandos-krimis-rejtélyes történetet).

A lényeg röviden: a Zuhanás előtt teljesíti célját, kifejezetten szórakoztató olvasmány, amit bátran merek ajánlani bárkinek, aki kicsit is nyitott az efféle irodalomra.

De azért azt sem szívesen hallgatnám el, hogy pár dolog azért (számomra, nyilván) nem igazán működött benne, ami főleg annak fényében visszás, hogy állítólag (és minden bizonnyal ténylegesen is) világsikerről beszélünk.

SPOILER lesz!
...szóltam…

„olyan dolgokról ír, amik léteznek és amiket ismer” – írtam fent, de sajnos ez azért nem maradéktalanul igaz. Különben nem írna pl. ilyet:

Az a helyzet, hogy van a földön elég pénz, amivel egészségessé lehetne tenni mindenkit, ha képesek lennénk megtanulni azt, amit minden totyogós tud: osztozni.

Léteznek olyan betegségek (nem is ritkák), amiknek a gyógyítására a jelenlegi legjobb tudásunk szerint a világ valamennyi pénze sem lenne elég; szerintem túlnyomó többségünknek pusztított már a családjában egyik-másik ezek közül. Szóval nemhogy mindenki, de éppen csak egyetlen ember gyógyítása is kifoghat a világ összes vagyonán (és megvásárolható tudásán) – sajnos. Ami pedig a totyogósokkal kapcsolatos megfigyelést illeti, így, általános kijelentésként megfogalmazva nettó hülyeség. Amennyire tudom és megfigyeltem, az ún. totyogósok – valójában általában a kisgyerekek egy bizonyos életkorig, kevés kivétellel – nagyon nehezen osztoznak, sőt, szerény megfigyeléseim szerint  k i m o n d o t t a n  irigyek, és csak komoly munkával lehet őket arra ránevelni, hogy hagyjanak fel ezzel és engedjék át másnak a (pl.) játékaikat. (Abba bele se menjünk mélyebben, amit a minap tapasztaltam: a „totyogós” másvalaki tulajdonára volt irigy, magyarán legszívesebben elvette volna a neki tetsző, csakhogy helyette egy hasonló korú pajtásához tartozó játékot… Nem épp a Hawley-elv gyakorlati megvalósulása, attól tartok.)

Egyvalami viszont biztosan stimmel a fenti idézettel: rohadtul jól hangzik, igazi magvas, élettapasztalatokon nyugvó bölcsességnek. Ha nem is gyakran, de azért néha Hawley belefut ebbe a késbe – olyan dolgokról bölcselkedik, amikhez nem ért igazán, csak mert hatásosan (vagy azt vadászva) tud valamit megfogalmazni. És ez bizony időnként elég lapos, erőltetett, esetleg idegesítő bekezdésekhez vezet. Mondom: szerencsére nincs túl sok ezekből.

Ugyancsak nem súlyos, de létező gond a könyvvel a befejezése. Elsősorban nem a rejtély megoldására gondolok (az nem különösebben eredeti – nekem A hecc című film alapötlete jutott róla eszembe, többek között –, viszont a szerző ügyesen vezeti elő és amúgy sem rossz ötlet fikciós formában feldolgozni ezt az amúgy szomorú esetet), hanem a hirtelen lezárásra (van ellentéte az in medias res-nek? hogy hívják a nevét?). Ha tippelnem kéne, azt mondanám, ez tudatos húzás volt, Hawley nem egyszerűen csak „összecsapta a végét”, valószínűleg végig így építette fel magában a szöveget – rosszul. Egyrészt ez (is) hatásvadászat, nem sokkal több. Másrészt annyira azért nem élnek ezek a szereplők, hogy a VÉGE szó után is velünk maradjanak és magunkban akarjuk továbbgondolni a történetüket (én legalábbis nem éreztem ennek égető szükségét, pedig valami ilyesmi járhatott a művész fejében). Harmadrészt: maga a „záróakkord” is némiképp ostoba. Hősünk helyre tesz egy demagóg, hazug műsorvezetőt (aki szóhoz sem jut …NYILVÁN!...), majd erkölcsi győzelme biztos tudatában lelép?  Megdicsőül a hérosz, a fény legyőzi a sötétséget? És mindössze ennyi kell hozzá, az igazság és tisztaság kendőzetlen kinyilvánítása?........

Nemá.

Az élményt ugyan nem rontotta el a finálé – ismétlem: ez azért a maga módján egy teljesen korrekt regény, sőt –, de azon azért elgondolkodtam, a Fargo(-sorozat) világsikerű írója látott-e valaha Coen-filmet (incl. Fargo), ha ezt így, ebben a formában megfelelő, sőt, minden bizonnyal ideális lezárásnak gondolta. Maradtak bennem kétségek.

Kép: moly.hu (köszi)