Dám, a rádiós újságíró a rendszerváltás előtt két perccel, ám még az általános csömör csúcsán ültette le az úgynevezett (már aki úgy nevezi őket…) Nagy Generáció jeleseit némi „elszámolásra”. Hogy vannak, miért rosszul, mit ígértek, abból mi vált valóra, miben reménykedtek, az miért nem jött össze, miért maradt ki az életműből a „valódi” nemzetközi áttörés stb. stb.
Páran hiányoznak, néhányan talán kimaradhattak volna, mindegy is: kevés kivételtől eltekintve alanyaink keserűek és sértettek. Tegyük hozzá, sokan (a legtöbben) okkal, de azért én még mindig bizarrnak látom, amikor kimondottan sikeres emberekből dől a vitriol (kötelező irodalom [néznivaló; régi, asszem ATV-s adás volt]: Friderikusz Sándor beszélget Geszti Péterrel).
Mit szóljon az, akinek össze se jött?!
Na mindegy, nem kell mindennek rólam szólnia, hehe.
Hőseink azért persze többnyire rokonszenvesek, és együtt lehet érezni velük: nem különösebben meglepő, ha valaki nem nézi boldogan, ahogy a popzenéért felelős funkci helyette és a bandája helyett a saját szeretője zenekarát futtatja teljes erőből (és állami pénzből). De Erdős Péter csak a jéghegy csúcsa volt, a keserűség fő oka a csömör, a csömöré pedig az ország akkori helyzete: mindenből kevés volt és azt a keveset sem igazságosan osztották fel (max. elvben és bizonyos igazság szerint). Hogy később kiből-miből ki-mi lett, mi javult, mi lett rosszabb, megérne egy mesét, de Dám tudtommal azt a könyvet már nem írta meg – sebaj, nagyjából azért ismerjük Benkő, Hobo, Zorán, Cini, Presser etc. sztoriját. A korabeli látlelet viszont mindentől függetlenül érdekes, bár távolról sem kihagyhatatlan olvasmány.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.