Ash jókedélyű ember, de szeret pihenni is. Van viszont valami, ami sosem pihen:
Ash csalhatatlan szeme!
/mármint mindkettő, azaz egyik sem pihen/
Ash egy nap leült egy padra pihenni és felkacagott. Nem ok nélkül persze! Kiszúrta ugyanis a nyugtalanító tekintetű Bobot, Ikercsúcsok (egyik) rémét, de olyan helyen, ahol neki elvileg semmi keresnivalója sem volt. Hogy hol?
Balekok vagyunk. Én biztosan. Ez a könyv legalább nem akkora lehúzás, mint azok a bizonyos (és sokkal jobb sorsra érdemes) Google-fordított kiadványok, sőt, tulajdonképpen tiszteletre méltó és rokonszenves, hogy Cristiana Pedersoli is megírta az emlékeit az édesapjáról. Kár, hogy ténylegesen nem sok emléke volt / nem kívánta valamennyit megosztani a publikummal (nem tudom eldönteni, melyik állítás igaz, mindenesetre a könyv még ebben a formájában, a kismillió függelékkel együtt is vékonyka). Ugyancsak kár, hogy
Csak önmagamat tudom idézni:
Nem pazarlom a szavakat: az első rész második része. Vagyis inkább a folytatása. Az év második fele, időben visszafelé haladva (nem ragozom többet).
TÁNCRA FEL!
Csak a szokásos: éveleji filmnapló -- de már a Letterboxd-ról! (Azaz nagyobb, hosszabb, vágatlan, csillagos... minden.)
A rendszer a szokásos: féléves bontásban haladunk, időben visszafelé. Ami az első, az az utolsó, mármint nézés szerint, de csak az előző év első feléről beszélünk. TEHÁT:
Júniustól megyünk visszafelé.
Első = utolsó,
és vice versa.
Indul:
Fordító, szerkesztők, nagy kiadó, elvben minden adott, mégis tele van félrefordításokkal a szöveg – hát igen, a filmes szakzsargon nehezen adja magát. (És az argó is. Kedvenc leiterjakabom: a Van, aki forrón szereti összefüggésében „női ruhá[ka]t” jelentő „drags” Caine művének magyar változatában „ócska gönc” lesz, amibe nem szívesen öltöztette akkor még Hollywood a színészeit… Ó, hogyne. Chaplin is ezért járt mindig szmokingban, nemdebár?)
Nehéz érdemben bármit is hozzátenni Uj Péter recenziójához, minden benne van. Persze nekem nincsenek közvetlen élményeim Döncivel, a budapesti undergrounddal is csak minimális, de attól még ez az önéletrajz(-szerűség) nagyon olvasmányos, izgalmas szöveg, méghozzá a furcsa (keresett, túl hivatalos, kimódolt, „értelmiségi” stb.) nyelvezete ellenére. Ami azért
Vannak dolgok, amiket én az életben nem szúrnék ki.
Csakhogy az én szemem csalható!
Én nem Ash vagyok... Az ő szeme (epitheton ornans következik [ami nem egy súlyos rendellenesség latin neve]) csalhatatlan. Vessük egy pillantást -- teszem azt -- erre a borítóra,
Mi, egyszerű halandók mit látunk rajta? Talán elsősorban azt, hogy gagyi, olcsó, vásári etc.
Ám ekkor jön Ash, és annyit súg halkan a fülünkbe: Mortal Kombat.
S minden a helyére kerül!
KATT!
Az elkövető, nem-kifejezetten-fiatalkorú K. P. „Misi” Mihály szerkesztője volt legutóbbi hosszabb irományomnak (Wakond címen ismeri a nagyközönség, illetve egy része), így nem lenne túl elegáns tőlem szembedicsérni és mennybe meneszteni(!) szellemes, ámde hideglelős szatíráját. A lényeg röviden:
Mother Tongue: Mother Tongue (1994)
:format(jpeg):mode_rgb():quality(40)/discogs-images/R-807701-1167785493.jpeg.jpg)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zenekar, amiből az egyik gitáros annyira pozitív benyomást gyakorolt Anthony Kiedis-re, hogy ő – hogy, hogy nem! – lenyúlta ezt a bizonyos húrbűvészt a saját, jóval ismertebb zenekarába (a Red Hot Chili Peppers-be, kedves gyerekek, ha még nem találtátok volna ki), kb. két és fél percre. Szegény Jesse Tobias talán annyi időt sem töltött Flea és a többiek oldalán, hogy végighallgassa az új bandája akkorra már tekintélyes nagyságúnak mondható életművét, amikor megköszönték neki az együttműködést és az ajtó felé kezdték terelni – Dave Navarro meggondolta magát, értsél szót, Jesse, és persze szevasz, Jesse!
Avagy „Amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod…”
Akárcsak közvetlen előzménye, ez a könyv is maradéktalanul betartja, amit ígér, legfeljebb azzal lehet vitatkozni, hogy én személy szerint hányat ismertem a 100 (azért jobbára közismertnek mondható) téves állítás közül, illetve melyekről tudtam, hogy azok tévhitek – fölösleges szőrszálhasogatás lenne ezeken a részleteken pörögni: összességében ezek valóban tévhitek és Hahner tényleg cáfolja őket. Egyszerre „extra” és zavaró körülmény, hogy a szerző nem pusztán cáfol, hanem elemez, összefüggések közé helyez és ismeretet is terjeszt.
Ash legyen a talpán, aki képes megkülönböztetni egymástól Harrison Ford generikus-hazafias akciófilmjeit (Férfias játékok, Végveszélyben, Az elnök különgépe usw.), mindenesetre Thomas Block Határtalan égbolt című regénye valamelyiket/némelyiket/mindegyiket kíméletlenül alapul vette
Részletekért KATT a "tovább"-ra!
20+ évig tartott, de elolvastam… Na nem mintha annyira nehéz olvasmány lenne (sőt, a híréhez képest egész jól haladtam vele), de ahhoz képest, mennyire régen szereztem be azzal a határozott szándékkal, hogy hamar a végére érek, eléggé elhúzódott a dolog.
Hogy milyen a híre?
Mit kapunk, ha egy kevéssé ismert, bár egész jó ausztrál westernt (van ilyen!) vegyítünk a Farkasokkal táncoló megfelelői elemeivel (katonai kalap, bölcs indián), hogy borítót alkossunk egy vadnyugati románchoz?
Ash-nek köszönhetően már ezt is tudjuk!
Részletekért KATT a "tovább"-ra!
Ezt is megértük: Ellroy nem döngöl a földhöz (-be?). De mondok én valamit(!): nem is baj. Egyrészt mert jó látni, hogy ő is valahonnan jutott el valahová (senki sem az L.A. Kvartett-tel vagy az Amerikai Tabló-sorozattal kezdi), másrészt mert nem kell minden regénynek annyira rohadt intenzívnek lennie. Szóval, ha úgy vesszük, kicsit csalódtam, de közben azért örülök is neki, hogy nem megint egy ecstasy-n pörgő, a (kisebb) hibákat nyers energiával elfedő nagyregényt olvastam (mint amilyen szerintem mondjuk a Fehér jazz és – főleg – A nagy sehol), hanem egy kevesebbet markoló, és ha úgy vesszük, kevesebbet is fogó, ám azért még így is igen magas színvonalon mozgó művet, ami jól mutatja, hol járt művészünk a kezdeti (saját bevallása szerint túlságosan Raymond Chandler bűvöletében fogant) szárnypróbálgatások után, de még a korszakos remekművek előtt.
Ash csalhatatlan szeme kiszúrta, hogy nem akármilyen borítót kapott annak idején Nemere István (minden bizonnyal remek)műve, a Zuhanás a napba:
Leginkább egy bizonyos filmsorozat egy bizonyos részének egy bizonyos jelenetét idézi, melyben hőseink a sivatag közepén kerekednek felül az ellEN. Nem csak ebből az epizódból származó, de minden bizonnyal megrázó erejű screenshotok fedik fel alább az összefüggést.
Részletekért KATT a "tovább"-ra!
Nem én leszek az, aki teljesen új és váratlan állításokat fog megfogalmazni a képregény műfajának e klasszikus darabjáról, hacsak egy apró, óvatos megjegyzést nem tekintünk újnak és váratlannak:
Korai zsenge. Még egy. A második. Itt. Kicsit szerkesztve, de nem átírva.
(Ma már nem igazán értek egyet egykori önmagammal.)
Részletek Pongrácz Máté kritikájából. Első megjelenés helye: Roboraptor.
Wakond módra élni és meghalni Kelet-Európában
Orosdy Dániel regényében roppant szórakoztató módón keverednek a hetvenes évek bűnfilmjeinek fordulatai Guy Ritchie figuráival és Kelet-Európa Tarr Béla filmjeit idéző kisszerű, kilátástalan nyomorával.
Többször is ledobott magáról ez a könyv, pont, mint a Harmonia Caelestis (asszem egyszerre nyúltam le mindkettőt mutertól), de most sikerült elkapnom a flow-t. Félre tudtam tenni, hogy folyton változik az alany (ti. én/mi/ők beszélnek egyetlen mondatom belül is akár, viszont nincsenek hagyományos értelemben vett párbeszédek), és szinte már olvastatta is magát. Azt nem merném állítani, hogy végig 100%-osan meg tudtam különböztetni egymástól a szereplőket (sok van, hasonló nevűek, plusz ez az alany-mizéria…), de mintha nem is ez lenne a lényeg. Ez a mi történetünk, 40-es évekbeli magyaroké, akik lehetnek és lesznek is svábból magyarok/németek, zsidóból halottak, kommunisták vagy túlélők, erdélyiből budapestiek stb. stb. „Idegen testünk” – elvben nem lehet idegen, hiszen a miénk, de közben mégis, tett róla a történelem.
Részletek Pintér Bence kritikájából. Első megjelenés: Azonnali.
Így érdemes felforgatni az akciófilmes kliséket egy bűnregényben
… ez az ember tizenkilencben, az orosz fogságban beszélt Lenin elvtárssal. Nem irigyli?
Ilyen és ehhez hasonló bonmot-kkal sajnos(?) nincs tele a kötet, ifjabb Karinthy még bolsi korszakában is túl jó író volt ahhoz (erről majd később!), hogy nettó hülyeségekkel szórja tele a kéziratát, és mégis: cseppben a tenger. Ebben a regényben tényleg az a legkevesebb, hogy a rendes kommunista (értsd: ember; amilyen mindenki lenni szeretne, akár tudja magáról, akár nem) szeretne orosz fogságban lenni, és ott lehetőleg beszélni Kun Bélával Lenin elvtárssal! (Hátha meglapogatja a vállát – miközben főbe is lövethetné, ahogy a derék Uljanov későbbi korszakáról tartja a vicc.)
Igen, ez a könyv végig ilyen, vagy még ilyenebb, de nem (csak) ettől annyira olvasmányos, hanem mert
Hol volt, hol nem volt, tán igaz sem volt... Szóval annak idején, 2003-ban / 2004-ben írogattam a pécsi egyetemi lapba, a ma is létező Univ Pécsbe, kb. ezek voltak az első nyomtatásban megjelent írásaim (neten se jelent meg akkor még más tőlem, ha jól emlékszem, kivéve egy egészen-egészen korai zsengét, ami még az alábbinál is koraibb és zsengébb, és külön története van). Az alant olvasható szöveg fő jellegzetességei tehát (ha tetszettek figyelni) a koraiság és zsengeség, amit szeretnék azzal is külön hangsúlyozni, hogy harmadszor is kiemelem: ez itt korai és zsenge. Nem az igazi. Not good (enough). Ráadásul erősen kötött terjedelemben, inkább ajánló-, mint kritika-jelleggel kellett alkotnom, ami nem adott szárnyakat, és hát fiatal voltam (kellett a pénz, parancsra tettem stb. stb.).
Így olvassa, Kedves Olvasó. Mert Korai.
És Zsenge.
Szóltam.
Kevés magyar, ún. műfaji regényt tudnék mondani, amit – legalábbis az én szerény ismereteim és tapasztalataim szerint – annyira alaposan kiveséztek „sikerültség” (elvárások kontra valóság) szempontjából, mint A szivarhajó utolsó útját. Köszönhető ez részben annak, hogy az egyik író, (P. Bence) maga is aktív újságíró és kritikus, aki a sci-fi irodalom múltjának és jelenének feltérképezése mellett foglalkozott saját munkájának fogadtatásával is (szerzőként és szerkesztőként egyaránt), részben annak, hogy a könyv, pontosabban a felemás marketingje nem akármilyen várakozásokat kelthetett az olvasókban. Ahogy maga Pintér Bence írja:
„Alternatív történelmi, steampunk, ifjúsági kalandregény – zsánermeghatározások tömege kerül elő, ha a Szivarhajóról esik szó. Kezdjük az végén: a híresztelésekkel ellentétben ez a történet nem ifjúsági, vagy éppen young adult (YA) regény. (…) A Szivarhajó szereplői huszonpárévesek, a könyvben rendesen folyik a vér, és például annyi, az ifjúság számára valószínűleg kifejezetten unalmas, főleg az áthallások miatt érdekes kül- és belpolitikai fejtegetés van benne, hogy azt a Baljós árnyak készítői is megirigyelnék. (…) Aztán itt van nekünk a steampunk jelző, ami legalább annyira nem működik, mint az ifjúsági. (…) A szubzsáner eszközkészlete, látványos esztétikája teljesen hiányzik a könyvből (…) Ami tehát megmarad, és még igaz is, az az ’alternatív történelmi kalandregény’.”
Fején találta a szöget, ahogy az önboncolgató írás további részeivel is nehéz vitatkozni, a (szerintem) „végső helyes” következtetés egyértelmű levonására azonban annak ellenére nem kerül sor a szövegben, hogy még egy kézenfekvő párhuzam, illetőleg hivatkozási pont is előkerült a Baljós árnyak emlegetésével. Mert akárhány vélt vagy valós hibát is találunk A szivarhajó utolsó útjában, a legfőbb problémája (túl a marketing baklövésén, persze) nem az, hogy pl. „klisés”, vagy a főszereplő túl sokat dohányzik, hanem az, amire ezek a bizonyos vélt/valós hibák jórészt visszavezethetőek. Nevezetesen az
Nem pazarlom a szavakat: az első rész második része. Vagyis inkább a folytatása. Az év második fele, időben visszafelé haladva (nem ragozom többet).
És ismét!
Év eleje (ha nem is január...), tehát filmnapló, de éves helyett féléves bontásban, időben visszafelé haladva. Ami az első, az az utolsó, mármint nézés szerint, de csak az előző év első feléről beszélünk. Megvan, érthető? Fogod, veszed, vágod, érzed, érzékeled stb.?
Júniustól megyünk visszafelé.
Első = utolsó,
és vice versa.
Oké?
Indulhat?
Értjük egymást?
