… ez az ember tizenkilencben, az orosz fogságban beszélt Lenin elvtárssal. Nem irigyli?
Ilyen és ehhez hasonló bonmot-kkal sajnos(?) nincs tele a kötet, ifjabb Karinthy még bolsi korszakában is túl jó író volt ahhoz (erről majd később!), hogy nettó hülyeségekkel szórja tele a kéziratát, és mégis: cseppben a tenger. Ebben a regényben tényleg az a legkevesebb, hogy a rendes kommunista (értsd: ember; amilyen mindenki lenni szeretne, akár tudja magáról, akár nem) szeretne orosz fogságban lenni, és ott lehetőleg beszélni Kun Bélával Lenin elvtárssal! (Hátha meglapogatja a vállát – miközben főbe is lövethetné, ahogy a derék Uljanov későbbi korszakáról tartja a vicc.)
Igen, ez a könyv végig ilyen, vagy még ilyenebb, de nem (csak) ettől annyira olvasmányos, hanem mert
Az 1920-as évek elején az oklahomai Osage megye lakóit, majd egy idő után a helyi és az országos médiát is az oszázs indiántörzset sújtó átok, pontosabban a gazdag törzstagokat érintő feltűnően sok gyanús haláleset foglalkoztatta. Az oszázsok (akik gyakorlatilag egytől egyig vagyonosak voltak, tehát mind a veszélyeztetett kategóriába tartoztak) szabályosan rettegtek, és minden okuk megvolt rá: kegyetlen, változatos eszközökkel elkövetett gyilkosságok, fura öngyilkosságok és rejtélyes betegségek tizedelték őket. Nem segítettek rajtuk sem a pénzen megvehető eszközök és szolgáltatások, sem az elővigyázatosság, ráadásul a külvilágra, a többségi társadalomra sem számíthattak. A média ugyanis már a gyilkosságsorozat előtt is sokat foglalkozott velük, de csak mint egzotikus, primitív, ám dúsgazdag vadakkal, és az akkor még magától értetődő rasszizmustól a hatóságok sem voltak mentesek, sőt. Közömbös és ellenséges környezetben kellett küzdenie a törzsnek, ám egyszer csak megjelentek Edgar J. Hoover emberei, és véget vetettek az őslakosok szenvedéseinek. 
