Orosdy Dániel blogja

Kevés magyar, ún. műfaji regényt tudnék mondani, amit – legalábbis az én szerény ismereteim és tapasztalataim szerint – annyira alaposan kiveséztek „sikerültség” (elvárások kontra valóság) szempontjából, mint A szivarhajó utolsó útját. Köszönhető ez részben annak, hogy az egyik író, (P. Bence) maga is aktív újságíró és kritikus, aki a sci-fi irodalom múltjának és jelenének feltérképezése mellett foglalkozott saját munkájának fogadtatásával is (szerzőként és szerkesztőként egyaránt), részben annak, hogy a könyv, pontosabban a felemás marketingje nem akármilyen várakozásokat kelthetett az olvasókban. Ahogy maga Pintér Bence írja:

„Alternatív történelmi, steampunk, ifjúsági kalandregény – zsánermeghatározások tömege kerül elő, ha a Szivarhajóról esik szó. Kezdjük az végén: a híresztelésekkel ellentétben ez a történet nem ifjúsági, vagy éppen young adult (YA) regény. (…) A Szivarhajó szereplői huszonpárévesek, a könyvben rendesen folyik a vér, és például annyi, az ifjúság számára valószínűleg kifejezetten unalmas, főleg az áthallások miatt érdekes kül- és belpolitikai fejtegetés van benne, hogy azt a Baljós árnyak készítői is megirigyelnék. (…) Aztán itt van nekünk a steampunk jelző, ami legalább annyira nem működik, mint az ifjúsági. (…) A szubzsáner eszközkészlete, látványos esztétikája teljesen hiányzik a könyvből (…) Ami tehát megmarad, és még igaz is, az az ’alternatív történelmi kalandregény’.”

Fején találta a szöget, ahogy az önboncolgató írás további részeivel is nehéz vitatkozni, a (szerintem) „végső helyes” következtetés egyértelmű levonására azonban annak ellenére nem kerül sor a szövegben, hogy még egy kézenfekvő párhuzam, illetőleg hivatkozási pont is előkerült a Baljós árnyak emlegetésével. Mert akárhány vélt vagy valós hibát is találunk A szivarhajó utolsó útjában, a legfőbb problémája (túl a marketing baklövésén, persze) nem az, hogy pl. „klisés”, vagy a főszereplő túl sokat dohányzik, hanem az, amire ezek a bizonyos vélt/valós hibák jórészt visszavezethetőek. Nevezetesen az

elsőrészség. Ami egy létező, nem is annyira ritka jelenség, nevet viszont – tudtommal – mégsem adtak neki mostanáig. (Szívesen, Magyar Nyelv, én is szeretlek!)

Léteznek ugyanis nem is annyira elszigetelt esetek, amikor valaki(k) azzal a nem is annyira titkolt szándékkal alkot(nak) meg valamit, hogy később folytassa(-sák), bővítse(-sék), kiegészítse(-sék) stb. A science-fiction világában különösen gyakori ez, ld. még univerzumépítés. Nincs is vele semmi baj, főleg ha van reális esély az „utánlövésre”, neadjisten már benne is van a töltény a csőben. És ekkor rögtön eszünkbe is juthat a Csillagok háborúja (ld. fenti rácsatlakozásom a Baljós árnyakra), mellyel kapcsolatban közismert, hogy a korszakos zseni, George Lucas fejéből eleve kilencrészes, egyetlen hatalmas saga-t alkotó történetként pattant ki, melynek sajátos okok miatt pont az 4. részét készítette el elsőként…

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Most, hogy kikacagtuk magunkat szegény Lucas kárára (miközben nem kis részben tényleg magunkon kacagunk, hiszen évtizedekig beszoptuk ezt a mesét, talán a legjobban sikerültet George apó sztoriládikájából), nézzük meg alaposabban az utóbb Egy új reményre (át)keresztelt „mindig is 4. résznek szántam!” első részt, amire én már csakazértis Csillagok háborújaként fogok hivatkozni, tetszik tudni ez volt neki a címe, így mutatták be, így ismerte meg kb. mindenki annak idején.

Szóval a Csillagok háborúja (1977) számomra felnőtt fejjel is egy zseniális valami, de nem a hibái miatt (nyilván), hanem azok ellenére. Mert hibái akadnak (ahogy a Szivarhajónak is), de nem súlyosak (ahogy a Szivarhajóé sem azok). A nagy különbség – túl azon, hogy Pintérék könyvét azért nem merném zseniálisnak titulálni – abban áll, hogy Lucasnak azért valamiféle elképzelései a folytatásokról mégiscsak voltak, és persze producerként utóbb gondoskodott is ezek kivitelezéséről. Mert ha önmagában nézzük, a Csillagok háborújából bizony csöpög az elsőrészség. Eposzi méretekben tárgyal egy westernsorozat-epizódnyi cselekményt annyi jó és rossz szereplővel, bemutatott és megidézett eseménnyel, hogy még belegondolni is fáj. (Egy példa: kevesen szeretik nálam jobban Csubakkát, de mennyi veszne a cselekményből, ha kihagyták volna? Ugye mondom.)

Lucas rendezői főművének elsőrészsége a befejezésben válik a legnyilvánvalóbbá, miután egy gonosz ugyan megmurdelt, a másik (és főbb!) gonosz viszont minden bizonnyal él és virul, plusz bármennyire is megsemmisült a Halálcsillag, a Birodalom bukásáról finoman szólva sincsenek pontos ismereteink. A hősök (pontosabban akik egyben emberek is, nem holmi vukik vagy robotok) kitüntetést kapnak, mindenki vigyorog – és ennyi. Eposzunknak ez kb. az első éneke lehetett, igaz, önmagában is kitett egy – nagyjából – kerek történetet.

És valami ilyesmi a fő gond A szivarhajó utolsó útjával is. A szerzők (talán homályos elképzelésekkel a folytatást illetően, de egész biztosan az alternatív univerzum lényegesebb földrajzi, történelmi stb. hátterének birtokában) „egy egészen konvencionális akciófilm története” köré hatalmas birodalmat építettek, tele felesleges(nek tűnő) szereplőkkel, utalásokkal izgalmas múltbéli és potenciálisan bekövetkezhető (ezt így mondják alter-történelmül?) eseményekre. Ha rögtön, vagy legalábbis relatíve gyorsan lecsapták volna a magas labdát egy folytatással, a Szivarhajó hibáinak jelentős része nem tűnne hibának, hiszen „az csak az első rész volt, expozíció”. Így viszont nem első részünk van, hanem csak első „énekünk”, amin lötyög az eposzi kabát, és ez nem véletlenül zavaró. A kritikus hangok jelentős része rég elhalt volna, ha időközben kijött volna a Gőzágyúval gépmadárra (fiktív cím, de kopirájtos! © ), ami a Szivarhajó folytatásaként már a puszta létével is egyértelművé tette volna, hogy itt bizony nem egyetlen „ifjúsági”, „steampunk” regényről beszélünk, hanem egy teljes (alternatív) univerzum bevezető darabjáról, ami szükségszerűen lett olyan, amilyen (eltekintve nagyvonalúan a „valós” hibákról, amiknek nincs sok közük a „scope”-hoz, pl. hogy a kezdés a szüléssel finoman szólva sem tűnik reálisnak, akár alternatív az univerzumunk, akár nem az).

Hát ennyi. Élveztem A szivarhajó utolsó útját és nem zavartak különösebben a klisék (csak néha) vagy az elcseszett reklám (mert arra amúgy sem szabad adni, soha, ld. hype). Nem zavart az elsőrészség sem, mert éreztem, hogy a szerzők azért nagyjából kitalálták ezt az univerzumot, még ha nem is írták meg regény(ek)nek, de megértem azokat, akik szerint a kevesebb több lett volna. Mindenesetre annak, aminek készült – könnyed, mozgalmas alternatív sci-fi –, abszolút megfelel a mű, ráadásul olyan ötletekkel játszadozik el, amilyenekkel szerintem mindannyian foglalkoztunk ifjabb korunkban (visszamenni az időben gépfegyverrel, változtatni a magyar történelem számunkra évszázadok óta kedvezőtlen alakulásán stb.), úgyhogy bátran merem ajánlani mindenkinek, akit izgat a téma, nem fog csalódni.

És hogy ne csak az elvárásokról, vélt vagy valós hiányosságokról essen szó, megemlítek valamit, ami a megjelenés idején nem volt annyira egyértelmű, mint manapság, ebben az értelemben tehát az alternatív regény beérett(!): az államszövetségek működtetésének buktatói, nehézségei és az ezzel kapcsolatos kérdések most, amikor az EU, de talán még az USA is változatos problémákkal küzd, különös és izgalmas fénytörésbe kerülnek annak ellenére is, hogy a regénybeli konföderáció alapvetően jól működik. Vajon hitték volna ezt a szerzők annak idején? Hogy a próféta beszél belőlük?

Kép: Moly (köszi)