Lehet lamentálni azon, hogy emberi és művészi nagyság nem feltétlenül esik egybe, sőt? Lehet, főleg nálunk, ahol még mindig sokan szeretik azt hinni, hogy a nagy művész egyben feddhetetlen magánember is.
Írtam volt korábban, és igazam volt, mert nagyon okos vagyok. Vagy mert Nyáry Krisztián nagyon okos…? Talán utóbbi inkább igaz, de azért én is ugyanerre jutottam, méghozzá Nyáry kollégától függetlenül, szóval ebből most kivételesen ne csináljunk kabinetkérdést.
Kifejtés és vonatkozó Nyáry-szemelvények ALÁBB.
A helyzet az, hogy Nyirő (igen, rövid i-vel, ő nem Nyírőnek hívta magát, nyilván nem véletlenül) jó író volt. Éppen úgy, ahogy azt Nyáry és a tárgyalt kötethez értő előszót író Pomogáts Béla is kifejti: jó, de azért nem zseniális író, aki magánemberként (pontosabban politikusként) vállalhatatlan dolgokban vett részt minimum csendestársként. (Bár ha így megy tovább… Na mindegy. Maradjunk a „vállalhatatlan” szónál.)
A puding próbája az evés, és én megettem a pudingomat, hogy megerősítsem azt, amit korábban is tudtam (nem kabinetkérdés), tehát tessenek nyugodtan elhinni: náculás ide, nyilaskodás oda, Nyirő tudta, milyen egy jó elbeszélés, és írt is ilyet, nem keveset. A nyelvezetét szokni kell, a világa kicsit érzelmes az én ízlésemnek stb. stb., de hogy ez mint irodalom rossz lenne…? Pláne mert a szerzőt (utóbb) eltérítette a politika…? Hát nem. És még csak a kirekesztő, sztereotip gondolkodás sem érhető tetten a szövegekben, legfeljebb a kései darabok némelyikében akad 1-1 közhelyes zsidó alak és némi románozás. A mérleg másik serpenyőjében a többnyire rövid, hatásos, különleges nyelvet használó történetek vannak, melyek adott esetben akár a horror és thriller műfajokban is elhelyezhetőek, több is olyan, mint egy jó mese (Benedek Elek rulez!), és én meg egy közkedvelt Nyuszikás viccet (fűnyíró) is felfedezni véltem az egyik írásban, a kiváló Emberek a havason egyik jelenetének „eredetijéről” nem is beszélve.
Fogadjuk el tehát: Nyirőt és a hasonlóan megosztó, akár jobb-, akár baloldali írókat akkor szabad csak művészként is elítélni, ha a) ismerjük valamennyire a munkásságukat b) képesek vagyunk elfogulatlanul véleményt alkotni, vagy legalábbis törekszünk rá. Ami pedig a „többit” illeti, nos… Amire nincs mentség, arra nincs mentség. De a korábbi érdemek ettől még nem évülnek el automatikusan, és a leírt szöveg sem lesz rosszabb. (Vagy ha igen, akkor kezdjük el ezen az alapon újraértékelni a kánont, és lepődjünk meg, mennyire kevés marad belőle a végére.)
TEASER: Wass Albert egyik regényét is el akarom olvasni majd, márpedig ő még Nyáry Krisztián szerint sem volt különösebben nagy tehetség, úgyhogy van mire várnia a blog kedves olvasóközönségének…
Szóval ALÁBB:
444: Lehet egy feketeöves nyilas jó író?
Ny. K.: Ebben talán unikális a magyar kultúra, és ez talán a kultikus szemléletű oktatásból következik: egyszerűen nem bírjuk elválasztani az életművet és az életrajzot. Tehát valakitől, aki jó író, elvárjuk, hogy erkölcsös, feddhetetlen, fölöttünk álló útmutató legyen, és fordítva is, hogyha valaki politikailag vagy másképpen gazember, az csak rossz író lehet. (…) Nyírő valóban jó író és náciszimpatizáns volt. Nyilas. (…) Visszatérve: más kultúrákban jobban el tudják választani a műveket az embertől. Ferdinand Céline szélsőjobboldali volt, antiszemita, náci kollaboráns, mégis benne van minden francia irodalomtankönyvben, benne van a kánonban. De nincs róla elnevezve utca, könyvtár, és nincs szobra sem.
444: Nyírő mégsem lett olyan jelenség, mint Wass Albert. Nincsenek tele a könyveivel a boltok, nem avatnak Nyírő-szobrot minden héten...
Ny. K.: Kettőjük közül Wass felfedezése piacilag is megalapozott döntés volt, mert ő egy lektűrszerző, akit nagyon jól el lehet adni. Nyírőt nehezebb. (…) Pedig az ő művei komolyabb irodalmi értéket hordoznak. Ő írta az első magyar neorealista a film, az Emberek a havason forgatókönyvét, már csak ezért is helye lett volna valahol. De voltak kifejezetten jó novellái. Csak ami jó belőle, az nem olyan, mint amit várnak, nem olyan, mint Wass Albert, sokkal összetettebb. (…)
Igyekszem elválasztani a szerzőt a műtől. Hiszen egy kiváló ember is írhat rosszat és fordítva: egy erkölcsileg megkérdőjelezhető embertől is születhet remekmű. A szerzőt, mint embert viszont meg lehet szeretni: ezt a képet módosíthatja a magánéleti információ. Ha az ember szereti Kassák Lajost, akkor annyira nem örül, ha megtudja, rosszul bánt feleségével, de a művei ettől nem változnak. Sajnos nehezen választjuk el az életművet és az életrajzot. Jól látszott ez Nyirő József esetében, akiről ráadásul politikai alapon születtek ítéletek. A baloldali közönség, akihez eljutott a híre, hogy mindenféle furcsa körülmények között újratemették, azt mondta, nyilas volt, következésképpen tehetségtelen és fércműveket író gazember. A jobboldali közönség szerint viszont gyönyörű műveket írt: próbálták elsikálni, hogy nyilas volt. Pedig az igazság az, hogy műveinek egy részét érdemes olvasni – nem véletlenül kapott Babitstól Baumgarten-díjat. Attól, hogy gazemberként viselkedett, nem írt rosszul.
Nyirőt is olvastam a nyáron, részben az írásait, részben a soproni nyilas parlament jegyzőkönyveit. Szerintem az ilyen problematikus szerzőket úgy kellene olvasnunk, ahogy a franciák Céline-t, vagy a norvégok Hamsunt: zseniális író volt, mellesleg egy náci gazember. Nálunk a baloldal azt tagadja el, hogy Nyirő tehetséges volt, a jobboldal pedig azt, hogy gazember. Tormay Cécile-ről például írtam, mert egyrészt érdekelt ez a leszbikus történet, másrészt szerintem teljesen rendben van, amit az első világháború előtt írt: a Régi ház egy Buddenbrook light. Wass Albertről viszont azért sem fogok írni, mert túl azon, hogy van vele más problémám is, számomra érdektelen szerző. Nyirőt egyébként klasszisokkal jobbnak tartom, mint Wass Albertet, bár nyomába sem ér Tamási Áronnak.
[A lektűrszerző kifejezésért én kérek elnézést Nyáry úr helyett, őt nyilván még úgy szocializálták, hogy ez szalonképes kifejezés, sőt, ahogy a magyar bölcsészkarokat ismerem, vizsgázni sem engedték volna, ha mást merészel gondolni. Nem mintha Wasst akarnám védeni, még egy sort se olvastam tőle, de attól még… Ha már tényleg nincs más lehetőség, hogy megkülönböztessük egymástól az ún. szépirodalmat [[broáf! eleve milyen szó ez má’??]], és azt, amit itt felénk nem sorolnak ebbe a kategóriába, beszéljünk inkább szórakoztató irodalomról vagy ponyváról. Lektűr... Ne, ó, jaj, ne!]
Kép1: moly.hu (köszi)
Kép2: ezt tudni kell + Wiki (nagyobb köszi)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.