Hol volt, hol nem volt, tán igaz sem volt... Szóval annak idején, 2003-ban / 2004-ben írogattam a pécsi egyetemi lapba, a ma is létező Univ Pécsbe, kb. ezek voltak az első nyomtatásban megjelent írásaim (neten se jelent meg akkor még más tőlem, ha jól emlékszem, kivéve egy egészen-egészen korai zsengét, ami még az alábbinál is koraibb és zsengébb, és külön története van). Az alant olvasható szöveg fő jellegzetességei tehát (ha tetszettek figyelni) a koraiság és zsengeség, amit szeretnék azzal is külön hangsúlyozni, hogy harmadszor is kiemelem: ez itt korai és zsenge. Nem az igazi. Not good (enough). Ráadásul erősen kötött terjedelemben, inkább ajánló-, mint kritika-jelleggel kellett alkotnom, ami nem adott szárnyakat, és hát fiatal voltam (kellett a pénz, parancsra tettem stb. stb.).
Így olvassa, Kedves Olvasó. Mert Korai.
És Zsenge.
Szóltam.
1984-es nagyfilmes debütálása óta Lars von Trier újabb és újabb csúcsokat ér el, és egyre közelebb kerül ahhoz, ami látszólag a legtávolabb áll tőle: Hollywood-hoz. Persze, ezt a látszatot hamar meg lehet cáfolni, hiszen már első filmje is – részben – az egyik nagy mainstream kultuszfilmből, Ridley Scott Szárnyas fejvadászából merített.
Következő fontosabb (mozis) próbálkozásában már túllépett a viszonylag ismeretlen dán színészeken (és többek között a mellékszereplőként alkalmazott magyar filmrendező-emigránson, Herskó Jánoson), hogy a helyüket tehetséges, feltörekvő színészekkel töltse be. Így lett a Hullámtörés két főszereplője az azóta hollywoodi sztárrá lett svéd színész, Stellan Skarsgard (Háborgó mélység) és a szintén széles körben elismert angol színésznő, Emily Watson (A vörös sárkány, ő egyébként von Trier filmjében debütált a vásznon). A film jelentős sikert aratott, melyhez jócskán hozzájárult az előző filmek (A bűn állomásai, Járvány) kedvező fogadtatása mellett az a tény, hogy a rendező kórház-sorozata, a Birodalom tévés favorit lett (Magyarországon is sikerrel vetítette a tévé).
Az Idióták cannes-i sikere, és a hozzátapadó botrány (nyílt szexjelenetek, tabudöntögetés) már csak katalizátor volt von Trier máig legnagyobb dobásához, a DOGMA-mozgalom kitalálásához és – még inkább – tálalásához, amelynek köszönhetően mára szinte minden érdektelen film eseményszámba megy, ha rá van aggatva a „Dogma”-címke. (A Dogma-sorozat ugyanis az első két film, a Születésnap és az Idióták után gyakorlatilag meghalt és steril lett, viszont így is képes máig sikereket produkálni).
A Táncos a sötétbennel pedig rendezője mindent elért, amit csak „művészfilmes” Európában elérhet: kasszasiker, díjözön, mindenféle elismerések sorozata (még a zene területén is!). Ez a film már erősen az USA felé kacsintgat, ismét bizonyítva Lars von Trier és az amerikai filmgyártás rokonságát: a cselekmény helyszíne és a színészek egy része is az Egyesült Államokból származik, a musical-es utalásokról és a már-már hollywoodi sztárkultuszról nem is beszélve. A következő megálló nem is lehetett más, mint egy vegytiszta „american-style” sztárparádé a Woody Allen-, Robert Altman-féléből.
A Dogville főszereplője nem más, mint a friss Oscar-díjas Nicole Kidman, aki a szupersztár-státuszba a BMX-banditák harmadik főszerepéből indult, és az utóbbi időkig jórészt bukások sorozatán át tartott az útja. Akik a filmben vele szerepelnek, szinte egytől egyig Hollywood sztár/színész-krémjét képviselik: a fekete-fehér klasszikusok veteránja, Lauren Bacall (A nagy álom), az új-hollywood-i nemzedék képviselője, James Caan (A keresztapa), a fiatal generáció egyik feltörekvő tagja, Chloe Sevigny (Amerikai pszichó), olyan szereplőkről nem is beszélve, mint Jeremy Davies, Ben Gazzara, Philip Baker Hall, Stellan Skarsgard, John Hurt (mint narrátor), illetve Von Trier két állandóan jelenlévő színész-barátja: a vámpír-tekintetű Udo Kier és A nagy kékségből ismerős Jean-Marc Barr.
A rendező/író pedig, aki a Táncos a sötétben-nel már olyan közel került a giccshez, hogy csak egy igaz géniusz szerencséje óvhatta meg a határ átlépésétől, ezúttal a színházat házasítja össze a filmmel. Minden idők egyik legdrágább kísérleti filmjében, a Dogville-ben ugyanis nincsenek díszletek, a házak szélét földre rajzolt vonalak jelzik, a színészek pedig úgy játszanak, mintha minden rendben lenne.
Talán rendben is van.
Ez volt a teljes változat, a lapban végül így jelent meg:
(jobbklikk, "kép megjelenítése)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Huber Zoltán 2020.04.02. 04:33:59
Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2020.04.02. 22:18:42