Orosdy Dániel blogja

Azzal, amit a Sznob (leánykori nevén: Elitista) Majom-díj várományosai, egyben kulturális életünk jeles alakjai összehordtak A nagy sehol apropóján, most nem foglalkoznék, úgyhogy a "You gotta be fucking kidding" tag szaporítása helyett térjünk a lényegre: jó a könyv, Orosdy úr? Jó, bizony! Ellroytól rosszat még nem olvastam, sőt, közepest sem, de az is igaz, hogy neki sem csak és kizárólag tökéletes remekművek kerülnek ki a kezei közül. Itt van mindjárt az L.A. Quartet, aminek a Fehér Jazz a negyedik, befejező része: egytől egyig fasza könyvek, de a páros sorszámúak hajszálnyival gyengébbek, és a páratlanok közül is a Szigorúan bizalmas valamivel A Fekete Dália fölé emelkedik. (Röviden mégiscsak a Sznob Majom-díj várományosairól: rámutathattak volna A nagy sehol valós hibáira, de nyilván ehhez tudniuk kellett volna, miről is írnak -- maradt tehát a másik változat, a magaskultúra magas lováról felszínes tudással és sok rosszindulattal nekimenni az írónak. Szerencse, hogy a korlátoltság nem köhögtet, sok derék irodalomkritikus már rég megfulladt volna.*)

A lazán kapcsolódó, egymást kronológiában is követő L.A. Quartet-kötetek befejező részét olvasva nem nehéz megállapítani, miért nyergelt állt Ellroy ezután a szűk értelemben vett hard-boiled bűnügyi regényekről a modern történelmet alulnézetből feldolgozó, jóval szélesebb skálán mozgó eposzi történetekre: a Hammett/Chandler-műfajban egész egyszerűen elért a falig. Nem arról van szó, hogy magasabb színvonalat már nem lehet elérni ezen a területen (bár ez sem könnyű), hanem hogy a klasszikus vonalon már nem igazan maradt felfedezésre méltó terület, ráadásul Ellroy egyre emelte a tétet is: A Fekete Dália még "csak" egy könnyűvérű nőcskét állított a középpontba, A nagy sehol már a homoszexualitással foglalkozott, a Szigorúan bizalmasban a pornográfia és prostitúció lett fontos téma, a Fehér jazz pedig a kukkolást és vérfertőzést vonja be a képletbe, miközben az erőszak könyvről könyvre egyre több embert érint, egyre szélsőségesebb formákat ölt, egyre céltalanabb... A sorozat következő részének minimum egy nagyvárosi háború nekrofiliától és pedofiliától terhes közegében kellene játszódnia, ha a szerző következes akar maradni önmagához, márpedig ez már óhatatlanul önparódia lenne (abba most ne menjünk bele, hogy egyesek szerint már a Fehér jazz, sőt az összes Ellroy-regény az). És tegyük hozzá, miután James Ellroy a saját bevallása szerint is Chandler bűvöletében fogant Brown's Requiem óta kb. tíz (nem mellesleg egyre változatosabb és terebélyesebb) kötetet szentelt a kemény krimi műfajának, valószínűleg már unhatta is az egészet. Szerencsére nagyon tehetségesen mentette át ebből a műfajból az újabb munkáiba (Underworld USA Trilogy) mindazt, amire szüksége volt a jórészt általa kreált alternatív történelem feltárásához, így a krimi megrögzött barátai sem veszítettek sokat az újabb műveivel, ha egyáltalán. Na de vissza a Fehér jazzhez!

Ez a regény is nagyon olvasmányos természetesen, hasonlóan az előzményeihez, de a Szigorúan bizalmashoz képest nem annyira lenyűgöző a szerkezete, és nem annyira "élők" a karakterei sem. Remek könyv, nehéz letenni és hosszan lehetne sorolni az egyéb érdemeit is, mégis hagy némi hiányérzetet maga után, hasonlóan A nagy seholhoz. Érdekes viszont, mennyire erősen jelen vannak a filmes hatások a szövegben, miközben Ellroy az interjúkban rendre szkeptikusan nyilatkozik a moziról. A Fehér jazz konkrétan az Ed Woodot, és bizonyos fokig a Nagymenőket juttatta eszembe (utóbbiból főleg azt a részt, ami a főszereplő lebukásának drogfűtött napját taglalja), de persze hasonlót elmondhatunk az előzményekről is (A nagy seholt bevallottan a Portyán ihlette, A Fekete Dáliának már a címe -- vagyis az áldozat beceneve -- is egy régi noir címéből származik, a Szigorúan bizalmas szerkezete Altman tablóit idézi, és akkor a könyvekben említett valós hollywoodi személyekről, filmekről, illetve a rájuk tett utalásokról még szót sem ejtettünk). Nem a film ez az egyetlen dolog, amihez az író -- látszólag -- ellentmondásosan viszonyul, de ebbe megint csak ne menjünk bele. Egyszer úgyis felszívom magam, és megírom, mire kellett volna figyelniük a Sznob Majom-díj várományosainak... A Fehér Jazz, meg a többi Ellroy-könyv ettől függetlenül ajánlott olvasnivaló mindenkinek, akit érdekelnek a mesterien megírt, szélsőséges, de valószerű bűnügyi történetek. És senkinek, aki szerint az irodalom csak más könyvekről és elvont gondolatokról szólhat az akadémikus ízlés jegyében, meg esetleg még a rózsaszín érzelmekről.

* Az a nímand Raymond Chandler írta egyszer annak a dilettáns Erle Stanley Gardnernek: "Ha valamilyen könyv, bármilyen könyv, bizonyos művészi erővel hat, irodalommá válik. Ez az erő sugározhat stílusból, helyzetekből, alakokból, megindító hangból, gondolatokból vagy egy fél tucat más dologból. Fakadhat abból is, hogy az író tökéletesen ellenőrzi az események gördülését, mint amikor valaki tökéletesen tud bánni a labdával. És ehhez Te értesz mindennél jobban és mindenkinél jobban." Érdemes lenne elgondolkodniuk ezen is a a Sznob Majom-díj várományosairól, de rájuk most tényleg nem akarok bővebben kitérni. Lesz majd olyan is.

Kép: moly.hu (köszi!)