Orosdy Dániel blogja

Quentin Tarantino, a rendezősztár extrém figura, viszont következetes: lazán összekapcsolódó filmjeivel és azok utalásrendszerével olyan világot hozott létre, amelyben szívesen barangol az egyszerű filmkedvelő és az utalásokat értő/értékelő mozista is. Mivel ritkán jelentkezik új filmmel és a már elkészültek magas elvárásokra adnak okot, nem túlzás „esemény”-nek nevezni minden jelentkezését a mozikban (kivéve ha csak szereplő az adott opuszban, ld. a rossz emlékű, több címen is futott Viva, Las Vegas-t).

Legújabb filmjének, a Kill Bill-nek már a bevezetése a köztudatba is érdekes volt: a legtöbb ember arra kapta fel a fejét, hogy a filmet (állítólag a hossza miatt) két részben, külön fogják vetíteni a mozik. A szemfüleseknek az is feltűnt, hogy a reklámszöveg mindenhol kiemelte: ez „Quentin Tarantino 4. filmje”.

Utóbbi kijelentés ugyanis igaz is és nem is. Tarantinónak valóban ez a 4. egész estés rendezése, ami mozikba kerül, de ez a tény nem vonhatja el a rosszindulatúak figyelmét arról a másik tényről, hogy a marketing-fogások nagyvonalúan megfeledkeznek két felemás Tarantino rendezésről: a kalóz kópiákon létező, korai, fél-amatőr, befejezetlen My Best Friend's Weddingről és a nagyot bukott, de kultuszfilmmé lett Négy szoba utolsó és legjobb epizódjáról, A hollywoodi emberről. Nem valószínű, hogy QT le akarná tagadni ezeket a filmeket (nem is lenne rá oka), de azt jól tudja: inkább a Kutyaszorítóbanról, a Ponyvaregényről és a Jackie Brownról fognak rá emlékezni, mint az említett (kis)filmekről.

Hogy a Kill Bill teljes változata be fog-e illeszkedni ebbe a sorba, még nem bizonyos, mivel ez az alkotás bevallottan csakis szórakoztató jellegű, viszont az első rész ismeretében igényes szórakozásnak tökéletes. A méltóságteljesen hömpölygő Jackie Brown után hősünk egy könnyű főhajtást akart tenni a hongkongi karate- és gengszterfilmek előtt, megszokott parodisztikus stílusában.

A végeredménnyel összefüggésben a hazánkban kevésbé ismert japán és kínai (hongkongi) mesterek neve mellett Sergio Leone, De Palma és más rendezők neve is gyakran előbukkant (maga Tarantino is megnevezte a forrásait interjúkban), pedig a Kill Bill, Vol. 1. összképe után a műveletlen kelet-európainak egy olyan karakter is eszébe ötölhet [sic!], akinek neve Quentin maestro agyában talán meg sem fordult az egész előállítási procedúra alatt. Ő a címben is említett Tapsi Hapsi.

Mint a szóban forgó rendező munkáinak elfogult rajongója és a Warner Brothers klasszikus rajzfilmjeinek kedvelője sietve leírom: ez a legkevésbé sem sértés akart lenni, sőt!

Azt a rajzfilmes felfogást/érzést hitelesen átadni, amelyre a Kill Bill, Vol. 1. abszurd helyzeteivel, groteszk stílusával és agybeteg túlzásaival képes, a legkevésbé sem elhanyagolható teljesítmény. Rajzfilmekből előszereplős filmet forgatni az egyik legnehezebb feladat a világon, gyakorlatilag még senkinek sem sikerült ezt a feladatot hibátlanul megoldania. Tarantino azzal dob hárompontosat, hogy meg sem próbálkozik ilyesmivel; filmje a hasonló, karikatúraszerű szereplőkkel dolgozó bosszúfilmek sémáit forgatja ki úgy, hogy nem hiányoljuk a többdimenziós személyiségeket a történetből, sőt, így tűnik tökéletesnek az egész.

A jelenetek jelentős részét (például Uma Thurman harcát Vivica A. Fox-szal a film elején) gond nélkül be lehetne helyettesíteni Tapsi Hapsi, Dodó Kacsa, Elmer Fudd, Yosemite Sam, Sylvester, Csőrike, Cucu Malac alakításaival… Amikor Fekete Mamba (Uma Thurman) közel áll Vernita Green megöléséhez, de a rommá vert lakásban egyszercsak megjelenik utóbbi kislánya, és ezért az esküdt ellenfelek felfüggesztik az élet-halál harcot – ezt az abszurd rajzfilmek nagymestere, Tex Avery sem tálalhatta volna gyönyörűbben.

Amikor pedig Uma Thurman összecsap a Lucy Liut védő testőrök tömegeivel, a nézőnek akaratlanul is Neo és az ő Smith ügynökök százaival folytatott harcai jutnak az eszébe. A különbség „mindössze” annyi, hogy QT-nek nem volt szüksége bájtok millióira ahhoz, hogy megvalósítsa elképzeléseit, elegendő volt egy profi koreográfus és tanácsadó, aki a Mátrix-filmekben végzett munkájához hasonlóan itt is irreális, azoknál mégis sokkal életszagúbb összecsapásokat tudott koreografálni (Wachowsiéknak köszönhetően a Mátrixban bemutatott harcok nem tudtak felülemelkedni a videójátékok képi világán).

A film többi emlékezetes jelenetének felsorolása helyett még kiemelném gyorsan azt, ami tulajdonképpen felesleges: a technikai tökéletességet. A rendező ismét megszokott csapatának főbb tagjaival (Sally Menke vágó, Lawrence Bender producer, Uma Thurman, Michael Madsen) dolgozott együtt, nem feledkezve meg arról a jó szokásáról, hogy régi kedvenceket visszaemeljen a köztudatba (Daryl Hannah, David Carradine). A szemet gyönyörködtető vizuális élményt ezúttal az eddig Oliver Stone és Scorsese operatőreként ismert Robert Richardson biztosítja.

Együtt egy nem igazán mély, nem forradalmian újító, viszont nagyon szórakoztató és eredeti képi világú, friss ötleteket felvonultató filmet tudtak készíteni, amelyet örömmel néz majd mindenki, aki szerette a rendező korábbi filmjeit, vagy Robert Rodriguez, a Coen-fivérek, Guy Ritchie hasonló jellegű munkáit.

És hogy pontosan mitől is következetes az extrém rendezősztár: egyik korai forgatókönyvében, a magyarra „Tiszta románc”-ra ferdített True Romance-ben a főszereplő, Clarence hardcore Sonny Chiba-rajongó. Clarence (nem is túl rejtetten) a rendező alteregója és mint minden filmimádó filmes, Tarantino is szereti filmjeiben kinyilvánítani tiszteletét mesterei előtt. Szép példája ennek a hongkongi akciósztár, Sonny Chiba szerepeltetése ebben a filmben Hattori Hanzo kardkészítő mesterként – 10 évvel a True Romance bemutatója után...

Ha Sonny Chiba a „keleti kapcsolat”, akkor a „nyugati”, „amerikai kapcsolat” pedig az Alkonyattól pirkadatig című filmből (melynek szintén forgatókönyvírója volt) az Earl McGraw nevű karakter átmentése, ugyanannak a színésznek (Michael Parks) alakításában.

Ez ugyanolyan gesztus, mint a True Romance Alabamájának említése a Kutyaszorítóbanban, két(?) Scagnetti nevű rendőr felbukkanása ugyanott és a Született gyilkosokban, a Ponyvaregény Vincent Vegájának „rokonsága” a Kutyaszorítóban Vic Vegájával, a Vérfagyasztó (executive producer: QT) híradó-részletében az Alkonyattól pirkadatig Gecko-testvéreinek szerepeltetése stb. stb.

A Tarantino-univerzum egyre bővül, ami nagyon jó. A Kill Bill, Vol. 2.-ig és után is: Quentin Tapsi rulez.

That’s all, folks!