Nos, igen. A legutóbbi kaland alapján úgy tűnhetett, gondjaim akadtak Ellroy művészetével, vagy legalábbis az egyik regényével, pedig az a könyv is meglehetősen tetszett, éppen csak nem érte utol azt a (nagyon magas) átlagszínvonalat, amit ettől az írótól az általam korábban megismert művei alapján elvárok. Kérem tisztelettel, a Perfídia esetében
Balekok vagyunk. Én biztosan. Ez a könyv legalább nem akkora lehúzás, mint azok a bizonyos (és sokkal jobb sorsra érdemes) Google-fordított kiadványok, sőt, tulajdonképpen tiszteletre méltó és rokonszenves, hogy Cristiana Pedersoli is megírta az emlékeit az édesapjáról. Kár, hogy ténylegesen nem sok emléke volt / nem kívánta valamennyit megosztani a publikummal (nem tudom eldönteni, melyik állítás igaz, mindenesetre a könyv még ebben a formájában, a kismillió függelékkel együtt is vékonyka). Ugyancsak kár, hogy
Fordító, szerkesztők, nagy kiadó, elvben minden adott, mégis tele van félrefordításokkal a szöveg – hát igen, a filmes szakzsargon nehezen adja magát. (És az argó is. Kedvenc leiterjakabom: a Van, aki forrón szereti összefüggésében „női ruhá[ka]t” jelentő „drags” Caine művének magyar változatában „ócska gönc” lesz, amibe nem szívesen öltöztette akkor még Hollywood a színészeit… Ó, hogyne. Chaplin is ezért járt mindig szmokingban, nemdebár?)
Nehéz érdemben bármit is hozzátenni Uj Péter recenziójához, minden benne van. Persze nekem nincsenek közvetlen élményeim Döncivel, a budapesti undergrounddal is csak minimális, de attól még ez az önéletrajz(-szerűség) nagyon olvasmányos, izgalmas szöveg, méghozzá a furcsa (keresett, túl hivatalos, kimódolt, „értelmiségi” stb.) nyelvezete ellenére. Ami azért
Az elkövető, nem-kifejezetten-fiatalkorú K. P. „Misi” Mihály szerkesztője volt legutóbbi hosszabb irományomnak (Wakond címen ismeri a nagyközönség, illetve egy része), így nem lenne túl elegáns tőlem szembedicsérni és mennybe meneszteni(!) szellemes, ámde hideglelős szatíráját. A lényeg röviden:
Avagy „Amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod…”
Akárcsak közvetlen előzménye, ez a könyv is maradéktalanul betartja, amit ígér, legfeljebb azzal lehet vitatkozni, hogy én személy szerint hányat ismertem a 100 (azért jobbára közismertnek mondható) téves állítás közül, illetve melyekről tudtam, hogy azok tévhitek – fölösleges szőrszálhasogatás lenne ezeken a részleteken pörögni: összességében ezek valóban tévhitek és Hahner tényleg cáfolja őket. Egyszerre „extra” és zavaró körülmény, hogy a szerző nem pusztán cáfol, hanem elemez, összefüggések közé helyez és ismeretet is terjeszt.
20+ évig tartott, de elolvastam… Na nem mintha annyira nehéz olvasmány lenne (sőt, a híréhez képest egész jól haladtam vele), de ahhoz képest, mennyire régen szereztem be azzal a határozott szándékkal, hogy hamar a végére érek, eléggé elhúzódott a dolog.
Hogy milyen a híre?
Ezt is megértük: Ellroy nem döngöl a földhöz (-be?). De mondok én valamit(!): nem is baj. Egyrészt mert jó látni, hogy ő is valahonnan jutott el valahová (senki sem az L.A. Kvartett-tel vagy az Amerikai Tabló-sorozattal kezdi), másrészt mert nem kell minden regénynek annyira rohadt intenzívnek lennie. Szóval, ha úgy vesszük, kicsit csalódtam, de közben azért örülök is neki, hogy nem megint egy ecstasy-n pörgő, a (kisebb) hibákat nyers energiával elfedő nagyregényt olvastam (mint amilyen szerintem mondjuk a Fehér jazz és – főleg – A nagy sehol), hanem egy kevesebbet markoló, és ha úgy vesszük, kevesebbet is fogó, ám azért még így is igen magas színvonalon mozgó művet, ami jól mutatja, hol járt művészünk a kezdeti (saját bevallása szerint túlságosan Raymond Chandler bűvöletében fogant) szárnypróbálgatások után, de még a korszakos remekművek előtt.
Nem én leszek az, aki teljesen új és váratlan állításokat fog megfogalmazni a képregény műfajának e klasszikus darabjáról, hacsak egy apró, óvatos megjegyzést nem tekintünk újnak és váratlannak:
Többször is ledobott magáról ez a könyv, pont, mint a Harmonia Caelestis (asszem egyszerre nyúltam le mindkettőt mutertól), de most sikerült elkapnom a flow-t. Félre tudtam tenni, hogy folyton változik az alany (ti. én/mi/ők beszélnek egyetlen mondatom belül is akár, viszont nincsenek hagyományos értelemben vett párbeszédek), és szinte már olvastatta is magát. Azt nem merném állítani, hogy végig 100%-osan meg tudtam különböztetni egymástól a szereplőket (sok van, hasonló nevűek, plusz ez az alany-mizéria…), de mintha nem is ez lenne a lényeg. Ez a mi történetünk, 40-es évekbeli magyaroké, akik lehetnek és lesznek is svábból magyarok/németek, zsidóból halottak, kommunisták vagy túlélők, erdélyiből budapestiek stb. stb. „Idegen testünk” – elvben nem lehet idegen, hiszen a miénk, de közben mégis, tett róla a történelem.
… ez az ember tizenkilencben, az orosz fogságban beszélt Lenin elvtárssal. Nem irigyli?
Ilyen és ehhez hasonló bonmot-kkal sajnos(?) nincs tele a kötet, ifjabb Karinthy még bolsi korszakában is túl jó író volt ahhoz (erről majd később!), hogy nettó hülyeségekkel szórja tele a kéziratát, és mégis: cseppben a tenger. Ebben a regényben tényleg az a legkevesebb, hogy a rendes kommunista (értsd: ember; amilyen mindenki lenni szeretne, akár tudja magáról, akár nem) szeretne orosz fogságban lenni, és ott lehetőleg beszélni Kun Bélával Lenin elvtárssal! (Hátha meglapogatja a vállát – miközben főbe is lövethetné, ahogy a derék Uljanov későbbi korszakáról tartja a vicc.)
Igen, ez a könyv végig ilyen, vagy még ilyenebb, de nem (csak) ettől annyira olvasmányos, hanem mert
Kevés magyar, ún. műfaji regényt tudnék mondani, amit – legalábbis az én szerény ismereteim és tapasztalataim szerint – annyira alaposan kiveséztek „sikerültség” (elvárások kontra valóság) szempontjából, mint A szivarhajó utolsó útját. Köszönhető ez részben annak, hogy az egyik író, (P. Bence) maga is aktív újságíró és kritikus, aki a sci-fi irodalom múltjának és jelenének feltérképezése mellett foglalkozott saját munkájának fogadtatásával is (szerzőként és szerkesztőként egyaránt), részben annak, hogy a könyv, pontosabban a felemás marketingje nem akármilyen várakozásokat kelthetett az olvasókban. Ahogy maga Pintér Bence írja:
„Alternatív történelmi, steampunk, ifjúsági kalandregény – zsánermeghatározások tömege kerül elő, ha a Szivarhajóról esik szó. Kezdjük az végén: a híresztelésekkel ellentétben ez a történet nem ifjúsági, vagy éppen young adult (YA) regény. (…) A Szivarhajó szereplői huszonpárévesek, a könyvben rendesen folyik a vér, és például annyi, az ifjúság számára valószínűleg kifejezetten unalmas, főleg az áthallások miatt érdekes kül- és belpolitikai fejtegetés van benne, hogy azt a Baljós árnyak készítői is megirigyelnék. (…) Aztán itt van nekünk a steampunk jelző, ami legalább annyira nem működik, mint az ifjúsági. (…) A szubzsáner eszközkészlete, látványos esztétikája teljesen hiányzik a könyvből (…) Ami tehát megmarad, és még igaz is, az az ’alternatív történelmi kalandregény’.”
Fején találta a szöget, ahogy az önboncolgató írás további részeivel is nehéz vitatkozni, a (szerintem) „végső helyes” következtetés egyértelmű levonására azonban annak ellenére nem kerül sor a szövegben, hogy még egy kézenfekvő párhuzam, illetőleg hivatkozási pont is előkerült a Baljós árnyak emlegetésével. Mert akárhány vélt vagy valós hibát is találunk A szivarhajó utolsó útjában, a legfőbb problémája (túl a marketing baklövésén, persze) nem az, hogy pl. „klisés”, vagy a főszereplő túl sokat dohányzik, hanem az, amire ezek a bizonyos vélt/valós hibák jórészt visszavezethetőek. Nevezetesen az
Után, valamint másodközlés: Amerika: nem indiánnak való vidék
Az 1920-as évek elején az oklahomai Osage megye lakóit, majd egy idő után a helyi és az országos médiát is az oszázs indiántörzset sújtó átok, pontosabban a gazdag törzstagokat érintő feltűnően sok gyanús haláleset foglalkoztatta. Az oszázsok (akik gyakorlatilag egytől egyig vagyonosak voltak, tehát mind a veszélyeztetett kategóriába tartoztak) szabályosan rettegtek, és minden okuk megvolt rá: kegyetlen, változatos eszközökkel elkövetett gyilkosságok, fura öngyilkosságok és rejtélyes betegségek tizedelték őket. Nem segítettek rajtuk sem a pénzen megvehető eszközök és szolgáltatások, sem az elővigyázatosság, ráadásul a külvilágra, a többségi társadalomra sem számíthattak. A média ugyanis már a gyilkosságsorozat előtt is sokat foglalkozott velük, de csak mint egzotikus, primitív, ám dúsgazdag vadakkal, és az akkor még magától értetődő rasszizmustól a hatóságok sem voltak mentesek, sőt. Közömbös és ellenséges környezetben kellett küzdenie a törzsnek, ám egyszer csak megjelentek Edgar J. Hoover emberei, és véget vetettek az őslakosok szenvedéseinek.
Az utókorban nagyjából ennyi maradt meg az oszázsok kálváriájából, illetve ennyi se. Az egykor nagy feltűnést keltő és nem kis részben az FBI létjogosultságát-erejét is megalapozó történet a gazdasági világválság, majd a II. Világháború árnyékában egyre jelentéktelenebb lett, végül évtizedek alatt lassan megkopó emlékké és az ismét szegénysorba süllyedő oszázsok jócskán megfakult belügyévé vált – ezen még a témát érintő vagy feldolgozó alkotások (rádióműsorok, irodalmi alkotások, legalább egy játékfilm) sem változtattak érzékelhetően. David Grann könyve követ dobott az állóvízbe, de nem csak abban merül ki a jelentősége, hogy felhívta a figyelmet egy régen elfeledett ügyre, valamint alapanyagot biztosít egy izgalmasnak ígérkező Scorsese-DiCaprio együttműködésnek
Kezdjük az érdekes, de abszolút lényegtelen résszel: ennyire fura kiadványt én még nem (sokat) láttam…
Vegyük a borítót. Szép, jó? Háááát… Gusztus dolga. Láttam szebbet, maradjunk ennyiben. Van köze a könyvhöz? Kb. semmi. A háttérben látható szörny(?) önmagában még határeset, fogadjuk el, de apácára(??) egyáltalán nem emlékszem, az éjjeli tornyos házikó (???) pedig nagyjából minden második regényt reklámozhatna, annyira általános, ám Laymon – részben – egy modern amerikai kisvárosban játszódó cselekményéhez speciel kevéssé passzol. De ez még csak a kezdet.
Ott van a kiadó. Illetve nincs. Értsd: van, ha elhiszem, hogy a Headline Book Publishing nevű jelentékeny angol kiadó hozott egy hóbortos döntést (úgy nézem, először és utoljára), miszerint Londonban kiad egy magyar nyelvű piacra szánt köteT, amelyen sem a fordítót, sem a szerkesztőt nem tünteti fel, sőt, önmagát is csak az angol nyelvű (!) impresszumban… És ha már emlegettük a fordítót, ezt a személyt úgy sikerült kiválasztania ennek a bizonyos nagy angol kiadónak, hogy még véletlenül se értse a leggyakoribb angolszász argó kifejezéseket (így lesz a „cool”-ból „hűvös”, a kb. „Te jó ég…” vagy „Haver…!” értelemben használt „Boy.”-ból pedig „Fiú.”). A szerkesztőt amúgy csak a vicc kedvéért említettem meg, arra minden bizonnyal jó kifogása volt a kiadónak (azaz nem a Headline-nak, hanem valami hazai kalóznak), hogy az ő nevét nem tüntette fel…
Na de mi a helyzet a könyvvel, a negyedik, egyben utolsó Laymon-kötettel, amit módomban állt magyarul elolvasni?
Két dolgot tudok ezzel kapcsolatban elmonDani:
Lehet lamentálni azon, hogy emberi és művészi nagyság nem feltétlenül esik egybe, sőt? Lehet, főleg nálunk, ahol még mindig sokan szeretik azt hinni, hogy a nagy művész egyben feddhetetlen magánember is.
Írtam volt korábban, és igazam volt, mert nagyon okos vagyok. Vagy mert Nyáry Krisztián nagyon okos…? Talán utóbbi inkább igaz, de azért én is ugyanerre jutottam, méghozzá Nyáry kollégától függetlenül, szóval ebből most kivételesen ne csináljunk kabinetkérdést.
Kifejtés és vonatkozó Nyáry-szemelvények ALÁBB.
A hazai képregénykiadás reneszánsza szerkesztőségünket sem kerülte el.
Szerencsére!
Valójában két könyv ez, a Kitolás 1. és 2., ezúttal egy kötetben kiadva, és az elsőt még a kisfiam születésekor olvastam (mivelhogy az újszülöttekkel/csecsemőkkel foglalkozik), a másodikat pedig nem olyan régen (mivelhogy az a már idősebbekkel foglalkozik, kb. 5 éves korig).
És jól tettem.
Állítólag bizonyos embereket csak imádni vagy utálni lehet. A jelek szerint vannak olyanok is, akiket csak imádni és utálni lehet, így, egyszerre. De pontosítsunk rögtön, hisz ezért vagyunk itt! (?)
Támadnak a finnek! Hideg van, néha hó is hullik (a könyvet még télen olvastam, ezt a posztot is akkor kezdtem el), nyilván ezért. Vagy csak mert most jutottam el odáig, hogy pótoljam Renny Harlin finn rendező relatíve komoly sikert aratott debütjét, a Született amerikaiakat, ami egy finn-amerikai koprodukció a 80-as évekből. És olyan is. Harlin szépen megrendezte, tényleg, elég erős jelenetek (is) vannak a filmben, de amúgy, túl a számomra nehezen viselhető 80-as évek fílingen, hát… Ritka buta egy valami, na. Chuck Norris fia játssza a főszerepet, állítólag a fater helyett, aki nem ért rá, bár én nem tartom kizártnak, hogy az alapjáraton elég igénytelen Chuck alaposabban beleolvasott Harlinék szkriptjébe, és végül mégiscsak szólt az ügynökének, hogy mentse ki („Nyaralok, telelek, beteg vagyok, mindegy, intézd el, különben mehetsz vissza Lorenzo Lamas asszisztensének!”), így aztán Norris jr. jelenléte tudta csak menteni a helyzeT.
Könyvben is támadnak a finnek, jóval izgalmasabb végeredménnyel. Réges rég, egy messzi-messzi galaxisban blogon olvastam erről a könyvről, a szerzője írt róla (ő természetesen magyar, Szabó Zsoltnak hívják, és a hazai ponyva nemes hagyományainak megfelelően fordítóként tüntetik fel a kiadványban).
Nos, ha egymásnak eresztjük a két művet, a következőkre juthatunk:
Emlékkönyv és emlékkönyv között zongorázni, sőt, basszusgitározni lehet a különbséget: Hofié (túlnyomórészt) érdekes és alapos volt, Orszáczky Jackie-é inkább csak érdekes. A Rejtő Jenő-emlékkönyv más minőség:
Saját portékánkat, ne dicsérjük stb. stb. De mit csináljak: olvastam, tetszett. Ennyit még elárulok.
Hogy mi mennyire és mi miért nem…?
A Sorozatgyilkosok töménysége után joggal merülhet fel a kérdés: vajon nem lőtte el a szerzőpáros már az első könyvével az összes puskaport? Maradt még elég anyag egy újabb hosszú kötetre (sőt, többre)?
Nos, határozott válaszom erre az, hogy
Úgy látszik, ahány McCarthy-regény, annyi féle, aztán persze mindegyik ugyanolyan. És végre talán sikerült megtalálni az arany középutat is a fordítást-központozást illetően: valahol az arany középút a Megvető-féle „sehol egy vessző, szokd meg!”-stílus és az egykorvolt Ulpius által (egy alkalommal) kultivált „minden egyes idegen szót precízen, lábjegyzetben lefordítok, csak ne maradjon hiányérzeted” hozzáállás között. Szóval vannak vesszők, de pl. a párbeszédeket nem jelölik külön, ami elfogadható kompromisszum szerintem, és kerüli a két szélsőség csapdáit (McCarthy sem megvetősen nehezen, sem ulpiusosan könnyen olvashatónak nem szánta a műveit, amikor kevesebb vesszővel dolgozott az angol nyelvben jellemzőnél – ami ugye eleve nem sok)
Eltelt pár évtized 2013 óta, mi? Kálmán Olga még a csúcson lévő Egyenes beszéd (ATV) műsorvezetőjeként írta meg az emlékeit, gondolatait, életét és munkásságát, azóta pedig már az Egyenesen (Hír TV) is a múlté. (Oké, egy keveset futott nélküle is a műsor, de miután eleve Olga-vehicle-ként jött létre, kifejezetten az Egyenes beszéd klónja gyanánt, talán joggal mondhatjuk, hogy a műsorvezető-váltással némileg… lényegét vesztette a show.)
