Úgy látszik, ahány McCarthy-regény, annyi féle, aztán persze mindegyik ugyanolyan. És végre talán sikerült megtalálni az arany középutat is a fordítást-központozást illetően: valahol az arany középút a Megvető-féle „sehol egy vessző, szokd meg!”-stílus és az egykorvolt Ulpius által (egy alkalommal) kultivált „minden egyes idegen szót precízen, lábjegyzetben lefordítok, csak ne maradjon hiányérzeted” hozzáállás között. Szóval vannak vesszők, de pl. a párbeszédeket nem jelölik külön, ami elfogadható kompromisszum szerintem, és kerüli a két szélsőség csapdáit (McCarthy sem megvetősen nehezen, sem ulpiusosan könnyen olvashatónak nem szánta a műveit, amikor kevesebb vesszővel dolgozott az angol nyelvben jellemzőnél – ami ugye eleve nem sok)
Szóval a Suttree kakukktojás, ahogy így vagy úgy a többi is, de talán kakukktojásabb a többinél (DISCLAIMER: a Határvidék-trilógia 2. és 3. része – még – kimaradt, A jogászt pedig csak filmen láttam, de nekem abból annyi is elég volt). Egyrészt vérbeli déli gótika (southern gothic) elejétől végéig, és nincs benne semmi különösebben krimis vagy (pláne) westernes, viszont az Isten gyermekével is nehéz összehasonlítani. Másrészt a cselekmény ugyan epizodikus, akárcsak a többié, de az epizódok valahogy organikusabban kapcsolódnak, és a szereplők nagy része sem tűnik el csak úgy egyik percről a másikra. Harmadrészt nem véletlenül ezt a regényt emlegetik az író legszellemesebb műveként. Azt nem állítom, hogy sebész operálta le a vigyort az arcomról, vagy hogy ne lennének nyomasztó epizódok a szövegben (akad jópár, bár a Véres délkörökhöz képest ez egy gyerekkönyv), de nem hiányzik a párbeszédekből, karakterekből, eseményekből a humor sem
Ami állandó, az McCarthy világa, nyelve és a cselekmény hömpölygése. A pikareszk regény sajátos változata ez, amiben minden rohad, míg a végén már a főszereplő is felismeri (vagy csak eljut végre a cselekvésig?): nincs más hátra, váltani kell. Közben persze sok minden történik, a déli nyomor változatlanságában minden és mindenki mozgásban van, kapunk utalásokat a címszereplő múltjára is, de jelentősége csak a jelennek van, pontosabban a regény ezzel foglalkozik. Ha belerázódott az ember (kb. 70 oldal után), már kifejezetten olvasmányos a Suttree (a maga módján, persze), és nem is törlődik csak úgy a memóriából az utolsó oldallal. Jó könyv, erős élmény, több szempontból is a Véres délkörök és Az út mellett a helye.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.