Orosdy Dániel blogja

Dám, a rádiós újságíró a rendszerváltás előtt két perccel, ám még az általános csömör csúcsán ültette le az úgynevezett (már aki úgy nevezi őket…) Nagy Generáció jeleseit némi „elszámolásra”. Hogy vannak, miért rosszul, mit ígértek, abból mi vált valóra, miben reménykedtek, az miért nem jött össze, miért maradt ki az életműből a „valódi” nemzetközi áttörés stb. stb.

„A Fargo-sorozat írójának világsikere”, hirdeti a borító (a másik), amiből számomra főleg a „világsiker” érdekes, de az mindenképpen pluszpont, ha valaki egy elismert sorozaton dolgozott, ami ráadásul kedvenceim, a Coen-fivérek egyik filmjén alapul. Bár, ami azt illeti, a sztoriról nekem elsőre inkább a LOST című szemfényvesztés máshogy sikeres széria jutott az eszembe:

Egy ​ködös nyári éjszakán magánrepülőgép száll fel az Egyesült Államok keleti partvidékéhez tartozó Martha’s Vineyard-szigetről New York felé, fedélzetén tizenegy utassal.

Tízen a felső tízezer tagjai, a tizenegyedik egy nem túl jelentős festő. Tizenhat perccel az indulás után a gép az óceánba zuhan. A katasztrófát ketten élik túl: Scott Burroughs, a festő és a gépen utazó médiamogul négyéves kisfia. Burroughsnak sikerül a lehetetlen: partra úszik a gyerekkel. Ott aztán belekerül a nyomozás és a médiahisztéria kettős forgatagába. De vajon véletlenül zuhant-e le a gép? Vagy a befolyásos embereket szándékosan gyilkolta meg valaki?

Parasztvakításról Nehezen kibogozható rejtélyek tömegéről, zavaros hülyeségekről fantasztikumba hajló megoldásokról azonban ugyancsak nincs szó, Hawley regénye (képzavar: ON) két lábbal a földön áll. Ez az egyik erénye: az író túlnyomórészt olyan dolgokról ír, amik léteznek és amiket ismer – ez becsülendő és rokonszenves. A másik (kevésbé nagy) erénye a szövegnek a nyelvezete: többnyire tárgyilagos, leíró, nem keresi a feltűnést – ez a stílus alapvetően passzol a tartalomhoz (még ha én nem is gondolom különösebben kiemelkedő érdemnek, hogy egy hivatásos [forgatókönyv]író képes többé-kevésbé szenvtelenül megírni egy kalandos-krimis-rejtélyes történetet).

A lényeg röviden: a Zuhanás előtt teljesíti célját, kifejezetten szórakoztató olvasmány, amit bátran merek ajánlani bárkinek, aki kicsit is nyitott az efféle irodalomra.

De azért azt sem szívesen hallgatnám el, hogy pár dolog azért (számomra, nyilván) nem igazán működött benne, ami főleg annak fényében visszás, hogy állítólag (és minden bizonnyal ténylegesen is) világsikerről beszélünk.

SPOILER lesz!
...szóltam…

Tehát A Dolog? Valóban?... Nem is!

Alan Dean Foster regénye John Carpenter A Dolog című filmklasszikusa alapján

(ld. a borítót), még pontosabban

Alan Dean Foster regénye Bill Lancaster forgatókönyvírónak Az izé (másik címén: Ki van odakinn?, eredeti címén: Who Goes There?) című John W. Campbell-novella nyomán készült valahányadik szkript-változata alapján

– ahogy erre a külföldi kiadások is utalnak, nagyon helyesen („A novel by Alan Dean Foster based on a screenplay by Bill Lancaster”):

A borító tehát némiképp félrevezető, ám éppen ez teszi érdekessé a könyvet – mármint nem a pontatlanság, hanem hogy Foster nem a kész film (esetleg annak valamelyik változata), hanem egy szkript-verzió alapján dolgozott.

UGYANIS!

Ahogy azt már párszor szóvá tettem (legalábbis gondolatban biztosan), egy (ön)életrajzi könyv legproblematikusabb része tipikusan az ún. korai évek, vagyis az a kihagyhatatlan időszak, ami fontos a szerző(k)nek, fontos az alanynak (tárgynak?), fontos minden szempontból – viszont a legritkább esetben nevezhető igazán érdekesnek. Hősünk akkor még nem hős, csak hős-kezdemény, konkretice egy gyerek/fiatal, aki fontos (nem lehet ezt a szót eleget használni!), sőt, meghatározó eseményeket tapasztal és élményeket él át (esetleg fordítva)… amik jellemzően elsősorban neki izgalmasak. Ahhoz, hogy számunkra, külső szemlélők, befogadók, vagyis a közönség számára is azok legyenek, szükség van a művész produktumára, azaz a műre, ami már egy megszűrt, átalakított, a primer tapasztalatokhoz képest másodlagos (vagy harmadlagos, negyedleges…) valami, márpedig ez a legritkább esetben pont az önéletrajz, annak is az első pár fejezete;

VAGY szükség van olyasféle írói tehetségre (akár az alanytárgy, akár a segítője-szellemírója-életrajzírója részéről), ami képes ezeket a jellemzően eseménytelen ésvagy nem különösebben lenyűgöző momentumokkal teli korszakot olvasmányosan találni. Kemény dió.

Nos, John Cleese esetében határozottan kijelenthetem, hogy

A mérsékelten józan Nick Cave (akkor még kulthérosz, mára már intézmény) követte el ezt a könyvet kb. a nyolcvanas évek végén, és érződik is rajta, hogy szerzője nem volt feltétlenül és minden körülmények között önmegtartóztató – plusz hogy tehetséges (volt/van), íróként is, bizony!

A szöveg és a történet pont olyan, amilyet Cave-től elvár az ember:

Bármi is legyen a bookazine, benne van, hogy book, tehát a magazine-os megjelenés ellenére könyvnek minősül és így helye van a könyvnaplóban. (Komoly tisztesség ez, pl. fénymásolatban, képernyőn olvasott vagy kinyomtatott könyveket általában nem naplózok, igaz, ilyenek nem is gyakran kerülnek a kezembe.)

Nos, igen. A legutóbbi kaland alapján úgy tűnhetett, gondjaim akadtak Ellroy művészetével, vagy legalábbis az egyik regényével, pedig az a könyv is meglehetősen tetszett, éppen csak nem érte utol azt a (nagyon magas) átlagszínvonalat, amit ettől az írótól az általam korábban megismert művei alapján elvárok. Kérem tisztelettel, a Perfídia esetében

Balekok vagyunk. Én biztosan. Ez a könyv legalább nem akkora lehúzás, mint azok a bizonyos (és sokkal jobb sorsra érdemes) Google-fordított kiadványok, sőt, tulajdonképpen tiszteletre méltó és rokonszenves, hogy Cristiana Pedersoli is megírta az emlékeit az édesapjáról. Kár, hogy ténylegesen nem sok emléke volt / nem kívánta valamennyit megosztani a publikummal (nem tudom eldönteni, melyik állítás igaz, mindenesetre a könyv még ebben a formájában, a kismillió függelékkel együtt is vékonyka). Ugyancsak kár, hogy

Fordító, szerkesztők, nagy kiadó, elvben minden adott, mégis tele van félrefordításokkal a szöveg – hát igen, a filmes szakzsargon nehezen adja magát. (És az argó is. Kedvenc leiterjakabom: a Van, aki forrón szereti összefüggésében „női ruhá[ka]t” jelentő „drags” Caine művének magyar változatában „ócska gönc” lesz, amibe nem szívesen öltöztette akkor még Hollywood a színészeit… Ó, hogyne. Chaplin is ezért járt mindig szmokingban, nemdebár?)

Nehéz érdemben bármit is hozzátenni Uj Péter recenziójához, minden benne van. Persze nekem nincsenek közvetlen élményeim Döncivel, a budapesti undergrounddal is csak minimális, de attól még ez az önéletrajz(-szerűség) nagyon olvasmányos, izgalmas szöveg, méghozzá a furcsa (keresett, túl hivatalos, kimódolt, „értelmiségi” stb.) nyelvezete ellenére. Ami azért

Az elkövető, nem-kifejezetten-fiatalkorú K. P. „Misi” Mihály szerkesztője volt legutóbbi hosszabb irományomnak (Wakond címen ismeri a nagyközönség, illetve egy része), így nem lenne túl elegáns tőlem szembedicsérni és mennybe meneszteni(!) szellemes, ámde hideglelős szatíráját. A lényeg röviden:

Mother Tongue: Mother Tongue (1994)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zenekar, amiből az egyik gitáros annyira pozitív benyomást gyakorolt Anthony Kiedis-re, hogy ő – hogy, hogy nem! – lenyúlta ezt a bizonyos húrbűvészt a saját, jóval ismertebb zenekarába (a Red Hot Chili Peppers-be, kedves gyerekek, ha még nem találtátok volna ki), kb. két és fél percre. Szegény Jesse Tobias talán annyi időt sem töltött Flea és a többiek oldalán, hogy végighallgassa az új bandája akkorra már tekintélyes nagyságúnak mondható életművét, amikor megköszönték neki az együttműködést és az ajtó felé kezdték terelni – Dave Navarro meggondolta magát, értsél szót, Jesse, és persze szevasz, Jesse!

Avagy „Amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod…”

Akárcsak közvetlen előzménye, ez a könyv is maradéktalanul betartja, amit ígér, legfeljebb azzal lehet vitatkozni, hogy én személy szerint hányat ismertem a 100 (azért jobbára közismertnek mondható) téves állítás közül, illetve melyekről tudtam, hogy azok tévhitek – fölösleges szőrszálhasogatás lenne ezeken a részleteken pörögni: összességében ezek valóban tévhitek és Hahner tényleg cáfolja őket. Egyszerre „extra” és zavaró körülmény, hogy a szerző nem pusztán cáfol, hanem elemez, összefüggések közé helyez és ismeretet is terjeszt. 

20+ évig tartott, de elolvastam… Na nem mintha annyira nehéz olvasmány lenne (sőt, a híréhez képest egész jól haladtam vele), de ahhoz képest, mennyire régen szereztem be azzal a határozott szándékkal, hogy hamar a végére érek, eléggé elhúzódott a dolog.

Hogy milyen a híre?

Mit kapunk, ha egy kevéssé ismert, bár egész jó ausztrál westernt (van ilyen!) vegyítünk a Farkasokkal táncoló megfelelői elemeivel (katonai kalap, bölcs indián), hogy borítót alkossunk egy vadnyugati románchoz?

Ash-nek köszönhetően már ezt is tudjuk!

MUTATOM!

Részletekért KATT a "tovább"-ra!

Ezt is megértük: Ellroy nem döngöl a földhöz (-be?). De mondok én valamit(!): nem is baj. Egyrészt mert jó látni, hogy ő is valahonnan jutott el valahová (senki sem az L.A. Kvartett-tel vagy az Amerikai Tabló-sorozattal kezdi), másrészt mert nem kell minden regénynek annyira rohadt intenzívnek lennie. Szóval, ha úgy vesszük, kicsit csalódtam, de közben azért örülök is neki, hogy nem megint egy ecstasy-n pörgő, a (kisebb) hibákat nyers energiával elfedő nagyregényt olvastam (mint amilyen szerintem mondjuk a Fehér jazz és – főleg – A nagy sehol), hanem egy kevesebbet markoló, és ha úgy vesszük, kevesebbet is fogó, ám azért még így is igen magas színvonalon mozgó művet, ami jól mutatja, hol járt művészünk a kezdeti (saját bevallása szerint túlságosan Raymond Chandler bűvöletében fogant) szárnypróbálgatások után, de még a korszakos remekművek előtt.

Ash csalhatatlan szeme kiszúrta, hogy nem akármilyen borítót kapott annak idején Nemere István (minden bizonnyal remek)műve, a Zuhanás a napba:

Leginkább egy bizonyos filmsorozat egy bizonyos részének egy bizonyos jelenetét idézi, melyben hőseink a sivatag közepén kerekednek felül az ellEN. Nem csak ebből az epizódból származó, de minden bizonnyal megrázó erejű screenshotok fedik fel alább az összefüggést.

MUTATOM!

Részletekért KATT a "tovább"-ra!

Nem én leszek az, aki teljesen új és váratlan állításokat fog megfogalmazni a képregény műfajának e klasszikus darabjáról, hacsak egy apró, óvatos megjegyzést nem tekintünk újnak és váratlannak:

Wakond módra élni és meghalni Kelet-Európában

Orosdy Dániel regényében roppant szórakoztató módón keverednek a hetvenes évek bűnfilmjeinek fordulatai Guy Ritchie figuráival és Kelet-Európa Tarr Béla filmjeit idéző kisszerű, kilátástalan nyomorával.

Többször is ledobott magáról ez a könyv, pont, mint a Harmonia Caelestis (asszem egyszerre nyúltam le mindkettőt mutertól), de most sikerült elkapnom a flow-t. Félre tudtam tenni, hogy folyton változik az alany (ti. én/mi/ők beszélnek egyetlen mondatom belül is akár, viszont nincsenek hagyományos értelemben vett párbeszédek), és szinte már olvastatta is magát. Azt nem merném állítani, hogy végig 100%-osan meg tudtam különböztetni egymástól a szereplőket (sok van, hasonló nevűek, plusz ez az alany-mizéria…), de mintha nem is ez lenne a lényeg. Ez a mi történetünk, 40-es évekbeli magyaroké, akik lehetnek és lesznek is svábból magyarok/németek, zsidóból halottak, kommunisták vagy túlélők, erdélyiből budapestiek stb. stb. „Idegen testünk” – elvben nem lehet idegen, hiszen a miénk, de közben mégis, tett róla a történelem.

Így érdemes felforgatni az akciófilmes kliséket egy bűnregényben

… ez az ember tizenkilencben, az orosz fogságban beszélt Lenin elvtárssal. Nem irigyli?

Ilyen és ehhez hasonló bonmot-kkal sajnos(?) nincs tele a kötet, ifjabb Karinthy még bolsi korszakában is túl jó író volt ahhoz (erről majd később!), hogy nettó hülyeségekkel szórja tele a kéziratát, és mégis: cseppben a tenger. Ebben a regényben tényleg az a legkevesebb, hogy a rendes kommunista (értsd: ember; amilyen mindenki lenni szeretne, akár tudja magáról, akár nem) szeretne orosz fogságban lenni, és ott lehetőleg beszélni Kun Bélával Lenin elvtárssal! (Hátha meglapogatja a vállát – miközben főbe is lövethetné, ahogy a derék Uljanov későbbi korszakáról tartja a vicc.)

Igen, ez a könyv végig ilyen, vagy még ilyenebb, de nem (csak) ettől annyira olvasmányos, hanem mert

Kevés magyar, ún. műfaji regényt tudnék mondani, amit – legalábbis az én szerény ismereteim és tapasztalataim szerint – annyira alaposan kiveséztek „sikerültség” (elvárások kontra valóság) szempontjából, mint A szivarhajó utolsó útját. Köszönhető ez részben annak, hogy az egyik író, (P. Bence) maga is aktív újságíró és kritikus, aki a sci-fi irodalom múltjának és jelenének feltérképezése mellett foglalkozott saját munkájának fogadtatásával is (szerzőként és szerkesztőként egyaránt), részben annak, hogy a könyv, pontosabban a felemás marketingje nem akármilyen várakozásokat kelthetett az olvasókban. Ahogy maga Pintér Bence írja:

„Alternatív történelmi, steampunk, ifjúsági kalandregény – zsánermeghatározások tömege kerül elő, ha a Szivarhajóról esik szó. Kezdjük az végén: a híresztelésekkel ellentétben ez a történet nem ifjúsági, vagy éppen young adult (YA) regény. (…) A Szivarhajó szereplői huszonpárévesek, a könyvben rendesen folyik a vér, és például annyi, az ifjúság számára valószínűleg kifejezetten unalmas, főleg az áthallások miatt érdekes kül- és belpolitikai fejtegetés van benne, hogy azt a Baljós árnyak készítői is megirigyelnék. (…) Aztán itt van nekünk a steampunk jelző, ami legalább annyira nem működik, mint az ifjúsági. (…) A szubzsáner eszközkészlete, látványos esztétikája teljesen hiányzik a könyvből (…) Ami tehát megmarad, és még igaz is, az az ’alternatív történelmi kalandregény’.”

Fején találta a szöget, ahogy az önboncolgató írás további részeivel is nehéz vitatkozni, a (szerintem) „végső helyes” következtetés egyértelmű levonására azonban annak ellenére nem kerül sor a szövegben, hogy még egy kézenfekvő párhuzam, illetőleg hivatkozási pont is előkerült a Baljós árnyak emlegetésével. Mert akárhány vélt vagy valós hibát is találunk A szivarhajó utolsó útjában, a legfőbb problémája (túl a marketing baklövésén, persze) nem az, hogy pl. „klisés”, vagy a főszereplő túl sokat dohányzik, hanem az, amire ezek a bizonyos vélt/valós hibák jórészt visszavezethetőek. Nevezetesen az