Orosdy Dániel blogja

Unja a Halott ügyeket?

Már első körben se tudta, ki az a Lucio Fulci (ésvagy George A. Romero)?

Esetleg fordítva? Vagy egyszerre?...

A megoldás közel jár! Szeptember 13-án a könyvesboltok polcára kerül:

Bűnügyi regény? IGEN!

Képregény? IS!

Ezek pedig a létfontosságú adatok:

Fülszöveg:

Egy titokzatos, de népszerűnek nem mondható rendőr, Woiczek Dávid felkészültségének és a vak véletlennek köszönhetően megismeri egy óriási drog-adásvétel részleteit. Az információkat annak rendje és módja szerint át is adja a főnökének, Sréder Pálnak, aki azonban a frissen szerzett sérelmei hatására súlyos döntést hoz.
Ahelyett, hogy a szokásos - törvényes - utat követné, szövetségre lép a beosztottjaival, Woiczekkel és szedett-vedett kollégáival, hogy saját jövőjüket alapozzák meg a megszerzett pénzzel és droggal.
Természetesen homok kerül a fogaskerekek közé, az eredmény: lövöldözés, vérfürdő. A szajré végül Sréderékhez kerül ugyan, az igazi problémák azonban csak ekkor kezdődnek. A GG-nek becézett gengszterfőnök nem veszi jó néven, hogy meglopták...
A sokoldalú alkotó, Merényi Dániel alias Grafitember most másik, kevésbé humoros oldalát mutatja: ezúttal a bűnügyi regény képregényrajzoló társszerzője.

"Woiczek ismét harapófogóba került. Varanggyal már találkozott egyszer (igaz, futólag), ezért nem kockáztathatta meg, hogy felismeri, viszont a kapun sem ronthatott ki, mert akkor meg a sofőr előtt bukott volna le. Az előtéren végigszaladva eljuthatott volna arra kis közös területre, ahová a lakások ajtaja nézett a gang felől, csakhogy ezzel ismét a lebukást kockáztatta volna, és a hangok alapján az sem volt kizárható, hogy már késő lenne elkezdeni futni. Hirtelen ötlettől vezérelve felnyitotta az egyik kuka tetejét, a pizzás dobozokkal lenyomta a szemetet a tároló aljára, majd ő maga is beugrott a nyíláson. A pokrócot kapkodva elrendezte a testén, hogy a fejét kivéve mindenhol fedje, majd igyekezett olyan helyzetben megmerevedni, amelyből minél jobban kiláthatott a kuka csúsztatható fedele és oldala közötti szűk résen. A szemét zörgése nem volt feltűnő, viszont a hangok nagyon halkan szűrődtek be a tartály fémfalain. Nagyjából fél perc elteltével ketten kerültek a szemetes közvetlen közelébe."

Társszerzőm, egyben szerzőtársam meglátásai a Facebookról:

Emlékszem, Orosdy Dani filmes tanulmányának készítettem borítót, amikor említette, hogy egy noiron dolgozik, szívesen elküldi, ha érdekel. A kézirat postán érkezett és lefekvéskor kezdtem olvasni. Azt hiszem, hajnali negyed négyig tartott elolvasni. Közhely, de tényleg igaz, nem tudtam letenni.

Később szó szót követett, történt, ami történt, de a lényeg az, hogy megjelenik a könyv az Athenaeum gondozásában. A boritót én terveztem, a könyvben pedig pár képregény olvasható, amit együtt írtunk és én rajzolhattam. A könyv egy érdekes hajsza története, és nekem valahol a saját hajszám krónikaja. Ez nem Grafitember napirajza, nem a kis pingponglabda-szemű figuráim mesélnek, de nagyon ott vagyok benne, a rajzokban. Hiába, ez krimi. Igazi krimi... :)

MÁR ELŐRENDELHETŐ!

LÍRA

LIBRI

BOOKLINE

KIADÓI ADATLAP

MOLYON IS VAGYUNK!

És még meg sem jelentünk, máris olcsóbbak lettünk!

EXTRA tartalom egy kattintásnyira!

Lehet lamentálni azon, hogy emberi és művészi nagyság nem feltétlenül esik egybe, sőt? Lehet, főleg nálunk, ahol még mindig sokan szeretik azt hinni, hogy a nagy művész egyben feddhetetlen magánember is.

Írtam volt korábban, és igazam volt, mert nagyon okos vagyok. Vagy mert Nyáry Krisztián nagyon okos…? Talán utóbbi inkább igaz, de azért én is ugyanerre jutottam, méghozzá Nyáry kollégától függetlenül, szóval ebből most kivételesen ne csináljunk kabinetkérdést.

Kifejtés és vonatkozó Nyáry-szemelvények ALÁBB.

Valójában két könyv ez, a Kitolás 1. és 2., ezúttal egy kötetben kiadva, és az elsőt még a kisfiam születésekor olvastam (mivelhogy az újszülöttekkel/csecsemőkkel foglalkozik), a másodikat pedig nem olyan régen (mivelhogy az a már idősebbekkel foglalkozik, kb. 5 éves korig).

És jól tettem.

Állítólag bizonyos embereket csak imádni vagy utálni lehet. A jelek szerint vannak olyanok is, akiket csak imádni és utálni lehet, így, egyszerre. De pontosítsunk rögtön, hisz ezért vagyunk itt! (?)

Támadnak a finnek! Hideg van, néha hó is hullik (a könyvet még télen olvastam, ezt a posztot is akkor kezdtem el), nyilván ezért. Vagy csak mert most jutottam el odáig, hogy pótoljam Renny Harlin finn rendező relatíve komoly sikert aratott debütjét, a Született amerikaiakat, ami egy finn-amerikai koprodukció a 80-as évekből. És olyan is. Harlin szépen megrendezte, tényleg, elég erős jelenetek (is) vannak a filmben, de amúgy, túl a számomra nehezen viselhető 80-as évek fílingen, hát… Ritka buta egy valami, na. Chuck Norris fia játssza a főszerepet, állítólag a fater helyett, aki nem ért rá, bár én nem tartom kizártnak, hogy az alapjáraton elég igénytelen Chuck alaposabban beleolvasott Harlinék szkriptjébe, és végül mégiscsak szólt az ügynökének, hogy mentse ki („Nyaralok, telelek, beteg vagyok, mindegy, intézd el, különben mehetsz vissza Lorenzo Lamas asszisztensének!”), így aztán Norris jr. jelenléte tudta csak menteni a helyzeT.

Könyvben is támadnak a finnek, jóval izgalmasabb végeredménnyel. Réges rég, egy messzi-messzi galaxisban blogon olvastam erről a könyvről, a szerzője írt róla (ő természetesen magyar, Szabó Zsoltnak hívják, és a hazai ponyva nemes hagyományainak megfelelően fordítóként tüntetik fel a kiadványban).

Nos, ha egymásnak eresztjük a két művet, a következőkre juthatunk:

Emlékkönyv és emlékkönyv között zongorázni, sőt, basszusgitározni lehet a különbséget: Hofié (túlnyomórészt) érdekes és alapos volt, Orszáczky Jackie-é inkább csak érdekes. A Rejtő Jenő-emlékkönyv más minőség:

Saját portékánkat, ne dicsérjük stb. stb. De mit csináljak: olvastam, tetszett. Ennyit még elárulok.

Hogy mi mennyire és mi miért nem…?

A Sorozatgyilkosok töménysége után joggal merülhet fel a kérdés: vajon nem lőtte el a szerzőpáros már az első könyvével az összes puskaport? Maradt még elég anyag egy újabb hosszú kötetre (sőt, többre)?

Nos, határozott válaszom erre az, hogy

Úgy látszik, ahány McCarthy-regény, annyi féle, aztán persze mindegyik ugyanolyan. És végre talán sikerült megtalálni az arany középutat is a fordítást-központozást illetően: valahol az arany középút a Megvető-féle „sehol egy vessző, szokd meg!”-stílus és az egykorvolt Ulpius által (egy alkalommal) kultivált „minden egyes idegen szót precízen, lábjegyzetben lefordítok, csak ne maradjon hiányérzeted” hozzáállás között. Szóval vannak vesszők, de pl. a párbeszédeket nem jelölik külön, ami elfogadható kompromisszum szerintem, és kerüli a két szélsőség csapdáit (McCarthy sem megvetősen nehezen, sem ulpiusosan könnyen olvashatónak nem szánta a műveit, amikor kevesebb vesszővel dolgozott az angol nyelvben jellemzőnél – ami ugye eleve nem sok)

Nem is túl távoli rokonom (nagyapám féltestvére, esetleg fogadott testvére) az a Roberto Oros di Bartini, aki ugyan valóban Fiumében látta meg a napvilágot, de a legkevésbé sem "olasz nemesi család" sarjaként, ahogy ő maga sem volt olasz, lévén valójában Orosdy Róbert, dédnagyapám, Orosdy Lajos fiumei államhivatalnok elsőszülött (egyszersmind hivatalosan örökbefogadott) fia. Robi bácsi jelentős tudós és nagy franc volt, sokféle sztorit leadott a múltjáról élete folyamán (valószínűleg az otthoniak védelmében is), mindenesetre Sztálin bebörtönözte és kisbolygót neveztek el róla, ami azért mindenképpen izgalmas.

Írtam volt nem is olyan régen, majd ezt is hozzátettem:

(Azon most ne búsongjunk, hogy ez a bizonyos kisbolygó a számomra többé-kevésbé ismeretlen eredetű "Bartini" nevet viseli, nem az Orosdyt, esetleg "Oros di"-t.)

A fiumei születés nem stimmel (azt hiszem), és ma már a Bartini név eredetét is ismerem, hála Kálmán Béla csillagásznak, aki a BBC History magazin októberi számába írt cikket jeles rokonomról Egy soknemzetiségű zseni rejtélyes élete címmel. Szóba kerül többek között az is, hogy Robi bá lehetett az (egyik?) ihletője A Mester és Margarita Wolandjának, valamint hogy honnan is származik az a bizonyos családnév.

Nem egy olasz nemes neve, ennyit segítek. És még azt is elárulom, hogy nem tolja messzebbre a sztártudóst az Orosdy-családtól.

Sőt.

Hogy mi leragadnánk a könyvborítóknál, különös tekintettel a Magvető-féle Albatrosz-sorozatra?

KIKÉRJÜK MAGUNKNAK!

Mi itt a szerkesztőségben valamennyien. E g y t ő l   e g y i g .

Az UNRATED fórumnak köszönhetően látókört és spektrumot és minden effélét tágítunk, avagy Predator - A ragadozó, Alien(s) - Az Idegen(ek) és Rambo - A John esete a Konami cég Contra nevű játékával.

Az Internetről csórt képek sosem (?) hazudnak, LÁSSUK! (Leánykori nevén MUTATOM!)

Eltelt pár évtized 2013 óta, mi? Kálmán Olga még a csúcson lévő Egyenes beszéd (ATV) műsorvezetőjeként írta meg az emlékeit, gondolatait, életét és munkásságát, azóta pedig már az Egyenesen (Hír TV) is a múlté. (Oké, egy keveset futott nélküle is a műsor, de miután eleve Olga-vehicle-ként jött létre, kifejezetten az Egyenes beszéd klónja gyanánt, talán joggal mondhatjuk, hogy a műsorvezető-váltással némileg… lényegét vesztette a show.)

Hype. Sőt: HÁJP!

Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!

Na jó, ennyire azért nem drámai a helyzet, de teljesen elégedettnek se mondanám magam. Mitől próbálom távol tartani magam, most már jó ideje többé-kevésbé tudatosan? Hát a hájptól. Engem ne befolyásoljanak, mi több, ne folyásoljanak be se pró, se kontra, se hogy, majd én eldöntöm, mi érdekel (vagy nem) és mi tetszik (vagy nem), köszönöm! Aztán persze időről időre áttöri valami ezt a védvonalat, én pedig üvöltök a sivatagi éjszakában:

HÁJP!

Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!

Most éppen Dan Simmons agyonsztárolt könyve, a történelmi sci-fi-horrorok nem túl népes táborát erősítő Terror került be valahogy a védett övezetbe, és annak ellenére, hogy a könyv jó, ismétlem: JÓ, én mégis ideges vagyok. Kifejtés alant.

(Spoilerek, meg minden.)

Különleges, mindössze 500 számozott példányban megjelent kiadvány állít emléket a Syrius basszusgitáros-énekeséből elismert ausztrál zenésszé váló művésznek: a nagyalakú, szövegben és képekben gazdag albumot 12 CD egészíti ki. Utóbbiakkal, azaz a képekkel és a CD-kkel nincs is semmi gond (?? - ld. alább), sőt, komoly hiányt pótolnak, és a zenei anyag a szerkesztők szerénykedése ellenére („nem fedi le az életmű egészét”) valójában minden – fontosabb – hangzóanyagot tartalmaz Orszáczkytól, és ha esetleg mégsem (nem tudhatom, de erről később), hát piszok közel jár hozzá.

Gondok tehát csak (?? - ld. alább) a szöveges részekkel vannak, de valójában (?? - ld. alább) ez sem vészes, illetve nem tud másmilyen lenni, mint amilyen, azaz nincs kire ujjal mutogatni.

Kivételesen nem én vagyok a vajszívű, amikor is megállapítom, hogy tanult kollégám meglehetősen megengedő volt, amikor e könyvet – inkább többé, mint kevésbé – méltatta a Filmvilág hasábjain, még ha „ponyvaportréként” is. Alapvetően persze igaza van Baski Sándor Szerkesztő Úrnak, és a „Korántsem hibátlan bulvár-biográfia, de a Tarantino-kultusz ápolói számára nélkülözhetetlen kellék.” lead is jól visszaadja a lényeget, ám az ördög, mint tudjuk, a részletekben rejlik. Ezúttal leginkább a magyar kapcsolatban.

Steven Spielberg ízlésével sosem volt sok gond, legfeljebb a filmjei nem olyan jók már, mint régen (és akkor finom voltam...). Azt már tudjuk, hogy szívesen mutatkozott Sorcerer-pólóban, de mi a helyzet mindannyiunk kedvencével, A francia kapcsolattal? Ez a Friedkin-remekmű vajon nyomot hagyott a ma már őszülő mesteren?

Vigyázat, beugratós kérdés!

És akkor kezdjük is: READY PLAYER ONE? Mert akkor MUTATOM!

Milyen legyen egy emlékkönyv? (Már azon kívül, hogy jó drága…) Hát színes, szagos, tele képekkel, szöveggel, lehetőleg exkluzív tartalommal, és persze alapos összefoglalóval (életrajz, munkásság, eredmények, művek stb.) az emlékezés „tárgyáról”.

Mit tud ez az emlékkönyv?

Ismét az esztéta szól Önökhöz!

Ugyanaz, aki korábban.

És ugyanazt is mondja, azaz hogy Laymon jó, de most – szegény! – kénytelen egészen más irányból nekifutni ugyanannak (ilyen az esztéták – és néha a futók – élete).

A Vidámpark ugyanis esztétikai szempontból nem annyira érdekes feladvány, mint A kegyetlen volt, viszont izgalmasan kontrasztba lehet állítani vele. Utóbbi művel ugye kb. az volt a gond(om), hogy bármennyire jó és ambiciózus is, egy (szerintem) nem éppen tökéletes koncepciót követ, ami némileg felemássá teszi. Olvasmányos, emlékezetes, és mégis… Az író jól oldotta meg, amit kitalált, csak hát mintha eleve nem találta volna ki teljesen jól. Szóval nehéz ügy. A Vidámpark sokkal könnyebb ügy: ez egy hasonlóan, gyakorlatilag ugyanannyira jó – vagy csak kicsit gyengébb – horrorregény, aminek semmi gond a koncepciójával, viszont a kivitelezésével már akadnak problémák.

Szegény Cserna-Szabó! Jól elvertem itt párszor a port rajta, pedig nem volt rá soha (különösebb) okom, sőt, ő még a normálisabbak egyike, mármint az irodalom mint olyan megítélésében, csak hát ezek a megengedő nyilatkozatok éppenséggel ki tudják nyitni az ember zsebében a bicskát még akkor is, ha amúgy eléggé hasonlókat gondol (és persze sok múlik a kérdező személyén és hozzáállásán is, okostalan kérdésre nem mindig könnyű okosan válaszolni). Szóval néhány elhajlástól eltekintve Cs-Sz. jó arcnak tűnik, azt meg amúgy is tudtam, hogy jó író (Puszibolt, puszillak). A regényével mégis óvatos voltam, talán az előzmények miatt, talán mert én ilyen óvatos gyerek vagyok, talán mert mindig félek tőle, ha valaki úgy téved a so-called szórakoztató irodalom határain belülre, hogy messziről lobogtatja a Szépirodalom külügyminisztériumában kiállított útlevelét (Magas ló tenger? Komolyan?? Költői, gépiesen kattogó minimalizmussal?....).
Utóbbi persze nem (teljesen?) igaz Cserna-Szabóra, mégis, én minden olyan írótól félek, akinek nem műfajtól, besorolástól, skatulyáktól függetlenül „csak” jó könyvet akar írni, hanem „felvállal”, „reformál”, sőtmitöbb „lemegy kutyába”. (Menj le parizerért, te hülye, ne kutyába. Mondanám neki, ha beszélőben lennénk.) Magas lóról ezt nem lehet, és kész. Illetve lehet, de az olyan is lesz.

Cserna-Szabó hálistennek nem esett ebbe a csapdába, még ha az új (szövegirodalmi*) Magvető régi (simán csak irodalmi) Magvetőt ügyesen másoló-karikírozó borítója engem – önhibáján kívül – némi félelemmel töltött is el. Biztosan jól van ez így?

Mint utóbb kiderült

Valószínűleg kétes hírnévre tettem szert, nyilván széleskörű érdeklődésemnek köszönhetően (pillantsanak csak a jobb oldalon diszkréten megbúvó „pornó” tagre, hogy filmkritikusi munkásságom bizonyos darabjait most ne is emlegessem), ugyanis egy kedves, ám anonimitásához szigorúan ragaszkodó olvasó nemrég azzal talált meg, hogy ő vicces dolgokra lelt…

...

...

…pornófilmek stáblistáján.

Főleg.

De nem kizárólag!

MALACKODÁS!!!

helyett

szexmentes izgalmak és gurgulázó kacajok következnek.

A kiváló Mindhunter könyveredetijéről beszélünk, de figyelem! Bármennyire is „regényes” Fincher remek szériája, a Sorozatgyilkosok egyértelműen tényirodalom, még ha olvasmányos, és anekdotákban, életrajzi elemekben bővelkedő is. És ez az egyik, ami igazán érdekessé teszi: megfigyelhetjük, ahogy a filmesek egyik vagy másik részletből, fejezetből kibontottak egy-egy jelenetet, epizódot, szereplőt stb. Szinte mindennek az „eredetijét” meglelhetjük Douglas élményeiben (érdekes módon a finálét ihlető valós incidensről szerzőink nem írnak, Ed Kemper Wikipedia-oldalán lelhető fel, könyvben pedig Robert Ressler, Douglas társa írta meg), de hogy hogyan, az már széles spektrumon mozog. A sorozatgyilkosok esetében szinte minden adott, az írók éppen csak sűrítik és hatásosabbá teszik az amúgy is méregerős anyagot (nagyon ügyesen egyébként, ld. a kismadár és a ventilátor tanulságos esetének átdolgozását). A főszereplőknek már jóval kevesebb közük van a könyv FBI-ügynökeihez, bár a kapcsolat itt is egyértelmű (legalábbis a férfiak esetében). A sorozat első évada és a könyv első fele-harmada tehát erős fedésben van, és akkor is izgalmas a kettő kapcsolata, ha azt hisszük, Fincher már minden érdekeset elmondott. De ennél azért többről van szó.

Eredeti cím: Sorcerer (1977)

Rendezte: William Friedkin. Georges Arnaud regényéből írta: Walon Green. Fényképezte: Dick Bush és John M. Stephens. Vágó: Bud Smith. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: Roy Scheider, Francisco Rabal, Amidou, Bruno Cremer.

A történet kíméletlensége és a képek naturalizmusa miatt lett William Friedkin Henri-Georges Clouzot alkotását feldolgozó filmje halhatatlan klasszikus helyett először bukott szuperprodukció, majd szabálytalan kultuszfilm. A Sorcerer a „hübrisz” ábrázolásának talán legkegyetlenebb példája a II. Világháború utáni amerikai filmdrámák és akciófilmek között. Görög sorsdráma bűnözőkkel, teherautókkal és nitroglicerinnel.

A film, amely azt tette William Friedkinnel, amit Michael Ciminóval A mennyország kapuja. A film, amely azt tehette volna Friedkinnel, amit Coppolával az Apokalipszis, most. A film, amely tönkrevágta egy tehetséges ember karrierjét, pedig távolról sem nevezhető rossznak – SŐT.

És egy újabb film, aminek nem tudták (merték?) a címét lefordítani magyarra.

James Bond 1-2.

Nem hittem volna, hogy egyszer még az ezer éves svéd James Bond-képregényekről fogok regélni, annyira jelentéktelenek ezek a kis történetek. Nem rosszak, félreértés ne essék! Csak hát nem is valami jók. Én amúgy sem vagyok nagy rajongója minden idők leghíresebb, egyben leghiteltelenebb kémjének, bár filmen szórakoztató tud lenni, nem utolsó sorban az (akaratlan?) önparódia miatt, és mert rendezőnként, színészenként, sőt, gyakran filmenként változik a világ, amiben hősünk él és alkot. Na, mindez nincs meg ezekben a sztorikban, csak az alapok, minden egyes kötelező kör: csöcsi csajok, „A nevem Bond”, M, Moneypenny, sok akció, hepiend. Már gyerekkoromban sem győzött meg különösebben, de ezzel valószínűleg nem voltam egyedül, összesen 6 számot ért meg a széria… (Kettő még hiányzik a gyűjteményemből, csak szólok.)

Politikai tett 2013-ban interjúköteT megjelentetni Aczél Györgyről? Mármint olyat, ami nem felment(et)eni próbálja a volt kultúrpápát, és nem is a befeketítése a célja. (Feltéve, hogy lehet egyáltalán még feketíteni bármit is Aczél jelenleg sem kifejezetten világos árnyalatú renoméján.) Nyilván nem, főleg mert már kevesen tudják, ki volt Aczél György, tehát tétje sincs igazán a tettnek – de akkor miért nem lehet interjút adni egy ilyen kötetbe (-nek)? Természetesen a hiányzó beszélgetésekre gondolok, amiket az ún. jobboldali értelmiségiek tagadtak meg egy emberként. Jó lett volna ezeket is elolvasni. Szükség lett volna rájuk. Hiányoznak.

Miért hiányoznak és miért kell hiányozniuk?

Lassan sorozatunk végére érünk, de azért még nem fogytam ki a puskaporból! Legfeljebb nem durran akkorát... Szemben az extrákkal, amik elég érdekesek szerintem!