Magócs Dávid véleménye, mely végül a Filmvilág Blogon talált felüleT magának.
Wakond - Fekete humor és magyar rögvalóság
A Halott ügyek vidéki szatírája után második regényében Orosdy Dániel műfajt vált. Ugyan a sárványhahotai látképet egy Budapestre kísértetiesen hasonlító nagyvárosi helyszínre cserélte, a wannabe rendőröket pedig igaziakra, a hangulatot továbbra is a fekete humor és a magyar rögvalóság uralja. Orosdy Dániel és Merényi Dániel második közös munkája, a Wakond színesebb és szagosabb elődjénél, de nem akar annál nagyobbat vállalni. Szereplői hétköznapi figurák, hétköznapi motivációkkal, cselekménye egy akciófilmbe oltott krimi, burleszkelemekkel jócskán megtűzdelve.
A történet egy jobb napokat is látott rendőrségi osztályon kuszálódik. A felderítési osztály munkatársai felett Damoklész kardjaként lebeg a leépítés, Woiczek Dávid, történetünk egyik főhőse pedig pont jókor szerez tudomást a bizonyos nagy fogásról, egy kábítószerügylet pontos helyszínéről és időpontjáról, ami kihúzhatja őket a csávából. Na persze nem úgy, ahogy először gondolnánk, az osztályt már úgyis temetik, és az önérzetes osztályvezető, történetünk másik főhőse, Sréder Pál mindent egy lapra tesz fel, hogy megmentse dolgozóit, meg persze önmagát attól a kegyetlenségtől, hogy örökre elfelejtsék.
Gerner Andris (talán nem teljesen elfogulatlan) sorai saját oldaláról.
Nyár este volt. Nem az a tikkasztó, lélek- és testfacsaró, de azért a globális felmelegedés éreztette hatását napközben. Egy kerthelyiségben ültünk a Szerzővel, amikor saját készítésű – ráadásul filmes témájú – szóviccemet eresztettem el. (A végén leírom itt is – kegyelemdöfésként!) A Szerző a tenyerébe temette arcát, ám azért megbocsátó mosollyal nyugtázta az erőlködést. Ő maga is szó(vicc)zsonglőr, tehát mondhatni – nem kell meginnia egy iccével, hogy előrukkoljon az új szóviccével…
A Bond-képregények borítói okoztak már nekünk meglepetéseket, de arra azért nem számítottam, hogy...
Ne szaladjunk előre!
Egyelőre csak vegyük szemügyre az alábbi borítót és gondolkodjunk el.
James Bond és az "akció" szinte szinonimák, rendben, ez kép viszont akkor is enigmákat rejt, ha minden további nélkül elfogadjuk a fenti axiómát. HISZEN: emberünk nyilvánvalóan nem JB (vagy éppen Modesty Blaise), mégis olybá tűnik, hogy ő [valaminek] az abszolút hős[e], egyben asszonyok vágya és védelmezője. Mit keres a címlapon James Bond helyett?? Egyáltalán hogyan jutott nőhöz James Bond mellett??? Egyenrangú szövetséges nem lehet, olyan nem fér el Bond oldalán... Akkor mégiscsak ellenség lenne? De hogyan jutott egy ellenség borítóképhez James Bond helyett? Milyen jogon lelkesedik érte vörös hajú démon, megintcsak James Bond helyett...?
Kérdés kérdés hátán, melyekre a hagyományos megközelítéssel (ami teljességgel fedi a szögegyszerűségű Bond-képregények hozzáállását) ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, ahogy Alain Dalain jelenlétét sem indokolta semmi az első Bond-képregény elején. Ámde ha tudjuk -- Ash-nek köszönhetően! --, hogy a képnek bizony nem sok köze van Bondhoz (és valóban, a figurának nyoma sincs egyik képregényben sem), akkor már közelebb járunk a megfejtéshez.
A stáblisták nem csak akkor rejtenek izgalmas, különleges, sőt, csodálatos dolgokat, ha pornók elején/végén látjuk őket (nyugi, lesz pornó is).
Bizonyíték erre ez az alsópolcos csoda, a számtalan angol címen ismert Trigon-akció,
melyben elvileg mindenki felbukkan ilyen-olyan minőségben, aki számított akkoriban a film, zene, irodalom (!) világában. Olyan nevekkel találkozhatunk az enmagát is átkeresztelő "Teddy Page" (valójában Teddy Chiu)
művében, mint
Első fecske: Benedek Eszter írása az AHmagazin Könyvek rovatából.
Ha szereted a humort, a kétbalkezes rendőröket, na meg a képregényeket, akkor a Wakondot imádni fogod! A mindössze 223 oldalt magába foglaló krimi ugyanis végig humoros, könnyed, na meg csodaszép az illusztrációival.
MA üti, ütötte fel a fejét ez a kis állat a Föld felszínén, beköszöntött a Wakondvész! (erről bővebben a regényben)
A lényeget már leírtam, közzétettem, érdemben többet most sem tudok, de pár izgalmas képet azért megosztok itt (is, az Instagram után).
Érdemes befektetni ebbe a kötetbe, komolyan. Szívünk-lelkünk beletettük.
Után, valamint másodközlés: Amerika: nem indiánnak való vidék
Az 1920-as évek elején az oklahomai Osage megye lakóit, majd egy idő után a helyi és az országos médiát is az oszázs indiántörzset sújtó átok, pontosabban a gazdag törzstagokat érintő feltűnően sok gyanús haláleset foglalkoztatta. Az oszázsok (akik gyakorlatilag egytől egyig vagyonosak voltak, tehát mind a veszélyeztetett kategóriába tartoztak) szabályosan rettegtek, és minden okuk megvolt rá: kegyetlen, változatos eszközökkel elkövetett gyilkosságok, fura öngyilkosságok és rejtélyes betegségek tizedelték őket. Nem segítettek rajtuk sem a pénzen megvehető eszközök és szolgáltatások, sem az elővigyázatosság, ráadásul a külvilágra, a többségi társadalomra sem számíthattak. A média ugyanis már a gyilkosságsorozat előtt is sokat foglalkozott velük, de csak mint egzotikus, primitív, ám dúsgazdag vadakkal, és az akkor még magától értetődő rasszizmustól a hatóságok sem voltak mentesek, sőt. Közömbös és ellenséges környezetben kellett küzdenie a törzsnek, ám egyszer csak megjelentek Edgar J. Hoover emberei, és véget vetettek az őslakosok szenvedéseinek.
Az utókorban nagyjából ennyi maradt meg az oszázsok kálváriájából, illetve ennyi se. Az egykor nagy feltűnést keltő és nem kis részben az FBI létjogosultságát-erejét is megalapozó történet a gazdasági világválság, majd a II. Világháború árnyékában egyre jelentéktelenebb lett, végül évtizedek alatt lassan megkopó emlékké és az ismét szegénysorba süllyedő oszázsok jócskán megfakult belügyévé vált – ezen még a témát érintő vagy feldolgozó alkotások (rádióműsorok, irodalmi alkotások, legalább egy játékfilm) sem változtattak érzékelhetően. David Grann könyve követ dobott az állóvízbe, de nem csak abban merül ki a jelentősége, hogy felhívta a figyelmet egy régen elfeledett ügyre, valamint alapanyagot biztosít egy izgalmasnak ígérkező Scorsese-DiCaprio együttműködésnek
Kezdjük az érdekes, de abszolút lényegtelen résszel: ennyire fura kiadványt én még nem (sokat) láttam…
Vegyük a borítót. Szép, jó? Háááát… Gusztus dolga. Láttam szebbet, maradjunk ennyiben. Van köze a könyvhöz? Kb. semmi. A háttérben látható szörny(?) önmagában még határeset, fogadjuk el, de apácára(??) egyáltalán nem emlékszem, az éjjeli tornyos házikó (???) pedig nagyjából minden második regényt reklámozhatna, annyira általános, ám Laymon – részben – egy modern amerikai kisvárosban játszódó cselekményéhez speciel kevéssé passzol. De ez még csak a kezdet.
Ott van a kiadó. Illetve nincs. Értsd: van, ha elhiszem, hogy a Headline Book Publishing nevű jelentékeny angol kiadó hozott egy hóbortos döntést (úgy nézem, először és utoljára), miszerint Londonban kiad egy magyar nyelvű piacra szánt köteT, amelyen sem a fordítót, sem a szerkesztőt nem tünteti fel, sőt, önmagát is csak az angol nyelvű (!) impresszumban… És ha már emlegettük a fordítót, ezt a személyt úgy sikerült kiválasztania ennek a bizonyos nagy angol kiadónak, hogy még véletlenül se értse a leggyakoribb angolszász argó kifejezéseket (így lesz a „cool”-ból „hűvös”, a kb. „Te jó ég…” vagy „Haver…!” értelemben használt „Boy.”-ból pedig „Fiú.”). A szerkesztőt amúgy csak a vicc kedvéért említettem meg, arra minden bizonnyal jó kifogása volt a kiadónak (azaz nem a Headline-nak, hanem valami hazai kalóznak), hogy az ő nevét nem tüntette fel…
Na de mi a helyzet a könyvvel, a negyedik, egyben utolsó Laymon-kötettel, amit módomban állt magyarul elolvasni?
Két dolgot tudok ezzel kapcsolatban elmonDani:
Unja a Halott ügyeket?
Már első körben se tudta, ki az a Lucio Fulci (ésvagy George A. Romero)?
Esetleg fordítva? Vagy egyszerre?...
A megoldás közel jár! Szeptember 13-án a könyvesboltok polcára kerül:
Bűnügyi regény? IGEN!
Képregény? IS!
Ezek pedig a létfontosságú adatok:
Fülszöveg:
Egy titokzatos, de népszerűnek nem mondható rendőr, Woiczek Dávid felkészültségének és a vak véletlennek köszönhetően megismeri egy óriási drog-adásvétel részleteit. Az információkat annak rendje és módja szerint át is adja a főnökének, Sréder Pálnak, aki azonban a frissen szerzett sérelmei hatására súlyos döntést hoz.
Ahelyett, hogy a szokásos - törvényes - utat követné, szövetségre lép a beosztottjaival, Woiczekkel és szedett-vedett kollégáival, hogy saját jövőjüket alapozzák meg a megszerzett pénzzel és droggal.
Természetesen homok kerül a fogaskerekek közé, az eredmény: lövöldözés, vérfürdő. A szajré végül Sréderékhez kerül ugyan, az igazi problémák azonban csak ekkor kezdődnek. A GG-nek becézett gengszterfőnök nem veszi jó néven, hogy meglopták...
A sokoldalú alkotó, Merényi Dániel alias Grafitember most másik, kevésbé humoros oldalát mutatja: ezúttal a bűnügyi regény képregényrajzoló társszerzője."Woiczek ismét harapófogóba került. Varanggyal már találkozott egyszer (igaz, futólag), ezért nem kockáztathatta meg, hogy felismeri, viszont a kapun sem ronthatott ki, mert akkor meg a sofőr előtt bukott volna le. Az előtéren végigszaladva eljuthatott volna arra kis közös területre, ahová a lakások ajtaja nézett a gang felől, csakhogy ezzel ismét a lebukást kockáztatta volna, és a hangok alapján az sem volt kizárható, hogy már késő lenne elkezdeni futni. Hirtelen ötlettől vezérelve felnyitotta az egyik kuka tetejét, a pizzás dobozokkal lenyomta a szemetet a tároló aljára, majd ő maga is beugrott a nyíláson. A pokrócot kapkodva elrendezte a testén, hogy a fejét kivéve mindenhol fedje, majd igyekezett olyan helyzetben megmerevedni, amelyből minél jobban kiláthatott a kuka csúsztatható fedele és oldala közötti szűk résen. A szemét zörgése nem volt feltűnő, viszont a hangok nagyon halkan szűrődtek be a tartály fémfalain. Nagyjából fél perc elteltével ketten kerültek a szemetes közvetlen közelébe."
Társszerzőm, egyben szerzőtársam meglátásai a Facebookról:
Emlékszem, Orosdy Dani filmes tanulmányának készítettem borítót, amikor említette, hogy egy noiron dolgozik, szívesen elküldi, ha érdekel. A kézirat postán érkezett és lefekvéskor kezdtem olvasni. Azt hiszem, hajnali negyed négyig tartott elolvasni. Közhely, de tényleg igaz, nem tudtam letenni.
Később szó szót követett, történt, ami történt, de a lényeg az, hogy megjelenik a könyv az Athenaeum gondozásában. A boritót én terveztem, a könyvben pedig pár képregény olvasható, amit együtt írtunk és én rajzolhattam. A könyv egy érdekes hajsza története, és nekem valahol a saját hajszám krónikaja. Ez nem Grafitember napirajza, nem a kis pingponglabda-szemű figuráim mesélnek, de nagyon ott vagyok benne, a rajzokban. Hiába, ez krimi. Igazi krimi... :)
MÁR ELŐRENDELHETŐ!
És még meg sem jelentünk, máris olcsóbbak lettünk!
EXTRA tartalom egy kattintásnyira!
Lehet lamentálni azon, hogy emberi és művészi nagyság nem feltétlenül esik egybe, sőt? Lehet, főleg nálunk, ahol még mindig sokan szeretik azt hinni, hogy a nagy művész egyben feddhetetlen magánember is.
Írtam volt korábban, és igazam volt, mert nagyon okos vagyok. Vagy mert Nyáry Krisztián nagyon okos…? Talán utóbbi inkább igaz, de azért én is ugyanerre jutottam, méghozzá Nyáry kollégától függetlenül, szóval ebből most kivételesen ne csináljunk kabinetkérdést.
Kifejtés és vonatkozó Nyáry-szemelvények ALÁBB.
Valójában két könyv ez, a Kitolás 1. és 2., ezúttal egy kötetben kiadva, és az elsőt még a kisfiam születésekor olvastam (mivelhogy az újszülöttekkel/csecsemőkkel foglalkozik), a másodikat pedig nem olyan régen (mivelhogy az a már idősebbekkel foglalkozik, kb. 5 éves korig).
És jól tettem.
Állítólag bizonyos embereket csak imádni vagy utálni lehet. A jelek szerint vannak olyanok is, akiket csak imádni és utálni lehet, így, egyszerre. De pontosítsunk rögtön, hisz ezért vagyunk itt! (?)
Támadnak a finnek! Hideg van, néha hó is hullik (a könyvet még télen olvastam, ezt a posztot is akkor kezdtem el), nyilván ezért. Vagy csak mert most jutottam el odáig, hogy pótoljam Renny Harlin finn rendező relatíve komoly sikert aratott debütjét, a Született amerikaiakat, ami egy finn-amerikai koprodukció a 80-as évekből. És olyan is. Harlin szépen megrendezte, tényleg, elég erős jelenetek (is) vannak a filmben, de amúgy, túl a számomra nehezen viselhető 80-as évek fílingen, hát… Ritka buta egy valami, na. Chuck Norris fia játssza a főszerepet, állítólag a fater helyett, aki nem ért rá, bár én nem tartom kizártnak, hogy az alapjáraton elég igénytelen Chuck alaposabban beleolvasott Harlinék szkriptjébe, és végül mégiscsak szólt az ügynökének, hogy mentse ki („Nyaralok, telelek, beteg vagyok, mindegy, intézd el, különben mehetsz vissza Lorenzo Lamas asszisztensének!”), így aztán Norris jr. jelenléte tudta csak menteni a helyzeT.
Könyvben is támadnak a finnek, jóval izgalmasabb végeredménnyel. Réges rég, egy messzi-messzi galaxisban blogon olvastam erről a könyvről, a szerzője írt róla (ő természetesen magyar, Szabó Zsoltnak hívják, és a hazai ponyva nemes hagyományainak megfelelően fordítóként tüntetik fel a kiadványban).
Nos, ha egymásnak eresztjük a két művet, a következőkre juthatunk:
Emlékkönyv és emlékkönyv között zongorázni, sőt, basszusgitározni lehet a különbséget: Hofié (túlnyomórészt) érdekes és alapos volt, Orszáczky Jackie-é inkább csak érdekes. A Rejtő Jenő-emlékkönyv más minőség:
Saját portékánkat, ne dicsérjük stb. stb. De mit csináljak: olvastam, tetszett. Ennyit még elárulok.
Hogy mi mennyire és mi miért nem…?
A Sorozatgyilkosok töménysége után joggal merülhet fel a kérdés: vajon nem lőtte el a szerzőpáros már az első könyvével az összes puskaport? Maradt még elég anyag egy újabb hosszú kötetre (sőt, többre)?
Nos, határozott válaszom erre az, hogy
Úgy látszik, ahány McCarthy-regény, annyi féle, aztán persze mindegyik ugyanolyan. És végre talán sikerült megtalálni az arany középutat is a fordítást-központozást illetően: valahol az arany középút a Megvető-féle „sehol egy vessző, szokd meg!”-stílus és az egykorvolt Ulpius által (egy alkalommal) kultivált „minden egyes idegen szót precízen, lábjegyzetben lefordítok, csak ne maradjon hiányérzeted” hozzáállás között. Szóval vannak vesszők, de pl. a párbeszédeket nem jelölik külön, ami elfogadható kompromisszum szerintem, és kerüli a két szélsőség csapdáit (McCarthy sem megvetősen nehezen, sem ulpiusosan könnyen olvashatónak nem szánta a műveit, amikor kevesebb vesszővel dolgozott az angol nyelvben jellemzőnél – ami ugye eleve nem sok)
Nem is túl távoli rokonom (nagyapám féltestvére, esetleg fogadott testvére) az a Roberto Oros di Bartini, aki ugyan valóban Fiumében látta meg a napvilágot, de a legkevésbé sem "olasz nemesi család" sarjaként, ahogy ő maga sem volt olasz, lévén valójában Orosdy Róbert, dédnagyapám, Orosdy Lajos fiumei államhivatalnok elsőszülött (egyszersmind hivatalosan örökbefogadott) fia. Robi bácsi jelentős tudós és nagy franc volt, sokféle sztorit leadott a múltjáról élete folyamán (valószínűleg az otthoniak védelmében is), mindenesetre Sztálin bebörtönözte és kisbolygót neveztek el róla, ami azért mindenképpen izgalmas.
Írtam volt nem is olyan régen, majd ezt is hozzátettem:
(Azon most ne búsongjunk, hogy ez a bizonyos kisbolygó a számomra többé-kevésbé ismeretlen eredetű "Bartini" nevet viseli, nem az Orosdyt, esetleg "Oros di"-t.)
A fiumei születés nem stimmel (azt hiszem), és ma már a Bartini név eredetét is ismerem, hála Kálmán Béla csillagásznak, aki a BBC History magazin októberi számába írt cikket jeles rokonomról Egy soknemzetiségű zseni rejtélyes élete címmel. Szóba kerül többek között az is, hogy Robi bá lehetett az (egyik?) ihletője A Mester és Margarita Wolandjának, valamint hogy honnan is származik az a bizonyos családnév.
Nem egy olasz nemes neve, ennyit segítek. És még azt is elárulom, hogy nem tolja messzebbre a sztártudóst az Orosdy-családtól.
Sőt.
Hogy mi leragadnánk a könyvborítóknál, különös tekintettel a Magvető-féle Albatrosz-sorozatra?
KIKÉRJÜK MAGUNKNAK!
Mi itt a szerkesztőségben valamennyien. E g y t ő l e g y i g .
Az UNRATED fórumnak köszönhetően látókört és spektrumot és minden effélét tágítunk, avagy Predator - A ragadozó, Alien(s) - Az Idegen(ek) és Rambo - A John esete a Konami cég Contra nevű játékával.
Az Internetről csórt képek sosem (?) hazudnak, LÁSSUK! (Leánykori nevén MUTATOM!)
Eltelt pár évtized 2013 óta, mi? Kálmán Olga még a csúcson lévő Egyenes beszéd (ATV) műsorvezetőjeként írta meg az emlékeit, gondolatait, életét és munkásságát, azóta pedig már az Egyenesen (Hír TV) is a múlté. (Oké, egy keveset futott nélküle is a műsor, de miután eleve Olga-vehicle-ként jött létre, kifejezetten az Egyenes beszéd klónja gyanánt, talán joggal mondhatjuk, hogy a műsorvezető-váltással némileg… lényegét vesztette a show.)
Hype. Sőt: HÁJP!
Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!
Na jó, ennyire azért nem drámai a helyzet, de teljesen elégedettnek se mondanám magam. Mitől próbálom távol tartani magam, most már jó ideje többé-kevésbé tudatosan? Hát a hájptól. Engem ne befolyásoljanak, mi több, ne folyásoljanak be se pró, se kontra, se hogy, majd én eldöntöm, mi érdekel (vagy nem) és mi tetszik (vagy nem), köszönöm! Aztán persze időről időre áttöri valami ezt a védvonalat, én pedig üvöltök a sivatagi éjszakában:
HÁJP!
Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!
Most éppen Dan Simmons agyonsztárolt könyve, a történelmi sci-fi-horrorok nem túl népes táborát erősítő Terror került be valahogy a védett övezetbe, és annak ellenére, hogy a könyv jó, ismétlem: JÓ, én mégis ideges vagyok. Kifejtés alant.
(Spoilerek, meg minden.)
Különleges, mindössze 500 számozott példányban megjelent kiadvány állít emléket a Syrius basszusgitáros-énekeséből elismert ausztrál zenésszé váló művésznek: a nagyalakú, szövegben és képekben gazdag albumot 12 CD egészíti ki. Utóbbiakkal, azaz a képekkel és a CD-kkel nincs is semmi gond (?? - ld. alább), sőt, komoly hiányt pótolnak, és a zenei anyag a szerkesztők szerénykedése ellenére („nem fedi le az életmű egészét”) valójában minden – fontosabb – hangzóanyagot tartalmaz Orszáczkytól, és ha esetleg mégsem (nem tudhatom, de erről később), hát piszok közel jár hozzá.
Gondok tehát csak (?? - ld. alább) a szöveges részekkel vannak, de valójában (?? - ld. alább) ez sem vészes, illetve nem tud másmilyen lenni, mint amilyen, azaz nincs kire ujjal mutogatni.
Kivételesen nem én vagyok a vajszívű, amikor is megállapítom, hogy tanult kollégám meglehetősen megengedő volt, amikor e könyvet – inkább többé, mint kevésbé – méltatta a Filmvilág hasábjain, még ha „ponyvaportréként” is. Alapvetően persze igaza van Baski Sándor Szerkesztő Úrnak, és a „Korántsem hibátlan bulvár-biográfia, de a Tarantino-kultusz ápolói számára nélkülözhetetlen kellék.” lead is jól visszaadja a lényeget, ám az ördög, mint tudjuk, a részletekben rejlik. Ezúttal leginkább a magyar kapcsolatban.
Steven Spielberg ízlésével sosem volt sok gond, legfeljebb a filmjei nem olyan jók már, mint régen (és akkor finom voltam...). Azt már tudjuk, hogy szívesen mutatkozott Sorcerer-pólóban, de mi a helyzet mindannyiunk kedvencével, A francia kapcsolattal? Ez a Friedkin-remekmű vajon nyomot hagyott a ma már őszülő mesteren?
Vigyázat, beugratós kérdés!
És akkor kezdjük is: READY PLAYER ONE? Mert akkor MUTATOM!
