Milyen legyen egy emlékkönyv? (Már azon kívül, hogy jó drága…) Hát színes, szagos, tele képekkel, szöveggel, lehetőleg exkluzív tartalommal, és persze alapos összefoglalóval (életrajz, munkásság, eredmények, művek stb.) az emlékezés „tárgyáról”.
Mit tud ez az emlékkönyv?
Ismét az esztéta szól Önökhöz!
Ugyanaz, aki korábban.
És ugyanazt is mondja, azaz hogy Laymon jó, de most – szegény! – kénytelen egészen más irányból nekifutni ugyanannak (ilyen az esztéták – és néha a futók – élete).
A Vidámpark ugyanis esztétikai szempontból nem annyira érdekes feladvány, mint A kegyetlen volt, viszont izgalmasan kontrasztba lehet állítani vele. Utóbbi művel ugye kb. az volt a gond(om), hogy bármennyire jó és ambiciózus is, egy (szerintem) nem éppen tökéletes koncepciót követ, ami némileg felemássá teszi. Olvasmányos, emlékezetes, és mégis… Az író jól oldotta meg, amit kitalált, csak hát mintha eleve nem találta volna ki teljesen jól. Szóval nehéz ügy. A Vidámpark sokkal könnyebb ügy: ez egy hasonlóan, gyakorlatilag ugyanannyira jó – vagy csak kicsit gyengébb – horrorregény, aminek semmi gond a koncepciójával, viszont a kivitelezésével már akadnak problémák.
Szegény Cserna-Szabó! Jól elvertem itt párszor a port rajta, pedig nem volt rá soha (különösebb) okom, sőt, ő még a normálisabbak egyike, mármint az irodalom mint olyan megítélésében, csak hát ezek a megengedő nyilatkozatok éppenséggel ki tudják nyitni az ember zsebében a bicskát még akkor is, ha amúgy eléggé hasonlókat gondol (és persze sok múlik a kérdező személyén és hozzáállásán is, okostalan kérdésre nem mindig könnyű okosan válaszolni). Szóval néhány elhajlástól eltekintve Cs-Sz. jó arcnak tűnik, azt meg amúgy is tudtam, hogy jó író (Puszibolt, puszillak). A regényével mégis óvatos voltam, talán az előzmények miatt, talán mert én ilyen óvatos gyerek vagyok, talán mert mindig félek tőle, ha valaki úgy téved a so-called szórakoztató irodalom határain belülre, hogy messziről lobogtatja a Szépirodalom külügyminisztériumában kiállított útlevelét (Magas ló tenger? Komolyan?? Költői, gépiesen kattogó minimalizmussal?....).
Utóbbi persze nem (teljesen?) igaz Cserna-Szabóra, mégis, én minden olyan írótól félek, akinek nem műfajtól, besorolástól, skatulyáktól függetlenül „csak” jó könyvet akar írni, hanem „felvállal”, „reformál”, sőtmitöbb „lemegy kutyába”. (Menj le parizerért, te hülye, ne kutyába. Mondanám neki, ha beszélőben lennénk.) Magas lóról ezt nem lehet, és kész. Illetve lehet, de az olyan is lesz.
Cserna-Szabó hálistennek nem esett ebbe a csapdába, még ha az új (szövegirodalmi*) Magvető régi (simán csak irodalmi) Magvetőt ügyesen másoló-karikírozó borítója engem – önhibáján kívül – némi félelemmel töltött is el. Biztosan jól van ez így?
Mint utóbb kiderült
Valószínűleg kétes hírnévre tettem szert, nyilván széleskörű érdeklődésemnek köszönhetően (pillantsanak csak a jobb oldalon diszkréten megbúvó „pornó” tagre, hogy filmkritikusi munkásságom bizonyos darabjait most ne is emlegessem), ugyanis egy kedves, ám anonimitásához szigorúan ragaszkodó olvasó nemrég azzal talált meg, hogy ő vicces dolgokra lelt…
...
...
…pornófilmek stáblistáján.
Főleg.
De nem kizárólag!
MALACKODÁS!!!
helyett
szexmentes izgalmak és gurgulázó kacajok következnek.
A kiváló Mindhunter könyveredetijéről beszélünk, de figyelem! Bármennyire is „regényes” Fincher remek szériája, a Sorozatgyilkosok egyértelműen tényirodalom, még ha olvasmányos, és anekdotákban, életrajzi elemekben bővelkedő is. És ez az egyik, ami igazán érdekessé teszi: megfigyelhetjük, ahogy a filmesek egyik vagy másik részletből, fejezetből kibontottak egy-egy jelenetet, epizódot, szereplőt stb. Szinte mindennek az „eredetijét” meglelhetjük Douglas élményeiben (érdekes módon a finálét ihlető valós incidensről szerzőink nem írnak, Ed Kemper Wikipedia-oldalán lelhető fel, könyvben pedig Robert Ressler, Douglas társa írta meg), de hogy hogyan, az már széles spektrumon mozog. A sorozatgyilkosok esetében szinte minden adott, az írók éppen csak sűrítik és hatásosabbá teszik az amúgy is méregerős anyagot (nagyon ügyesen egyébként, ld. a kismadár és a ventilátor tanulságos esetének átdolgozását). A főszereplőknek már jóval kevesebb közük van a könyv FBI-ügynökeihez, bár a kapcsolat itt is egyértelmű (legalábbis a férfiak esetében). A sorozat első évada és a könyv első fele-harmada tehát erős fedésben van, és akkor is izgalmas a kettő kapcsolata, ha azt hisszük, Fincher már minden érdekeset elmondott. De ennél azért többről van szó.
Eredeti cím: Sorcerer (1977)
Rendezte: William Friedkin. Georges Arnaud regényéből írta: Walon Green. Fényképezte: Dick Bush és John M. Stephens. Vágó: Bud Smith. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: Roy Scheider, Francisco Rabal, Amidou, Bruno Cremer.
A történet kíméletlensége és a képek naturalizmusa miatt lett William Friedkin Henri-Georges Clouzot alkotását feldolgozó filmje halhatatlan klasszikus helyett először bukott szuperprodukció, majd szabálytalan kultuszfilm. A Sorcerer a „hübrisz” ábrázolásának talán legkegyetlenebb példája a II. Világháború utáni amerikai filmdrámák és akciófilmek között. Görög sorsdráma bűnözőkkel, teherautókkal és nitroglicerinnel.
A film, amely azt tette William Friedkinnel, amit Michael Ciminóval A mennyország kapuja. A film, amely azt tehette volna Friedkinnel, amit Coppolával az Apokalipszis, most. A film, amely tönkrevágta egy tehetséges ember karrierjét, pedig távolról sem nevezhető rossznak – SŐT.
És egy újabb film, aminek nem tudták (merték?) a címét lefordítani magyarra.
James Bond 1-2.
Nem hittem volna, hogy egyszer még az ezer éves svéd James Bond-képregényekről fogok regélni, annyira jelentéktelenek ezek a kis történetek. Nem rosszak, félreértés ne essék! Csak hát nem is valami jók. Én amúgy sem vagyok nagy rajongója minden idők leghíresebb, egyben leghiteltelenebb kémjének, bár filmen szórakoztató tud lenni, nem utolsó sorban az (akaratlan?) önparódia miatt, és mert rendezőnként, színészenként, sőt, gyakran filmenként változik a világ, amiben hősünk él és alkot. Na, mindez nincs meg ezekben a sztorikban, csak az alapok, minden egyes kötelező kör: csöcsi csajok, „A nevem Bond”, M, Moneypenny, sok akció, hepiend. Már gyerekkoromban sem győzött meg különösebben, de ezzel valószínűleg nem voltam egyedül, összesen 6 számot ért meg a széria… (Kettő még hiányzik a gyűjteményemből, csak szólok.)
Politikai tett 2013-ban interjúköteT megjelentetni Aczél Györgyről? Mármint olyat, ami nem felment(et)eni próbálja a volt kultúrpápát, és nem is a befeketítése a célja. (Feltéve, hogy lehet egyáltalán még feketíteni bármit is Aczél jelenleg sem kifejezetten világos árnyalatú renoméján.) Nyilván nem, főleg mert már kevesen tudják, ki volt Aczél György, tehát tétje sincs igazán a tettnek – de akkor miért nem lehet interjút adni egy ilyen kötetbe (-nek)? Természetesen a hiányzó beszélgetésekre gondolok, amiket az ún. jobboldali értelmiségiek tagadtak meg egy emberként. Jó lett volna ezeket is elolvasni. Szükség lett volna rájuk. Hiányoznak.
Miért hiányoznak és miért kell hiányozniuk?
Lassan sorozatunk végére érünk, de azért még nem fogytam ki a puskaporból! Legfeljebb nem durran akkorát... Szemben az extrákkal, amik elég érdekesek szerintem!
Ma az esztéta szól Önökhöz!
„Gyönyörű szerencsétlenség” – valami ilyesmit szoktam mondani magamban, amikor olyan művészi alkotást (tipikusan, de nem kizárólag filmet) fogadok be, ami a megmozgatott hatalmas kreatív energiák, pénz, figyelem, tehetség stb. ellenére nem korszakalkotó remekműként jelenik meg lelki monitorom, hanem lenyűgöző kudarcként csattan a vásznon (képernyőn). A Richard Kelly-féle, valóban elég kaotikus A káosz birodalma jut eszembe tipikus (és tipikusan megosztó) példaként.
Ezek a filmek általában megbuknak, ennek megfelelően összekeverednek (értsd: összekeverik őket) azokkal a filmekkel, amikre még nincs szép kifejezésem, de az a fő jellemzőjük, hogy a nagy ambíció ugyan nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, teljes kudarcról mégsem beszélhetünk. Pl. a történetmesélés mint olyan csődöt mond, maga a mű viszont távolról sem rossz, sőt, bőven figyelemreméltó. A konkrét példánk legyen ezúttal Michael Cimino A mennyország kapuja című alkotása, de említhetném talán Scorsese New York, New Yorkját is – részleteikben csodálatosak, mégsem állnak össze igazán.
Ha már a bukásoknál tartunk, említsük meg azt a nem is olyan ritka esetet, amikor egy nettó remekmű fog ki rossz szériát, és egyszerűen csak azért tartják sokan rossznak vagy közepesnek, mert nem szerepelt az elvárások szerint – ld. A félelem ára, amit mára már (nagyon helyesen) elfoglalta az őt megillető helyet a félreértett bukások, ismeretlen klasszikusok, „legjobb filmek, amiket nem láttál”-listák szereplői között.
Na de kanyarodjunk vissza a könyvekhez! (Bár némi gondolkodás után biztosan találnék adekvát és analóg példákat az irodalom és – főleg – zene területéről is.)
Szóval Richard Laymon A kegyetlenje olyan madár, amilyennel ritkán találkozik az ember.
Feltámadtak!
Itt vannak!!
Ha már nincs több hely a kollektív sajtóemlékezetben, a halott kiadványok újra ellepik az újságosokat…!
Bizony, emberek, Romero 2. szabálya a papírra is érvényes, legalábbis a jelek szerint: újra támad a Hahota, a Kockás, a Borzongás(ra keresztelt Magyar Fangoria, illetve -emléklap, szóval az a filmhorror-újság)! Felkészül az IPM és a Galaktika?!... De miket is beszélek! Meg egyébként is, maradjunk csak a gyerek-, kiskamasz, valamint nagykamasz- és fiatalfelnőtt-korszakokat remekül leképező hármasnál!
Tóth Endre, azaz Andre [André] De Toth idegenbe szakadt hazánkfia volt, aki teljesen észrevétlenül tudott jelentős amerikai rendezőként működni. Ahogy Martin Scorsese mondta róla:
André de Toth nem volt soha felkapott rendező: a nagyközönség jól ismeri a filmjeit, de fogalma sincs arról, hogy ki csinálta őket.
Bandi bá persze -- Magyarország elhagyása után legalábbis -- elsősorban a B-kategóriában alkotott, olcsó westernek megbízható alkotójaként jegyezték, de még ezek között is akad nem egy kiváló munka, különös tekintettel a csodálatos, Tarantino tetszését is elnyerő A száműzött napjára. Regélnék még róla szívesen, nagy líblingem az öreg (és nem csak nekem), de ragadjunk le most a félszemű mester legjelentősebb alkotásánál, a Panoptikum -- A viaszbabák háza című klasszikus 3-D csodánál, Vincent Price egyik horrorsikerénél.
Mi köze ennek ennek a 65 éves remekműnek Indiana Jones-hoz??
MUTATOM!
Novellát és képregényeket olvastam már Gaimantől (tetszettek!), hosszabb lélegzetű írásához, prózakötetéhez azonban még nem jutottam el – mostanáig. És hát mivel is kezdje a sort az ember fia, ha a célkeresztbe került szerzőnek elismertnél elismertebb és népszerűbbnél népszerűbb, azaz (elvileg) jobbnál jobb regényei, novelláskötetei jelentek meg? Nos, az ember fiának döntéséről nem tudok beszámolni, de az én apám fia ilyenkor nem bíbelődik holmi ismerkedéssel, meghagyja az óvatos csókot másra, a főművet viszi fel a padlásra! (Nem József Attila-i, hanem Mutzenbacher Józsa-i értelemben kell elképzelni ezt a padlásozást, bár talán az a legjobb, ha el se képzeljük és bele sem bonyolódunk ebbe az egészbe mélyebben, hiszen a könyveket nem azzal a szándékkal szokták padlásra, ágyba stb. vinni. Na, én már bele is zavarodtam.)
Saját portékánkat ne fényezzük má’, avagy a szomszéd tehene mindig zöldebb (???), szóval a Filmanatómia-sorozat 4. kötetét is elolvastam, és összességében elégedett vagyok vele (nyilván leginkább a kollégákkal, jómagam minden körülmények között mellékes vagyok, és a jelek szerint ezt az Univerzum is így gondolja, hehe). Szóval nem fosom itt tovább fölöslegesen szövöm a szavak meddő szövetét végeláthatatlan, inkább idézek két kollégát, akik helyettem is megmondták a tutit (jelszavunk továbbra is a szerénység, ld. Bástya elvtárs híres bonbonját):
Történetünk van egymással, Péternek és nekem. Ő persze erről nem tud (most már különösen nem, béke poraira), mindenesetre a történet hosszú, összetett és nem ment a szélsőséges érzelmektől.
Oké, és nem mellesleg nagy kár érted is, Gene.
Szóval sokáig azt gondoltam, Péter a nyelv óriási, utánozhatatlan és utolérhetetlen zsenije... de ettől még nem feltétlenül jó író. Talán az, talán nem, de inkább nem – ezt gondoltam akkor. Szkeptikus (ifjú) olvasó, egyben nímandnál is senkibb (leendő, önjelölt) író állt szemben A ZSENIVEL, akit szeretni KELL, pedig.
És ez egy nyomatékos pedig.
DISCLAIMER: Magáról a Harmonia Caelestis-ről a továbbiakban sem esik majd sok szó, de ne bánkódjon a Kedves Olvasó*, írtak már róla éppen eleget, és még fognak is bőven.
Megérkezett a karácsonyi ajándékom!
A Hvg(.hu) volt a postás, Cserna-Szabó András játszotta Jézuska szerepét, ez az interjú pedig maga a meglepetés.
Konkrétan leginkább ez a része:
Gerner Andris barátom nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy határozott, feldolgozza a pécsi televíziózás történetét, de akármennyit is szerénykedik (már az alcímben is, ugye), nehéz lenne tagadni: sokkal alaposabb és gondosabb munkát nem lehetett volna végezni.
Szegény nagymamám hagyatéka számos érdekesség (pl. n+1 számú, tökéletesen azonos állapotú és funkciókkal rendelkező zsebkés) mellett tartalmazott néhány féltve őrzött képet is, amiket feltehetően ő maga (és/vagy a nagyapám, esetleg valaki más) készített 1956 sűrű októberében-novemberében. Hogy pontosan mit-kit ábrázolnak, arról csak annyit tudunk, amennyi a fotók hátán lévő jegyzetekből kiderül, értékesnek mindenesetre értékesek. És mivel annál értékesebbek, hogy nálunk porosodjanak tovább a fiókban, most mindet megosztom a nyilvánossággal.
Íme tehát 15 db, eddig minden bizonnyal ismeretlen kép '56-ból, valamint a hozzájuk tartozó kézzel írt jegyzetek. Részben halottak napja alkalmából, részben a 61 évvel ezelőtti eseményekre emlékezve.
Kemény cucc. Persze tudtam, hogy az lesz, nem is lepődtem meg, plusz olvastam már keményebbet (hogy mást ne mondjak, kb. mindent Bret Easton Ellis-től, és persze a többi McCarthy-regény sem piskóta), de az azért majdnem mind más tészta volt.
FILOZOFÁLÁS ALERT!
Újraolvasás és fontos művek bepótlása egy nemrég megjelent esszé(m) ürügyén, amit melegen ajánlok, itt olvasható:
augusztusi Filmvilág (még kapható a jobb újságárusoknál!)
Valamivel bővebben:
Ugyan a Könyvnaplóban tárgyalom ezt a művet, Kedves Olvasó, ám Ön ne hagyja magad félrevezetni: ez a valami nem könyv. Illetve a szó tág értelmében biztosan az, ezt még én sem vitat(hat)om el, de legfeljebb másodsorban az. Ez a kiadvány ugyanis elsősorban, leginkább és mindenek felett egy ordas nagy
Valamiféle zavarodottság övezi e könyvet, némileg érthető módon: a szerző maga is bevallja, hogy nem sikerült mindenben megegyeznie Vonnegut örököseivel (ezért pl. a források egy részéből sem idézhet szó szerint), ami talán nem független a zavarodottság legfőbb okától, az Ötös számú vágóhíd szerzőjének nem éppen kivételes tisztaságú személyként való bemutatásától. A rajongók lelkét megülte a kognitív disszonancia, nem ezt várták idoljuk életrajzától, igaz, Charles J. Shields szerint Vonnegut már évtizedekkel korábban is hasonló reakciókat váltott ki a humanista bölcs helyett morózus bácsira lelő hippikből.
Hogy mi az igazság?
A Hitchcock és Fulci, valamint az egyikük-másikuk/mindkettejük és Verhoeven közötti kapcsolatot boncolgató alsorozatunk újabb darabjához érkeztünk. Főszereplőink: a Szédülés, a One on Top of the Other és az Elemi ösztön, továbbá San Francisco. Hogy ki kitől, miért és mennyit, tudatosan vagy véletlenül -- nem tudom. Annyira nem is fontos.
Kolozsi kolléga ismét szintet ugrott, jelentem örömmel. Az igencsak erős A farkas gyomrábanhoz képest az ugrás nem annyira jelentős, viszont párosul hozzá a még gondosabb szerkesztői munka és a „scope” tágítása. Eleve nem a korábbi sorozat folytatásáról van szó, a téma sem (egyértelműen, illetve közvetlenül) hazai, és egyetlen rejtély vagy bűncselekmény(-sorozat) helyett tulajdonképpen a terrorizmus mint olyan áll a középpontban, hasonlóképpen pl. John le Carré Az üldözöttjéhez. Ráadásul nem ez az egyetlen hasonlóság le Carré és Kolozsi újabb műve(i) között, aminél elismerőbbet talán nem is nagyon mondhatnék (írhatnék).
