Ismét az esztéta szól Önökhöz!
Ugyanaz, aki korábban.
És ugyanazt is mondja, azaz hogy Laymon jó, de most – szegény! – kénytelen egészen más irányból nekifutni ugyanannak (ilyen az esztéták – és néha a futók – élete).
A Vidámpark ugyanis esztétikai szempontból nem annyira érdekes feladvány, mint A kegyetlen volt, viszont izgalmasan kontrasztba lehet állítani vele. Utóbbi művel ugye kb. az volt a gond(om), hogy bármennyire jó és ambiciózus is, egy (szerintem) nem éppen tökéletes koncepciót követ, ami némileg felemássá teszi. Olvasmányos, emlékezetes, és mégis… Az író jól oldotta meg, amit kitalált, csak hát mintha eleve nem találta volna ki teljesen jól. Szóval nehéz ügy. A Vidámpark sokkal könnyebb ügy: ez egy hasonlóan, gyakorlatilag ugyanannyira jó – vagy csak kicsit gyengébb – horrorregény, aminek semmi gond a koncepciójával, viszont a kivitelezésével már akadnak problémák.
Alapvetően egy egyszerűbb, kevésbé becsvágyó, a műfajokkal nem zsonglőrködő alkotásról beszélünk, ami tele van zsúfolva történetszálakkal és szereplőkkel. Bár utóbbi állítólag Laymon szerzői jegye, jelen esetben mindenképpen problémát jelent, pontosabban én egy kicsit soknak éreztem a nagyjából 20 nevesített szereplőt, és annak követését, milyen módokon kapcsolódnak egymáshoz, mindez hogyan változik stb. Problémázhatnék azon is, hogy igazán szimpatikus szereplő kevés akad a regényben, de ez nekem nem okoz különösebb gondot, ahogy az sem, hogy a „gonoszok” (vagy legalábbis egy csoportjuk) tulajdonképpen kéregetők, koldusok, hobók, szóval azok, akiket elvileg sajnálni kell/illik, a gyakorlatban viszont nem mindig könnyű.
A helyzet persze nem ennyire szimpla a könyvben (sem), Laymon nem szegényellenes, maga a tény viszont, hogy az antagonistái csavargók, elsőre meglepő lehet. Már ha tényleg ők az antagonisták… És akkor a protagonisták a „csavargászok”, akik a valóban erőszakos (és gyakran bolond) csavargókat megrendszabályozzák? (Ami egyre csúnyább kínzásokhoz, végül halálesetekhez vezet.) Hogy akkor a rémes-rektélyes Jasperről és az ő titokzatos vidámparki ingatlanairól már szót se ejtsek... Ugye hogy nehéz megtalálni ezek között az ún. pozitív szereplő(ke)t? (Az utolsó fejezetekben legjobban pont az azonosulásra talán legalkalmasabb jelöltünk, a kvázi-főszereplő szexéhes kamasz, Jeremy szerepel le, ami minimum tanulságos, egyben izgalmas írói húzás.)
A Vidámpark ezzel együtt olvastatja magát, sőt, egyszer-kétszer még előre is lapoztam, hogy meglessem, hogyan fog továbbkanyarogni a cselekmény, az összkép mégis lehetne meggyőzőbb. 500 oldalról beszélünk, ami eposzi távlatokat sugall, és az nem is baj, hogy ilyen távlatokról végül mégsem beszélhetünk, az viszont már igen, hogy az amúgy kimondottan izgalmas lezárást egyrészt túlzásokba esik (leginkább a SPOILER gigapók SPOILER VÉGE miatt), másrészt nem igazán varrja el az addig gondosan, mi több, kimerítő alapossággal szőtt szálakat. A rövidke epilógus pár dolgot helyretesz, de ennyi, homály és kérdőjel marad bőven.
Ahogy elnézem a netet, nem sokan sorolják előrébb A kegyetlent ennél a könyvnél, én viszont kénytelen vagyok azt mondani, hogy bármennyire is hasonló regiszterben mozognának, ha pontszámot kéne adnom rájuk, a westernbe oltott Hasfelberry Finn közelebb került a szívemhez. Kuszább, de valahogy szerethetőbb. De mondom: nem sokan vannak ezzel így. Mindenesetre aki vevő a jóféle horrorra, olvassa el bátran a Vidámparkot, hiszen – mint azt az esztéta megállapította –: Laymon jó!
Kép: moly.hu (köszi)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.