Ma az esztéta szól Önökhöz!
„Gyönyörű szerencsétlenség” – valami ilyesmit szoktam mondani magamban, amikor olyan művészi alkotást (tipikusan, de nem kizárólag filmet) fogadok be, ami a megmozgatott hatalmas kreatív energiák, pénz, figyelem, tehetség stb. ellenére nem korszakalkotó remekműként jelenik meg lelki monitorom, hanem lenyűgöző kudarcként csattan a vásznon (képernyőn). A Richard Kelly-féle, valóban elég kaotikus A káosz birodalma jut eszembe tipikus (és tipikusan megosztó) példaként.
Ezek a filmek általában megbuknak, ennek megfelelően összekeverednek (értsd: összekeverik őket) azokkal a filmekkel, amikre még nincs szép kifejezésem, de az a fő jellemzőjük, hogy a nagy ambíció ugyan nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, teljes kudarcról mégsem beszélhetünk. Pl. a történetmesélés mint olyan csődöt mond, maga a mű viszont távolról sem rossz, sőt, bőven figyelemreméltó. A konkrét példánk legyen ezúttal Michael Cimino A mennyország kapuja című alkotása, de említhetném talán Scorsese New York, New Yorkját is – részleteikben csodálatosak, mégsem állnak össze igazán.
Ha már a bukásoknál tartunk, említsük meg azt a nem is olyan ritka esetet, amikor egy nettó remekmű fog ki rossz szériát, és egyszerűen csak azért tartják sokan rossznak vagy közepesnek, mert nem szerepelt az elvárások szerint – ld. A félelem ára, amit mára már (nagyon helyesen) elfoglalta az őt megillető helyet a félreértett bukások, ismeretlen klasszikusok, „legjobb filmek, amiket nem láttál”-listák szereplői között.
Na de kanyarodjunk vissza a könyvekhez! (Bár némi gondolkodás után biztosan találnék adekvát és analóg példákat az irodalom és – főleg – zene területéről is.)
Szóval Richard Laymon A kegyetlenje olyan madár, amilyennel ritkán találkozik az ember.
Először is arányos keveréke a szövegben jórészt név szerint is említett Charles Dickens, James Fenimore Cooper, Mark Twain és Robert Louis Stevenson világának, valamint egy valós ihletésű sorozatgyilkosos horrornak. Úgy indul, mint egy Dickens-mű, aminek valamiért Hasfelmetsző Jack az egyik szereplője, aztán átmegy A kincses sziget és egy kínzós horror elegyébe csak azért, hogy Jack hamarosan szinte teljesen kikerüljön a képből, és fiatal hősünket egy – nekünk Karl May-szerű, de amúgy inkább – bőrharisnyás-huckleberryfinnes, erotikától sem mentes westernregényen kísérjük végig a romantikában és rémségekben egyaránt gazdag fináléig, melyben vadnyugati kulisszák között számol le a sztoriba (természetszerűleg) visszatérő Ripper Jackkel.
Komoly, mi?
Másodszor is: ez egy végtelenül ambiciózus, komoly műgonddal megírt, kifejezetten olvasmányos és szórakoztató regény, ami nem működik igazán, mégis nehezemre esik egy rossz szót is szólni róla. Még csak felemásnak sem nevezném, mert nem az – egységes, mint annak a rendje. És nem sorolható a fentebb vázolt kategóriák egyikébe sem, mert ugyan nem remekmű, viszont nem is kudarc vagy bukás. Érdemben csak egy hibája van, ami viszont tudatos része volt a koncepciónak.
Jól tetszenek gondolni: az a hosszas westernkitérő (kis túlzással maga a regény, illetve legalább a fele, pont a cselekmény kellős közepén) ugyan logikus és minden ízében élvezetes, mégis tévútra viszi a művet. (Vagyis amit előzetesen – ld. cím – és az első fejezetek alapján gondolunk róla, amit „ígér”, nem pedig azt, amit Laymon meg akart írni. Ő a saját kitűzött feladatát remekül abszolválta, éppen ez teszi pikánssá a dolgot.) Gyönyörű tájakon vezetnek ezek a tévutak, jól is érezzük magunkat, de mégiscsak tévutak, és ahogy kalandozunk rajtuk, valami homályos hiányérzetünk van, és néha meg is fogalmazódik a kérdés: „Mindez nagyon szép és jó – de hol van Jack?” (Nem Nicholson, hanem The Ripper.)
Utóbb persze kiderül – nagyjából –, merre is volt Jack, ez azonban már eső után veszett fejsze. Nincs nagy baj, csak hát… Na. Szépen indul, szépen alakul, szépen végződik, mégsem lehetünk teljesen elégedettek, HISZEN. De teljes elégedettség ide, horror-deficit oda, én jó szívvel merem ajánlani ezt a köteT. Valószínűleg nem kerül majd a legmagasabb polcra a Ká Olvasó gyűjteményében, de csalódni sem fog, sőt, valószínűleg megjegyzi magának a sajnálatosan korán elhunyt, ám meglehetősen termékeny Laymon nevét, és talán még be is szerzi néhány másik alkotását (összesen 4 db Laymon-könyv jelent meg Magyarországon, azok is évtizedekkel ezelőtt, ami egyrészt szégyen, másrészt az antikváriumok beiktatásával relatíve könnyűvé teszi a feladaT.)
Az esztéta szólt Önökhöz: Laymon jó!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.