Novellát és képregényeket olvastam már Gaimantől (tetszettek!), hosszabb lélegzetű írásához, prózakötetéhez azonban még nem jutottam el – mostanáig. És hát mivel is kezdje a sort az ember fia, ha a célkeresztbe került szerzőnek elismertnél elismertebb és népszerűbbnél népszerűbb, azaz (elvileg) jobbnál jobb regényei, novelláskötetei jelentek meg? Nos, az ember fiának döntéséről nem tudok beszámolni, de az én apám fia ilyenkor nem bíbelődik holmi ismerkedéssel, meghagyja az óvatos csókot másra, a főművet viszi fel a padlásra! (Nem József Attila-i, hanem Mutzenbacher Józsa-i értelemben kell elképzelni ezt a padlásozást, bár talán az a legjobb, ha el se képzeljük és bele sem bonyolódunk ebbe az egészbe mélyebben, hiszen a könyveket nem azzal a szándékkal szokták padlásra, ágyba stb. vinni. Na, én már bele is zavarodtam.)

Gaiman esetében a főmű leginkább az Amerikai istenek lehet, ami már jóval azelőtt jelenséggé vált, hogy sorozatot készítettek volna belőle. Amit egyébként nem ismerek, és különösebben nem is érdekel, pedig a könyv igencsak tetszett. Nem ejtette örökre rabul a szívemet és nem fogom magam rávetni a könyvespolcra, hogy az asszony összes Gaiman-könyvét (értsd: mindent, ami az írótól magyarul megjelent, és ez nem kevés) végigolvassam – ha már itt tartunk: a Sandman-sorozat azért még mindig vezet nálam Gaiman-vonalon –, de előbb-utóbb biztosan be fog még ficcenni tőle valami. Nem benne van a hiba tulajdonképpen, hanem bennem, ha ez hiba egyáltalán: valószínűleg nem nagy kedvencem az urbánus fantasy műfaja. Biztosat még nem mondhatunk, kevés ebbe a műfajba sorolt könyvet olvastam ugyanis, de azért gyanús a dolog.

Levon ez bármit az Amerikai istenek értékéből? Abszolúte semmit.

Nem nehéz belátni, hogy ez a könyv akkor is egy (amerikai)istenverte remekmű, ha engem éppenséggel nem is tett szélsőségesen elfogult fanboy-já. Élvezet volt olvasni, miközben távolról sem tartalmatlan, arról pedig nem tehetek, hogy engem a sorozatgyilkosos (mellék)szál jobban érdekelt a régi és új istenek sorsánál. Kinek a pap, kinek a paplan, ugye. És most jönne az a rész, hogy ajánlom-e a könyvet, illetve kinek, de ebbe ezúttal ne menjünk bele. Akit kicsit is érdekel a téma, már olvasta, vagy legalábbis hallott róla, szóval nem szorul a kéretlen segítségemre. Aki pedig be van oltva az ilyesmi ellen, az én hatásomra sem lesz fogékonyabb (vagy ha mégis, abban valószínűleg nem lesz sok köszönet hosszú távon). Az Amerikai istenek így is, úgy is maradandó remekmű, amit egészen biztosan sokkal jobb megismerni, mint kihagyni.