Orosdy Dániel blogja

Kolozsi kolléga ismét szintet ugrott, jelentem örömmel. Az igencsak erős A farkas gyomrábanhoz képest az ugrás nem annyira jelentős, viszont párosul hozzá a még gondosabb szerkesztői munka és a „scope” tágítása. Eleve nem a korábbi sorozat folytatásáról van szó, a téma sem (egyértelműen, illetve közvetlenül) hazai, és egyetlen rejtély vagy bűncselekmény(-sorozat) helyett tulajdonképpen a terrorizmus mint olyan áll a középpontban, hasonlóképpen pl. John le Carré Az üldözöttjéhez. Ráadásul nem ez az egyetlen hasonlóság le Carré és Kolozsi újabb műve(i) között, aminél elismerőbbet talán nem is nagyon mondhatnék (írhatnék).

A bejrúti járat sztorija, pontosabban némelyik történetszála éppen csak emlékeztet Az üldözöttére, Kolozsi a hangsúlyokat is máshová helyezi, de ettől eltekintve a munkája méltó párdarabja a nagy elődének. Az üldözött a kémszolgálatok praktikáinak leleplezése mellett – híven a szerző jó szokásához – morális kérdéseket feszegetett, de (szerencsére) anélkül, hogy az olvasó szájába rágta volna a Nagy Válaszokat. Meddig terjedhet „jogosan” egy nagyhatalom bosszúvágya? Mikor válik terroristatámogató gazemberré valaki, aki egyébként emberek tömegeit segíti, méghozzá őszintén? Milyen helyzetbe kerülnek azok, akik Európát még, születési helyüket már nem tekinthetik igazi hazájuknak? Hogyan tud segíteni rajtuk a belső és külső válságoktól meggyötört Európa? (stb. stb.)

Kolozsi le Carréhoz hasonlóan egy kémregény (egyben krimi, thriller, kaland-, sőt történelmi és családregény) zsánerébe ágyazza az őt foglalkoztató kérdéseket, viszont ő valamivel jobban koncentrál a nagyobb (társadalmi, történelmi) összefüggésekre, mint az egyén(ek) vívódására. Tükröződik ez a regény szerkezetén is: a hosszabb-rövidebb fejezetek a különböző (aktuális) főszereplők nevét viselik, és miközben többükről (a tényleges főszereplőkről) egész sokat megtudunk, a komplett kapcsolati hálóból kirajzolódik egy széles összkép. Komplett korokat, országokat, földrészeket mutat be a könyv, a II. Világháború kevésbé ismert eseményeitől a bejrúti járat tragédiáján át egészen napjainkig (konkrétan a vitatott Szabadság téri emlékműig). Néhány szükségszerűen leegyszerűsített szereplőtől eltekintve a karakterek élnek, gondolkodásuk és motivációjuk (illetve ezek változása) világos, viszont a felvetett – morális és egyéb – kérdések többségére ugyanúgy nem kapunk leegyszerűsített választ, ahogy Le Carré művei esetében sem: értékrend van, lózungok nincsenek. A Kolozsi által már korábban is hatásosan alkalmazott párhuzamos szerkesztés és az akciójelenetek gondoskodnak a feszültségről, helyükön vannak a kémregényes elemek is, a cselekmény „szíve” azonban mégiscsak a magyar szereplők generációkon átívelő, kacskaringókkal teli története, amiben az apai felelősség-felelőtlenség legalább annyira fontos, mint hogy adott évben ki kivel mit és hogyan művelt a világ valamelyik szegletében. A bejrúti járat még mindig nem 100%-ig mentes a szerkesztési bakiktól (pl. a „Simpson” márkájú motor  minden bizonnyal Simson akart lenni), de már egészen közel jár a célhoz, plusz nem csak ebben szárnyalja túl közvetlen elődjét (viszont a borítója lehetne valami „szemrevalóbb”).

Száz szónak is egy a vége: ha valaki egy olvasmányos, elgondolkodtató bűnügyi – de nem kizárólag bűnügyi – regényt szeretne olvasni, vagy esetleg a korai, út- és hangkereső Kolozsi-krimik után úgy érezte, hogy neki a szerző már nem tud újat mutatni, próbálkozzon bátran A bejrúti járattal. Komoly esély van rá, hogy nem fog csalódni.

Kép: moly.hu (köszi)