Orosdy Dániel blogja

Olvassuk csak el az alábbi idézeT, mely szigorúan kerüli a szerző megnevezését (reklámot itt ne keressenek, ahogy Bélát se)!

Jelen szpesölünk eredetileg nem szpesölnek indult, de ez többé-kevésbé már a korábbiakra is igaz volt. Kevés az idő a naplózásra, és még múlik is! Ennek megfelelően a részletekre már kevésbé emlékszem jelen könyvekkel kapcsolatban, leginkább csak a fő benyomások maradtak meg: tetszett, nem tetszett, miért igen, miért nem? (Tegyük hozzá: nem azokról a kötetekről beszélünk, amikről oldalakat lehet és kell írni, akármilyen jók is.)

Már megint és újfent egy jeles ítészkolléga véleményét teszem magamévá, méghozzá ezúttal olyannyira, hogy idézni is fogok Huber Zoltán örökérvényű gondolataiból:

az amerikai újságíró eredetileg 1990-ben megjelent kötete kifejezetten érdekfeszítő olvasmány. Nehéz pontosan meghatározni, mi is Rebello írásának műfaja, hisz hollywoodi kordokumentumként, rendhagyó Hitchcock-portréként és izgalmas kritikai kísérletként is forgatható. A Psycho elkészültének körülményeit egy nyomozó alaposságával rekonstruáló író lehengerlő részletgazdagsággal mutatja be egy film létrejöttének összes fázisát, eközben bemutatja a legendás művész hírhedt munkamódszerét, közelebb hozva az olvasóhoz Hitchcock személyiségét. A legérdekesebb azonban a könyv univerzálisabb, filozofikusabb olvasta, hisz Rebello egy remekmű nyomába eredve végeredményben arra az ősi titokra keresi a választ, mitől lesz egy műalkotás zseniális. Az író kész válaszokkal szerencsére nem szolgál, ám ezek a kérdések, a vizsgálat módszere már önmagukban is gondolatébresztőek és izgalmasak.

Zoli mindössze egyetlen, ám fontos körülményt nem említ, de ezt tudjuk be annak, hogy hangsúlyozottan csak villámkritikát írt a kötetről.

MIRE GONDOLOK?

Film és regény, regény és film... Kiejthetetlen nevű szerzőnk, Csákpálánik gondosan keze alá dolgozott a jeles rendezőnek, David Finchernek, akinek tulajdonképpen nem is volt különösebb dolga, már ami a cselekményt és a szereplőket illeti. A Harcosok klubja filmváltozata gondosan követi a regényt, és Fincher sötét, intenzív stílusa ugyancsak remekül passzol az eredeti, írott koncepcióhoz. Nem árulok el nagy titkot: a kultregény minőségben felnő a kultfilmhez, legalábbis esetemben így tűnhet, én ugyanis már ismertem és szerettem utóbbit, amikor megismertem előbbit. A két mű között persze elsősorban az apró különbségek érdekesek, úgyhogy ezekre nyilván nem fogok kitérni – végül is mire van az Internet???

Apu felkészült Google-használata vagyok, angolosok előnyben:

KÉP

BETŰ

Ne merüljünk el tehát a meddő részletekben, koncentráljunk a lényegre: mi a legfontosabb különbség a két jeles, kb. azonos(an magas) színvonalon muzsikáló alkotás között?

(Nem, nem a befejezésre gondolok, pontosabban nem csak arra, hanem A LÉNYEGRE.)

Alfred Hitchcock, és különösen egyik főműve, a Szédülés (Vertigo, 1958) jelentőségét nem hangsúlyozhatjuk eléggé, ha Lucio Fulciról, avagy általában thrillerről(-horrorról) beszélünk, ld. e korábbi epizódot. Bár Fulci esetében a Szédülés hatása leginkább a parafrázisba hajló One on Top of the Other (alias Una sull'altra, Perversion Story, 1969) stílusán és történetén mutatható ki, az olasz mester más giallók forgatásakor is kihasználta a lehetőséget némi kalapemelésre.

A képek ezúttal is magukért beszélnek:

Ha már volt Monty Python, emlékezzünk meg a másik... ööö.... legcsudálatosabb tévésorozatról, ami valaha készült: SZOMSZÉDOK!!!

Ismétlem: SZOMSZÉDOK!!!

S Z O M S Z É D O K ! ! !

A párhuzamok egyébként is számosak:

Biztosan velem van a baj, de ezekről a srácokról/-tól szinte bármit szívesen olvasok, ami persze nem véletlen: akármihez nem adják a nevüket, főleg nem csoportként.

Újfent egy jeles (bár polgári neve szerint számomra ismeretlen) kolléga véleményét vagyok kénytelen maradéktalanul magamévá tenni. jrj írja a Molyon, kíméletlen pontossággal:

Utánközlünk, jó szokásunk szerint.

Jonathan Wakefield, a bohém művész legszívesebben London kétes kocsmáiban és kuplerájaiban múlatja idejét korhely barátaival. Megélhetését részben hasonló lelkületű nagybátyjának, részben restaurátori munkájának köszönheti – igaz, freskók vagy klasszikus remekek helyett ő elsősorban pornográf képeket újít-javít fel. Egyhangúnak nem mondható, de túlzott kihívásokat sem tartogató életébe egy régi erotikus fotó, pontosabban dagerrotípia hoz fordulatot, mely rejtélyes kapcsolatban áll Jonathan imádott nagyapjával, Austinnal, és egy titokzatos prostituálttal, akivel éppen az Austin örökségét búcsúztató orgián találkozott. A fiatal férfi élete rövid időn belül gyökeresen megváltozik: hosszú belső utazásra indul a varázslatot és mesét technikára és tudományra cserélő modern kor előestéjén, mely csakhamar társas vándorlássá, rémült meneküléssé és megszállott önkereséssé változik, ahogy a hősök átkelnek Nagy-Britannia északi területein.

Természetesen a címben megidézett Egy amerikai farkasember Londonbannak, John Landis klasszikusának néhány felszínes párhuzamtól eltekintve nem sok köze van Beregi Tamás új regényéhez, hacsak az nem, hogy egyik műnek sem könnyű meghatározni a pontos műfaját, annyi különböző hatás és inger éri a befogadót. No és persze az is hasonló e két alkotásban, hogy a sokszínűség, beskatulyázhatatlanság egyikük esetében sem gond, sőt. Míg Landis a horror, thriller, vígjáték, szerelmes- és erotikus film stb. elemeivel játszott, Beregi a pikareszk, romantikus és családregény jellegzetességeit ötvözte különösebb nehézség nélkül a sci-fi, fantasy, gótikus horror, szatíra etc. összetevőivel. Az eredmény önmagáért beszél, a Noctambulo csaknem minden tekintetben igazolja az előzetes elvárásokat, és bizonyos szempontból még meg is haladja azokat.

Az Elemi ösztön híres kezdő képsorait minden bizonnyal senkinek sem kell bemutatni, csakhogy akkortájt nem kizárólag abban a filmben végződött túlfűtött ágyjelenet vérontással. Az elsőségért folytatott harcba beszáll Fulci egyik filmje is.

Igen, ilyenkor bennem is felmerül a kérdés, miszerint „éseztígyhogy?!” A Háború és békéből még egy sort sem olvastam – csak hogy rögtön csúcsával kezdjük a jéghegy megmászását –, de Széki „Curtis” Attila könyvére bezzeg van időm, miközben köztudottan

1. nem igazán szeretem a rapet (alias hip-hop), legalábbis főszabály szerint;
2. ha magyar, akkor főleg nem (kivétel: Belga, még nagyobb kivétel: Ludditák);
3. ha gengszter-, akkor különösen főleg nem;
4. a foci csak akkor érdekel, ha én is játszom;
5. de tényleg, a szó legszorosabb értelmében nem érdekel a labdarúgás, csak és kizárólag akkor, ha én is labdához érhetek, mert a játékot magát egyébként nagyon is szeretem;
6. vegyes érzelmekkel viseltetek a szexualitást önéletrajzi jelleggel boncolgató könyvek iránt.

Mentségemre szóljon: erre a könyvre sem volt időm, és nem is igényel időt. A Háború és békével ellentétben egyetlen kiadós hasmenés alatt ki lehet olvasni.

A többire nincs mentségem. Magyarázatom ugyan akad (...nem gyanús, mennyire megritkultak a Könyvnapló-bejegyzések?...nem gyanús, mennyire kevés szépirodalmat olvasok mostanában...?), de az most mindegy.

„MIÉRT OLVASOL CURTIS-KÖNYVET, HA SEMMI KÖZÖD HOZZÁ, DRÁGA DANI, MIÉRT????!!!!!”

Megmondom.

Ritkásan jelentkező, de azért még létező (és nem ok nélkül ritkásan jelentkező) rovatunk visszatér! A gond csak az, ha ez gond egyáltalán, hogy az ominózus könyvről tanult kollégám, Rusznyák Csaba már megírta azt, amit én is gondolok, méghozzá ittend e, tessék kattintani. Gyakorlatilag mindennel egyetértek, ami a linkelt cikkben olvasható, talán csak annyival egészíteném ki, hogy

Idegen tollak a megkínzott kacsa testén!

Egészen pontosan Tölgyes László tollai, melyekkel én ékeskedem (többé-kevésbé, és nem először), a megkínzott kacsa pedig éppen csak a kötelező szürrealizmus kedvéért került elő, alanyunk (tárgyunk?) ugyanis A pokol hét kapuja (alias The Beyond).

Laci volt az, aki kiszúrta a hasonlóságot Pier Paolo Pasolini mifelénk is alapműnek számító arthouse kedvence, a Teoréma, valamint az említett Fulci-opusz között (méghozzá a Tilos Rádió Tótumfaktum című műsorában).

"Makes sense!" -- ahogy a művelt olasz mondja.

Álláspontom gifekkel támasztom alá, de a biztonság kedvéért szóba kerül még H. R. Giger és a Poltergeist 2. is.

"A hiányzó láncszem az Eagles és Kurt Cobain között." -- jellemezte tulajdonképpen igencsak találóan Tom Engelshoven holland újságíró Jeffrey Lee Pierce-t, a Gun Club zenekar mindenesét. Mi a legfőbb gond ezzel a mondattal? Hát hogy az Eagles zenéjét (de legalábbis nevét) még az is ismeri, aki nem akarja, Nirvanát és Cobaint dettó, míg JLP ehhez képest a mai napig néhány vájtfülű zenebarát személyes hőse, és még a legaktívabb éveiben is maximum underground sztárságot tudhatott magának.

Megelőzte a korát? Lehet. Sőt, valószínű.

Egy kiállhatatlan fasz volt, aki ott kúrta el a saját és társai életét, ahol csak tudta? Valószínű, sőt.

Nem kicsit emlékeztet a sorsa Őz Zsoltéra? De.

Egyáltalán érdekelhetett tömegeket a nyolcvanas években egy zenekar, ami blues-t, rockabilly-t és némi country-t (vö. Eagles) ötvözött punkkal és közönséghergelő kísérletezgetéssel (vö. Nirvana)? Nem hinném.

Sokáig folytatható még ez a kérdezz-felelek? Igen, de fölösleges.

Lényegre.

Másodközlés, utánközlés, valami ilyesmi.

Kázmér és Huba R U L E Z ! 

Már ha valaki nem tudná. És bár nem szívesen vetem össze őket a szívemnek egyébként kedves Garfielddal (aki nagyon mókás tud lenni), vagy éppen Charlie Brownékkal (akiket elsősorban rajzfilmből ismerek, de amikor nem nyálasak, szintén nagyon mókásak), ki kell mondanunk, amit ki kell mondanunk:

Skandináv krimivel már találkozhatott a Kedves Olvasó a könyvnapló hasábjain, bár Stieg Larsson könyveit én nem sorolnám egyértelműen a "krimi" kategóriába, ezek a nyomozós történetek egyszerre többek és kevesebbek annál, amit én ezzel a műfajjal azonosítok (sőt, ha a tetovált lány hackerkedéseire gondolok, még a sci-fi és a cyberpunk is hamarabb eszembe jut, mint a Hammett és Chandler nevekkel fémjelzett keménykedés, vagy éppen Agatha és Arthur Conan hőseinek elszánt nyomelemzése és tűpontos következtetései). Azt hittem, Jo Nesbø híres Harry Hole-sorozatának első kötetével közelebb kerülök a skandináv krimi lényegéhez, megértéséhez -- hát... igen és nem.

Korrekt interjúkból és elsőosztályú képanyagból álló portrékötet, Feró (és a Beatrice, Bikini stb.) minden rajongójának nyugodt szívvel tudom ajánlani (talán nem okoz meglepetést: jómagam is kedvelem a bajszos-baboskendős bárdot).

Kicsit konkrétabban:

Izgalmas háttérinformáció: ha nem is sok (vagy éppen méltányolható mértékű), de némi közöm azért van Toroczkay András novelláskötetéhez, miután a szerző volt kedves kb. 2 évvel ezelőtt megmutatni nekem néhány elbeszélését, melyek közül pár bekerült a könyvbe is. Azért is indítok ezzel, mert jólesik úgy tenni, mintha több közöm lenne a Búcsú Éhestőlhöz, mint amennyi ténylegesen van, ugyanis nagyon tetszett. És valószínűleg többek között azért is tetszett, mert Tocó -- nagyon helyesen, és ez nem vicc! --  nem vette túl komolyan a tanácsaim többségét. Azóta már Neil Gaimantől is olvastam valami olyasmit, hogy ha véleményt kérsz az írásodról, minden választ fontolj meg, de a konkrét tanácsokat hagyd figyelmen kívül.
Mondhat valamit. Pedig én alapjáraton nem hiszek az ilyen "nagyok jótanácsai kicsiknek" jellegű okosságokban, még Elmore Leonard híres aranyszabályait sem tartom megkerülhetetlennek. Pedig ő is mondhat valamit. Vissza Tocóhoz!

Jubilálunk! És én a 100. adás örömére (na jó, ez nem teljesen igaz, valójában attól függetlenül) elolvastam a könyvet, amihez az átlag könyvnaplózott köteteknél jóval több közöm van, ugyanis volt szerencsém írni bele egy tanulmányt.

Mit is írtam egykor Carlo Pedersoli első önéletrajzáról?

Többek között ezt:

Éreztem én, hogy minden rendben lesz velem és Mr. Macdonalddal, s lám, nem kellett csalódnom. Azt azért kicsit sajnálom, hogy angolul tudtam csak beszerezni a könyvét (nem szeretek szótárazni, márpedig az ötvenes évek szlengjéhez és a szerző egyébként is gazdag-költői nyelvéhez nem árt a segítség), úgyhogy ha valakinek van egy fölös példánya a magyar kiadásból (képet ld. fent), jelentkezzen bátran, egyébként is hiányzik a sorozatból. Pénz nem számít, csak olcsó legyen.

A Fulladásos halál a Lew Archer-sorozat második darabja, amit a szerző még Raymond Chandler és az ő Philip Marlowe-ja bűvöletében írt, azaz még nem találta meg teljesen a saját hangját, de szolgai másolásról persze nem beszélhetünk, sőt (nálam felkészültebbek konkrét Chandler-mű[vek] figuráit és cselekményét vélik felfedezni a sztoriban, de azt még ők sem tagadják, hogy Macdonald ezzel együtt is a saját útját járta). Marlowe és Archer a felszíni hasonlóságok ellenére két külön világ, Chandler és Macdonald stílusa sem keverhető össze egykönnyen (a laza, vicces beszólások jelentik a fő közös pontot, de Macdonald sokkal higgadtabb, és mint már említettem, költőibb, gyakran lírai a szó legszorosabb értelmében), ahogy a helyszínek és szereplők sem (Archer nyugodtabb, szemlélődőbb alkat, kifejezetten lélekbúvár típus, aki többnyire gazdag családok mélyen eltemetett bűneivel foglalkozik, bár a szakik szerint ezek a jellegzetességek a sorozat későbbi darabjaiban válnak majd igazán egyértelművé).

Közkívánatra (és mert -- megint -- eltűnt a netről) elérhetővé teszem a Mesterek, Bud Spencer és Terence Hill pályájáról kb. ezer éve írt szösszenetemet. És amikor azt írom, szösszenet, egy jó hosszú esszére tessék gondolni, ami eredetileg 4 részben jelent meg a Sokkmagazin virtuális hasábjain. A hossza ijesztő lehet, tudom, de nem fogok most azzal bohóckodni, hogy hagyományőrzési céllal (és harmadszor, a spencerhill.hu-s utánközlést is számolva) több részletben publikáljam. Aki nem akarja egyben végigolvasni, pihenjen közben nyugodtan, engem nem zavar.

DISCLAIMER: A szöveget nem írtam át,úgyhogy  valószínűleg akad benne jópár hiba, elírás, furcsaság, vagy olyasmi, amivel már nem értek egyet. Hát ez van. És aki vizuáldesszertre is vágyik a szellemnek felszolgált négyfogásos betűvacsora mellé, használja a Google képkeresőjét, vagy még inkább a Bud Spencer - Terence Hill krónikákat.

A BárkaOnline Olvasónapló rovatában megjelent írás utánközlése. Egyben bizonyíték rá, hogy az első benyomás nem mindig mérvadó, sőt, néha még a második sem.

Jaj.

Sokéves projekt ért véget az Akik összetartoznak abszolválásával, nagyon lassan haladtam vele, adott esetben éves szüneteket hagyva 1-1 írás (vagy oldal...) között. Mondanom sem kell, a beszerzése mögött nem a rajongás, vagy akár csak igazán komoly érdeklődés, hanem egy egészen profán költség-haszon elemzés állt (200 forintért vesztegették, az már évekkel ezelőtt sem volt pénz, pláne könyvért), és persze az „irodalmi katasztrófa-turizmus”, ami miatt pl. Gerlóczy Márton regényeiből is többet fogyasztottam az egészségesnél/indokoltnál. Megérne egy misét Gerlóczy és Bagi írásművészetének összehasonlítása is, de most legyen elég annyi, hogy míg előbbi egy meglehetősen ellenszenves, de némi írói tehetséggel azért rendelkező férfiú, addig utóbbi jóval rokonszenvesebb, viszont egész egyszerűen nem lehet mit kezdeni a szövegeivel.

Hogy miért nem?