"A hiányzó láncszem az Eagles és Kurt Cobain között." -- jellemezte tulajdonképpen igencsak találóan Tom Engelshoven holland újságíró Jeffrey Lee Pierce-t, a Gun Club zenekar mindenesét. Mi a legfőbb gond ezzel a mondattal? Hát hogy az Eagles zenéjét (de legalábbis nevét) még az is ismeri, aki nem akarja, Nirvanát és Cobaint dettó, míg JLP ehhez képest a mai napig néhány vájtfülű zenebarát személyes hőse, és még a legaktívabb éveiben is maximum underground sztárságot tudhatott magának.
Megelőzte a korát? Lehet. Sőt, valószínű.
Egy kiállhatatlan fasz volt, aki ott kúrta el a saját és társai életét, ahol csak tudta? Valószínű, sőt.
Nem kicsit emlékeztet a sorsa Őz Zsoltéra? De.
Egyáltalán érdekelhetett tömegeket a nyolcvanas években egy zenekar, ami blues-t, rockabilly-t és némi country-t (vö. Eagles) ötvözött punkkal és közönséghergelő kísérletezgetéssel (vö. Nirvana)? Nem hinném.
Sokáig folytatható még ez a kérdezz-felelek? Igen, de fölösleges.
Lényegre.
Akárki is volt Pierce, és akármit is csinált a színpadon vagy a kulisszák mögött, amit a Gun Clubbal (illetve szólistaként, de a különbség nüansznyi) letett az asztalra, nem mindennapi, mi több, jórészt egészen csodálatos. Feltéve persze, hogy kicsit is vevők vagyunk az enyhén hamis, de annál szívettépőbb trubadúrokra, akiknek egyetlen dalára több zsenialitás jutott, mint a körbesztárolt [ÖNCENZÚRA] és akkor már a fejét se húzza ki belőle, ha lehet.
Tézisem igazolására kivételesen két dalt, konkrétan két kései Gun Club-dalt fogok megosztani Kedves Olvasóimmal, méghozzá két változatban. (Utóbbit egyrészt az indokolja, hogy a kicsit hamis hangokra érzékenyek se maradjanak ki a jóból, és JLP világsztár haverjainak tolmácsolásában hallhassák az eredeti verzióban valamivel karcosabb gyöngyszemeket. Másrészt meg az, hogy ezek a feldolgozások saját jogukon is zseniálisak, Debbie Harry-é különösen.)
Rövid visszatérés a kérdezz-felelekhez:
Meg kell a szívnek szakadni? Nem kell, de fog, legalábbis ha van, ez ilyen, így működik, nem tehetek róla, nem én hozom a szabályokat. Jöjjön hát a Lucky Jim és a Breaking Hands. És aki esetleg valami húzósabbra vágyik, ide kattintson, a többi már megy magától. SEX BEAT!
The Gun Club: Lucky Jim (Lucky Jim, 1993)
Deborah "Blondie" Harry: Lucky Jim (The Jeffrey Lee Pierce Sessions Project: We Are Only Riders, 2009)
The Gun Club: Breaking Hands (Mother Juno, 1987)
Mark Lanegan & Isobel Campbell: Breaking Hands (The Jeffrey Lee Pierce Sessions Project: The Journey Is Long, 2012)
Ugye, hogy ugye? Szóltam.
(A sapkás csávó Pierce, a másik valami haverja lehet.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
neozsivany 2016.06.02. 11:35:21
www.youtube.com/watch?v=j-bOgwfLc0s
Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2016.06.02. 18:44:46