Orosdy Dániel blogja

Támadnak a finnek! Hideg van, néha hó is hullik (a könyvet még télen olvastam, ezt a posztot is akkor kezdtem el), nyilván ezért. Vagy csak mert most jutottam el odáig, hogy pótoljam Renny Harlin finn rendező relatíve komoly sikert aratott debütjét, a Született amerikaiakat, ami egy finn-amerikai koprodukció a 80-as évekből. És olyan is. Harlin szépen megrendezte, tényleg, elég erős jelenetek (is) vannak a filmben, de amúgy, túl a számomra nehezen viselhető 80-as évek fílingen, hát… Ritka buta egy valami, na. Chuck Norris fia játssza a főszerepet, állítólag a fater helyett, aki nem ért rá, bár én nem tartom kizártnak, hogy az alapjáraton elég igénytelen Chuck alaposabban beleolvasott Harlinék szkriptjébe, és végül mégiscsak szólt az ügynökének, hogy mentse ki („Nyaralok, telelek, beteg vagyok, mindegy, intézd el, különben mehetsz vissza Lorenzo Lamas asszisztensének!”), így aztán Norris jr. jelenléte tudta csak menteni a helyzeT.

Könyvben is támadnak a finnek, jóval izgalmasabb végeredménnyel. Réges rég, egy messzi-messzi galaxisban blogon olvastam erről a könyvről, a szerzője írt róla (ő természetesen magyar, Szabó Zsoltnak hívják, és a hazai ponyva nemes hagyományainak megfelelően fordítóként tüntetik fel a kiadványban).

Nos, ha egymásnak eresztjük a két művet, a következőkre juthatunk:

Emlékkönyv és emlékkönyv között zongorázni, sőt, basszusgitározni lehet a különbséget: Hofié (túlnyomórészt) érdekes és alapos volt, Orszáczky Jackie-é inkább csak érdekes. A Rejtő Jenő-emlékkönyv más minőség:

Saját portékánkat, ne dicsérjük stb. stb. De mit csináljak: olvastam, tetszett. Ennyit még elárulok.

Hogy mi mennyire és mi miért nem…?

A Sorozatgyilkosok töménysége után joggal merülhet fel a kérdés: vajon nem lőtte el a szerzőpáros már az első könyvével az összes puskaport? Maradt még elég anyag egy újabb hosszú kötetre (sőt, többre)?

Nos, határozott válaszom erre az, hogy

Úgy látszik, ahány McCarthy-regény, annyi féle, aztán persze mindegyik ugyanolyan. És végre talán sikerült megtalálni az arany középutat is a fordítást-központozást illetően: valahol az arany középút a Megvető-féle „sehol egy vessző, szokd meg!”-stílus és az egykorvolt Ulpius által (egy alkalommal) kultivált „minden egyes idegen szót precízen, lábjegyzetben lefordítok, csak ne maradjon hiányérzeted” hozzáállás között. Szóval vannak vesszők, de pl. a párbeszédeket nem jelölik külön, ami elfogadható kompromisszum szerintem, és kerüli a két szélsőség csapdáit (McCarthy sem megvetősen nehezen, sem ulpiusosan könnyen olvashatónak nem szánta a műveit, amikor kevesebb vesszővel dolgozott az angol nyelvben jellemzőnél – ami ugye eleve nem sok)

Eltelt pár évtized 2013 óta, mi? Kálmán Olga még a csúcson lévő Egyenes beszéd (ATV) műsorvezetőjeként írta meg az emlékeit, gondolatait, életét és munkásságát, azóta pedig már az Egyenesen (Hír TV) is a múlté. (Oké, egy keveset futott nélküle is a műsor, de miután eleve Olga-vehicle-ként jött létre, kifejezetten az Egyenes beszéd klónja gyanánt, talán joggal mondhatjuk, hogy a műsorvezető-váltással némileg… lényegét vesztette a show.)

Hype. Sőt: HÁJP!

Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!

Na jó, ennyire azért nem drámai a helyzet, de teljesen elégedettnek se mondanám magam. Mitől próbálom távol tartani magam, most már jó ideje többé-kevésbé tudatosan? Hát a hájptól. Engem ne befolyásoljanak, mi több, ne folyásoljanak be se pró, se kontra, se hogy, majd én eldöntöm, mi érdekel (vagy nem) és mi tetszik (vagy nem), köszönöm! Aztán persze időről időre áttöri valami ezt a védvonalat, én pedig üvöltök a sivatagi éjszakában:

HÁJP!

Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!

Most éppen Dan Simmons agyonsztárolt könyve, a történelmi sci-fi-horrorok nem túl népes táborát erősítő Terror került be valahogy a védett övezetbe, és annak ellenére, hogy a könyv jó, ismétlem: JÓ, én mégis ideges vagyok. Kifejtés alant.

(Spoilerek, meg minden.)

Különleges, mindössze 500 számozott példányban megjelent kiadvány állít emléket a Syrius basszusgitáros-énekeséből elismert ausztrál zenésszé váló művésznek: a nagyalakú, szövegben és képekben gazdag albumot 12 CD egészíti ki. Utóbbiakkal, azaz a képekkel és a CD-kkel nincs is semmi gond (?? - ld. alább), sőt, komoly hiányt pótolnak, és a zenei anyag a szerkesztők szerénykedése ellenére („nem fedi le az életmű egészét”) valójában minden – fontosabb – hangzóanyagot tartalmaz Orszáczkytól, és ha esetleg mégsem (nem tudhatom, de erről később), hát piszok közel jár hozzá.

Gondok tehát csak (?? - ld. alább) a szöveges részekkel vannak, de valójában (?? - ld. alább) ez sem vészes, illetve nem tud másmilyen lenni, mint amilyen, azaz nincs kire ujjal mutogatni.

Kivételesen nem én vagyok a vajszívű, amikor is megállapítom, hogy tanult kollégám meglehetősen megengedő volt, amikor e könyvet – inkább többé, mint kevésbé – méltatta a Filmvilág hasábjain, még ha „ponyvaportréként” is. Alapvetően persze igaza van Baski Sándor Szerkesztő Úrnak, és a „Korántsem hibátlan bulvár-biográfia, de a Tarantino-kultusz ápolói számára nélkülözhetetlen kellék.” lead is jól visszaadja a lényeget, ám az ördög, mint tudjuk, a részletekben rejlik. Ezúttal leginkább a magyar kapcsolatban.

Milyen legyen egy emlékkönyv? (Már azon kívül, hogy jó drága…) Hát színes, szagos, tele képekkel, szöveggel, lehetőleg exkluzív tartalommal, és persze alapos összefoglalóval (életrajz, munkásság, eredmények, művek stb.) az emlékezés „tárgyáról”.

Mit tud ez az emlékkönyv?

Ismét az esztéta szól Önökhöz!

Ugyanaz, aki korábban.

És ugyanazt is mondja, azaz hogy Laymon jó, de most – szegény! – kénytelen egészen más irányból nekifutni ugyanannak (ilyen az esztéták – és néha a futók – élete).

A Vidámpark ugyanis esztétikai szempontból nem annyira érdekes feladvány, mint A kegyetlen volt, viszont izgalmasan kontrasztba lehet állítani vele. Utóbbi művel ugye kb. az volt a gond(om), hogy bármennyire jó és ambiciózus is, egy (szerintem) nem éppen tökéletes koncepciót követ, ami némileg felemássá teszi. Olvasmányos, emlékezetes, és mégis… Az író jól oldotta meg, amit kitalált, csak hát mintha eleve nem találta volna ki teljesen jól. Szóval nehéz ügy. A Vidámpark sokkal könnyebb ügy: ez egy hasonlóan, gyakorlatilag ugyanannyira jó – vagy csak kicsit gyengébb – horrorregény, aminek semmi gond a koncepciójával, viszont a kivitelezésével már akadnak problémák.

Szegény Cserna-Szabó! Jól elvertem itt párszor a port rajta, pedig nem volt rá soha (különösebb) okom, sőt, ő még a normálisabbak egyike, mármint az irodalom mint olyan megítélésében, csak hát ezek a megengedő nyilatkozatok éppenséggel ki tudják nyitni az ember zsebében a bicskát még akkor is, ha amúgy eléggé hasonlókat gondol (és persze sok múlik a kérdező személyén és hozzáállásán is, okostalan kérdésre nem mindig könnyű okosan válaszolni). Szóval néhány elhajlástól eltekintve Cs-Sz. jó arcnak tűnik, azt meg amúgy is tudtam, hogy jó író (Puszibolt, puszillak). A regényével mégis óvatos voltam, talán az előzmények miatt, talán mert én ilyen óvatos gyerek vagyok, talán mert mindig félek tőle, ha valaki úgy téved a so-called szórakoztató irodalom határain belülre, hogy messziről lobogtatja a Szépirodalom külügyminisztériumában kiállított útlevelét (Magas ló tenger? Komolyan?? Költői, gépiesen kattogó minimalizmussal?....).
Utóbbi persze nem (teljesen?) igaz Cserna-Szabóra, mégis, én minden olyan írótól félek, akinek nem műfajtól, besorolástól, skatulyáktól függetlenül „csak” jó könyvet akar írni, hanem „felvállal”, „reformál”, sőtmitöbb „lemegy kutyába”. (Menj le parizerért, te hülye, ne kutyába. Mondanám neki, ha beszélőben lennénk.) Magas lóról ezt nem lehet, és kész. Illetve lehet, de az olyan is lesz.

Cserna-Szabó hálistennek nem esett ebbe a csapdába, még ha az új (szövegirodalmi*) Magvető régi (simán csak irodalmi) Magvetőt ügyesen másoló-karikírozó borítója engem – önhibáján kívül – némi félelemmel töltött is el. Biztosan jól van ez így?

Mint utóbb kiderült

A kiváló Mindhunter könyveredetijéről beszélünk, de figyelem! Bármennyire is „regényes” Fincher remek szériája, a Sorozatgyilkosok egyértelműen tényirodalom, még ha olvasmányos, és anekdotákban, életrajzi elemekben bővelkedő is. És ez az egyik, ami igazán érdekessé teszi: megfigyelhetjük, ahogy a filmesek egyik vagy másik részletből, fejezetből kibontottak egy-egy jelenetet, epizódot, szereplőt stb. Szinte mindennek az „eredetijét” meglelhetjük Douglas élményeiben (érdekes módon a finálét ihlető valós incidensről szerzőink nem írnak, Ed Kemper Wikipedia-oldalán lelhető fel, könyvben pedig Robert Ressler, Douglas társa írta meg), de hogy hogyan, az már széles spektrumon mozog. A sorozatgyilkosok esetében szinte minden adott, az írók éppen csak sűrítik és hatásosabbá teszik az amúgy is méregerős anyagot (nagyon ügyesen egyébként, ld. a kismadár és a ventilátor tanulságos esetének átdolgozását). A főszereplőknek már jóval kevesebb közük van a könyv FBI-ügynökeihez, bár a kapcsolat itt is egyértelmű (legalábbis a férfiak esetében). A sorozat első évada és a könyv első fele-harmada tehát erős fedésben van, és akkor is izgalmas a kettő kapcsolata, ha azt hisszük, Fincher már minden érdekeset elmondott. De ennél azért többről van szó.

James Bond 1-2.

Nem hittem volna, hogy egyszer még az ezer éves svéd James Bond-képregényekről fogok regélni, annyira jelentéktelenek ezek a kis történetek. Nem rosszak, félreértés ne essék! Csak hát nem is valami jók. Én amúgy sem vagyok nagy rajongója minden idők leghíresebb, egyben leghiteltelenebb kémjének, bár filmen szórakoztató tud lenni, nem utolsó sorban az (akaratlan?) önparódia miatt, és mert rendezőnként, színészenként, sőt, gyakran filmenként változik a világ, amiben hősünk él és alkot. Na, mindez nincs meg ezekben a sztorikban, csak az alapok, minden egyes kötelező kör: csöcsi csajok, „A nevem Bond”, M, Moneypenny, sok akció, hepiend. Már gyerekkoromban sem győzött meg különösebben, de ezzel valószínűleg nem voltam egyedül, összesen 6 számot ért meg a széria… (Kettő még hiányzik a gyűjteményemből, csak szólok.)

Politikai tett 2013-ban interjúköteT megjelentetni Aczél Györgyről? Mármint olyat, ami nem felment(et)eni próbálja a volt kultúrpápát, és nem is a befeketítése a célja. (Feltéve, hogy lehet egyáltalán még feketíteni bármit is Aczél jelenleg sem kifejezetten világos árnyalatú renoméján.) Nyilván nem, főleg mert már kevesen tudják, ki volt Aczél György, tehát tétje sincs igazán a tettnek – de akkor miért nem lehet interjút adni egy ilyen kötetbe (-nek)? Természetesen a hiányzó beszélgetésekre gondolok, amiket az ún. jobboldali értelmiségiek tagadtak meg egy emberként. Jó lett volna ezeket is elolvasni. Szükség lett volna rájuk. Hiányoznak.

Miért hiányoznak és miért kell hiányozniuk?

Ma az esztéta szól Önökhöz!

„Gyönyörű szerencsétlenség” – valami ilyesmit szoktam mondani magamban, amikor olyan művészi alkotást (tipikusan, de nem kizárólag filmet) fogadok be, ami a megmozgatott hatalmas kreatív energiák, pénz, figyelem, tehetség stb. ellenére nem korszakalkotó remekműként jelenik meg lelki monitorom, hanem lenyűgöző kudarcként csattan a vásznon (képernyőn). A Richard Kelly-féle, valóban elég kaotikus A káosz birodalma jut eszembe tipikus (és tipikusan megosztó) példaként.

Ezek a filmek általában megbuknak, ennek megfelelően összekeverednek (értsd: összekeverik őket) azokkal a filmekkel, amikre még nincs szép kifejezésem, de az a fő jellemzőjük, hogy a nagy ambíció ugyan nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, teljes kudarcról mégsem beszélhetünk. Pl. a történetmesélés mint olyan csődöt mond, maga a mű viszont távolról sem rossz, sőt, bőven figyelemreméltó. A konkrét példánk legyen ezúttal Michael Cimino A mennyország kapuja című alkotása, de említhetném talán Scorsese New York, New Yorkját is – részleteikben csodálatosak, mégsem állnak össze igazán.

Ha már a bukásoknál tartunk, említsük meg azt a nem is olyan ritka esetet, amikor egy nettó remekmű fog ki rossz szériát, és egyszerűen csak azért tartják sokan rossznak vagy közepesnek, mert nem szerepelt az elvárások szerint – ld. A félelem ára, amit mára már (nagyon helyesen) elfoglalta az őt megillető helyet a félreértett bukások, ismeretlen klasszikusok, „legjobb filmek, amiket nem láttál”-listák szereplői között.

Na de kanyarodjunk vissza a könyvekhez! (Bár némi gondolkodás után biztosan találnék adekvát és analóg példákat az irodalom és – főleg – zene területéről is.)

Szóval Richard Laymon A kegyetlenje olyan madár, amilyennel ritkán találkozik az ember.

Feltámadtak!

Itt vannak!!

Ha már nincs több hely a kollektív sajtóemlékezetben, a halott kiadványok újra ellepik az újságosokat…!

Bizony, emberek, Romero 2. szabálya a papírra is érvényes, legalábbis a jelek szerint: újra támad a Hahota, a Kockás, a Borzongás(ra keresztelt Magyar Fangoria, illetve -emléklap, szóval az a filmhorror-újság)! Felkészül az IPM és a Galaktika?!... De miket is beszélek! Meg egyébként is, maradjunk csak a gyerek-, kiskamasz, valamint nagykamasz- és fiatalfelnőtt-korszakokat remekül leképező hármasnál!

Novellát és képregényeket olvastam már Gaimantől (tetszettek!), hosszabb lélegzetű írásához, prózakötetéhez azonban még nem jutottam el – mostanáig. És hát mivel is kezdje a sort az ember fia, ha a célkeresztbe került szerzőnek elismertnél elismertebb és népszerűbbnél népszerűbb, azaz (elvileg) jobbnál jobb regényei, novelláskötetei jelentek meg? Nos, az ember fiának döntéséről nem tudok beszámolni, de az én apám fia ilyenkor nem bíbelődik holmi ismerkedéssel, meghagyja az óvatos csókot másra, a főművet viszi fel a padlásra! (Nem József Attila-i, hanem Mutzenbacher Józsa-i értelemben kell elképzelni ezt a padlásozást, bár talán az a legjobb, ha el se képzeljük és bele sem bonyolódunk ebbe az egészbe mélyebben, hiszen a könyveket nem azzal a szándékkal szokták padlásra, ágyba stb. vinni. Na, én már bele is zavarodtam.)

Saját portékánkat ne fényezzük má’, avagy a szomszéd tehene mindig zöldebb (???), szóval a Filmanatómia-sorozat 4. kötetét is elolvastam, és összességében elégedett vagyok vele (nyilván leginkább a kollégákkal, jómagam minden körülmények között mellékes vagyok, és a jelek szerint ezt az Univerzum is így gondolja, hehe). Szóval nem fosom itt tovább fölöslegesen szövöm a szavak meddő szövetét végeláthatatlan, inkább idézek két kollégát, akik helyettem is megmondták a tutit (jelszavunk továbbra is a szerénység, ld. Bástya elvtárs híres bonbonját):

Történetünk van egymással, Péternek és nekem. Ő persze erről nem tud (most már különösen nem, béke poraira), mindenesetre a történet hosszú, összetett és nem ment a szélsőséges érzelmektől.

Oké, és nem mellesleg nagy kár érted is, Gene.

Szóval sokáig azt gondoltam, Péter a nyelv óriási, utánozhatatlan és utolérhetetlen zsenije... de ettől még nem feltétlenül jó író. Talán az, talán nem, de inkább nem – ezt gondoltam akkor. Szkeptikus (ifjú) olvasó, egyben nímandnál is senkibb (leendő, önjelölt) író állt szemben A ZSENIVEL, akit szeretni KELL, pedig.

És ez egy nyomatékos pedig.

DISCLAIMER: Magáról a Harmonia Caelestis-ről a továbbiakban sem esik majd sok szó, de ne bánkódjon a Kedves Olvasó*, írtak már róla éppen eleget, és még fognak is bőven.

Gerner Andris barátom nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy határozott, feldolgozza a pécsi televíziózás történetét, de akármennyit is szerénykedik (már az alcímben is, ugye), nehéz lenne tagadni: sokkal alaposabb és gondosabb munkát nem lehetett volna végezni.

Kemény cucc. Persze tudtam, hogy az lesz, nem is lepődtem meg, plusz olvastam már keményebbet (hogy mást ne mondjak, kb. mindent Bret Easton Ellis-től, és persze a többi McCarthy-regény sem piskóta), de az azért majdnem mind más tészta volt.

FILOZOFÁLÁS ALERT!

Újraolvasás és fontos művek bepótlása egy nemrég megjelent esszé(m) ürügyén, amit melegen ajánlok, itt olvasható:

augusztusi Filmvilág (még kapható a jobb újságárusoknál!)

Valamivel bővebben:

Eredetileg azért akartam a Könyvnaplóban megemlékezni Hanula kolléga izgalmas kísérletéről, hogy az ominózus blogra irányítsam a figyelmet, csakhogy időközben változott a helyzet. A blogról lekerültek a bejegyzések (fejezetek), mindössze három maradt kedvcsinálónak, viszont a mű – jelképes összegért cserébe – letölthető a netről. Nekem még szerencsém volt „élőben” követni az eseményeket, úgyhogy nyugodtan mondhatom: kattints bátran, magyar!

Konkrétan az alábbiak valamelyikére, az e-book ára igazán nem jelentős a belbecshez mérve:

Google Play

iTunes

Kobo

Ciando

Scribd

Ami pedig a belbecset illeti,

Ugyan a Könyvnaplóban tárgyalom ezt a művet, Kedves Olvasó, ám Ön ne hagyja magad félrevezetni: ez a valami nem könyv. Illetve a szó tág értelmében biztosan az, ezt még én sem vitat(hat)om el, de legfeljebb másodsorban az. Ez a kiadvány ugyanis elsősorban, leginkább és mindenek felett egy ordas nagy