Orosdy Dániel blogja

A kiváló Mindhunter könyveredetijéről beszélünk, de figyelem! Bármennyire is „regényes” Fincher remek szériája, a Sorozatgyilkosok egyértelműen tényirodalom, még ha olvasmányos, és anekdotákban, életrajzi elemekben bővelkedő is. És ez az egyik, ami igazán érdekessé teszi: megfigyelhetjük, ahogy a filmesek egyik vagy másik részletből, fejezetből kibontottak egy-egy jelenetet, epizódot, szereplőt stb. Szinte mindennek az „eredetijét” meglelhetjük Douglas élményeiben (érdekes módon a finálét ihlető valós incidensről szerzőink nem írnak, Ed Kemper Wikipedia-oldalán lelhető fel, könyvben pedig Robert Ressler, Douglas társa írta meg), de hogy hogyan, az már széles spektrumon mozog. A sorozatgyilkosok esetében szinte minden adott, az írók éppen csak sűrítik és hatásosabbá teszik az amúgy is méregerős anyagot (nagyon ügyesen egyébként, ld. a kismadár és a ventilátor tanulságos esetének átdolgozását). A főszereplőknek már jóval kevesebb közük van a könyv FBI-ügynökeihez, bár a kapcsolat itt is egyértelmű (legalábbis a férfiak esetében). A sorozat első évada és a könyv első fele-harmada tehát erős fedésben van, és akkor is izgalmas a kettő kapcsolata, ha azt hisszük, Fincher már minden érdekeset elmondott. De ennél azért többről van szó.

James Bond 1-2.

Nem hittem volna, hogy egyszer még az ezer éves svéd James Bond-képregényekről fogok regélni, annyira jelentéktelenek ezek a kis történetek. Nem rosszak, félreértés ne essék! Csak hát nem is valami jók. Én amúgy sem vagyok nagy rajongója minden idők leghíresebb, egyben leghiteltelenebb kémjének, bár filmen szórakoztató tud lenni, nem utolsó sorban az (akaratlan?) önparódia miatt, és mert rendezőnként, színészenként, sőt, gyakran filmenként változik a világ, amiben hősünk él és alkot. Na, mindez nincs meg ezekben a sztorikban, csak az alapok, minden egyes kötelező kör: csöcsi csajok, „A nevem Bond”, M, Moneypenny, sok akció, hepiend. Már gyerekkoromban sem győzött meg különösebben, de ezzel valószínűleg nem voltam egyedül, összesen 6 számot ért meg a széria… (Kettő még hiányzik a gyűjteményemből, csak szólok.)

Politikai tett 2013-ban interjúköteT megjelentetni Aczél Györgyről? Mármint olyat, ami nem felment(et)eni próbálja a volt kultúrpápát, és nem is a befeketítése a célja. (Feltéve, hogy lehet egyáltalán még feketíteni bármit is Aczél jelenleg sem kifejezetten világos árnyalatú renoméján.) Nyilván nem, főleg mert már kevesen tudják, ki volt Aczél György, tehát tétje sincs igazán a tettnek – de akkor miért nem lehet interjút adni egy ilyen kötetbe (-nek)? Természetesen a hiányzó beszélgetésekre gondolok, amiket az ún. jobboldali értelmiségiek tagadtak meg egy emberként. Jó lett volna ezeket is elolvasni. Szükség lett volna rájuk. Hiányoznak.

Miért hiányoznak és miért kell hiányozniuk?

Ma az esztéta szól Önökhöz!

„Gyönyörű szerencsétlenség” – valami ilyesmit szoktam mondani magamban, amikor olyan művészi alkotást (tipikusan, de nem kizárólag filmet) fogadok be, ami a megmozgatott hatalmas kreatív energiák, pénz, figyelem, tehetség stb. ellenére nem korszakalkotó remekműként jelenik meg lelki monitorom, hanem lenyűgöző kudarcként csattan a vásznon (képernyőn). A Richard Kelly-féle, valóban elég kaotikus A káosz birodalma jut eszembe tipikus (és tipikusan megosztó) példaként.

Ezek a filmek általában megbuknak, ennek megfelelően összekeverednek (értsd: összekeverik őket) azokkal a filmekkel, amikre még nincs szép kifejezésem, de az a fő jellemzőjük, hogy a nagy ambíció ugyan nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, teljes kudarcról mégsem beszélhetünk. Pl. a történetmesélés mint olyan csődöt mond, maga a mű viszont távolról sem rossz, sőt, bőven figyelemreméltó. A konkrét példánk legyen ezúttal Michael Cimino A mennyország kapuja című alkotása, de említhetném talán Scorsese New York, New Yorkját is – részleteikben csodálatosak, mégsem állnak össze igazán.

Ha már a bukásoknál tartunk, említsük meg azt a nem is olyan ritka esetet, amikor egy nettó remekmű fog ki rossz szériát, és egyszerűen csak azért tartják sokan rossznak vagy közepesnek, mert nem szerepelt az elvárások szerint – ld. A félelem ára, amit mára már (nagyon helyesen) elfoglalta az őt megillető helyet a félreértett bukások, ismeretlen klasszikusok, „legjobb filmek, amiket nem láttál”-listák szereplői között.

Na de kanyarodjunk vissza a könyvekhez! (Bár némi gondolkodás után biztosan találnék adekvát és analóg példákat az irodalom és – főleg – zene területéről is.)

Szóval Richard Laymon A kegyetlenje olyan madár, amilyennel ritkán találkozik az ember.

Novellát és képregényeket olvastam már Gaimantől (tetszettek!), hosszabb lélegzetű írásához, prózakötetéhez azonban még nem jutottam el – mostanáig. És hát mivel is kezdje a sort az ember fia, ha a célkeresztbe került szerzőnek elismertnél elismertebb és népszerűbbnél népszerűbb, azaz (elvileg) jobbnál jobb regényei, novelláskötetei jelentek meg? Nos, az ember fiának döntéséről nem tudok beszámolni, de az én apám fia ilyenkor nem bíbelődik holmi ismerkedéssel, meghagyja az óvatos csókot másra, a főművet viszi fel a padlásra! (Nem József Attila-i, hanem Mutzenbacher Józsa-i értelemben kell elképzelni ezt a padlásozást, bár talán az a legjobb, ha el se képzeljük és bele sem bonyolódunk ebbe az egészbe mélyebben, hiszen a könyveket nem azzal a szándékkal szokták padlásra, ágyba stb. vinni. Na, én már bele is zavarodtam.)

Saját portékánkat ne fényezzük má’, avagy a szomszéd tehene mindig zöldebb (???), szóval a Filmanatómia-sorozat 4. kötetét is elolvastam, és összességében elégedett vagyok vele (nyilván leginkább a kollégákkal, jómagam minden körülmények között mellékes vagyok, és a jelek szerint ezt az Univerzum is így gondolja, hehe). Szóval nem fosom itt tovább fölöslegesen szövöm a szavak meddő szövetét végeláthatatlan, inkább idézek két kollégát, akik helyettem is megmondták a tutit (jelszavunk továbbra is a szerénység, ld. Bástya elvtárs híres bonbonját):

Történetünk van egymással, Péternek és nekem. Ő persze erről nem tud (most már különösen nem, béke poraira), mindenesetre a történet hosszú, összetett és nem ment a szélsőséges érzelmektől.

Oké, és nem mellesleg nagy kár érted is, Gene.

Szóval sokáig azt gondoltam, Péter a nyelv óriási, utánozhatatlan és utolérhetetlen zsenije... de ettől még nem feltétlenül jó író. Talán az, talán nem, de inkább nem – ezt gondoltam akkor. Szkeptikus (ifjú) olvasó, egyben nímandnál is senkibb (leendő, önjelölt) író állt szemben A ZSENIVEL, akit szeretni KELL, pedig.

És ez egy nyomatékos pedig.

DISCLAIMER: Magáról a Harmonia Caelestis-ről a továbbiakban sem esik majd sok szó, de ne bánkódjon a Kedves Olvasó*, írtak már róla éppen eleget, és még fognak is bőven.

Kemény cucc. Persze tudtam, hogy az lesz, nem is lepődtem meg, plusz olvastam már keményebbet (hogy mást ne mondjak, kb. mindent Bret Easton Ellis-től, és persze a többi McCarthy-regény sem piskóta), de az azért majdnem mind más tészta volt.

FILOZOFÁLÁS ALERT!

Újraolvasás és fontos művek bepótlása egy nemrég megjelent esszé(m) ürügyén, amit melegen ajánlok, itt olvasható:

augusztusi Filmvilág (még kapható a jobb újságárusoknál!)

Valamivel bővebben:

Eredetileg azért akartam a Könyvnaplóban megemlékezni Hanula kolléga izgalmas kísérletéről, hogy az ominózus blogra irányítsam a figyelmet, csakhogy időközben változott a helyzet. A blogról lekerültek a bejegyzések (fejezetek), mindössze három maradt kedvcsinálónak, viszont a mű – jelképes összegért cserébe – letölthető a netről. Nekem még szerencsém volt „élőben” követni az eseményeket, úgyhogy nyugodtan mondhatom: kattints bátran, magyar!

Konkrétan az alábbiak valamelyikére, az e-book ára igazán nem jelentős a belbecshez mérve:

Google Play

iTunes

Kobo

Ciando

Scribd

Ami pedig a belbecset illeti,

Ugyan a Könyvnaplóban tárgyalom ezt a művet, Kedves Olvasó, ám Ön ne hagyja magad félrevezetni: ez a valami nem könyv. Illetve a szó tág értelmében biztosan az, ezt még én sem vitat(hat)om el, de legfeljebb másodsorban az. Ez a kiadvány ugyanis elsősorban, leginkább és mindenek felett egy ordas nagy

Valamiféle zavarodottság övezi e könyvet, némileg érthető módon: a szerző maga is bevallja, hogy nem sikerült mindenben megegyeznie Vonnegut örököseivel (ezért pl. a források egy részéből sem idézhet szó szerint), ami talán nem független a zavarodottság legfőbb okától, az Ötös számú vágóhíd szerzőjének nem éppen kivételes tisztaságú személyként való bemutatásától. A rajongók lelkét megülte a kognitív disszonancia, nem ezt várták idoljuk életrajzától, igaz, Charles J. Shields szerint Vonnegut már évtizedekkel korábban is hasonló reakciókat váltott ki a humanista bölcs helyett morózus bácsira lelő hippikből.

Hogy mi az igazság?

Kolozsi kolléga ismét szintet ugrott, jelentem örömmel. Az igencsak erős A farkas gyomrábanhoz képest az ugrás nem annyira jelentős, viszont párosul hozzá a még gondosabb szerkesztői munka és a „scope” tágítása. Eleve nem a korábbi sorozat folytatásáról van szó, a téma sem (egyértelműen, illetve közvetlenül) hazai, és egyetlen rejtély vagy bűncselekmény(-sorozat) helyett tulajdonképpen a terrorizmus mint olyan áll a középpontban, hasonlóképpen pl. John le Carré Az üldözöttjéhez. Ráadásul nem ez az egyetlen hasonlóság le Carré és Kolozsi újabb műve(i) között, aminél elismerőbbet talán nem is nagyon mondhatnék (írhatnék).

Jelen szpesölünk eredetileg nem szpesölnek indult, de ez többé-kevésbé már a korábbiakra is igaz volt. Kevés az idő a naplózásra, és még múlik is! Ennek megfelelően a részletekre már kevésbé emlékszem jelen könyvekkel kapcsolatban, leginkább csak a fő benyomások maradtak meg: tetszett, nem tetszett, miért igen, miért nem? (Tegyük hozzá: nem azokról a kötetekről beszélünk, amikről oldalakat lehet és kell írni, akármilyen jók is.)

Már megint és újfent egy jeles ítészkolléga véleményét teszem magamévá, méghozzá ezúttal olyannyira, hogy idézni is fogok Huber Zoltán örökérvényű gondolataiból:

az amerikai újságíró eredetileg 1990-ben megjelent kötete kifejezetten érdekfeszítő olvasmány. Nehéz pontosan meghatározni, mi is Rebello írásának műfaja, hisz hollywoodi kordokumentumként, rendhagyó Hitchcock-portréként és izgalmas kritikai kísérletként is forgatható. A Psycho elkészültének körülményeit egy nyomozó alaposságával rekonstruáló író lehengerlő részletgazdagsággal mutatja be egy film létrejöttének összes fázisát, eközben bemutatja a legendás művész hírhedt munkamódszerét, közelebb hozva az olvasóhoz Hitchcock személyiségét. A legérdekesebb azonban a könyv univerzálisabb, filozofikusabb olvasta, hisz Rebello egy remekmű nyomába eredve végeredményben arra az ősi titokra keresi a választ, mitől lesz egy műalkotás zseniális. Az író kész válaszokkal szerencsére nem szolgál, ám ezek a kérdések, a vizsgálat módszere már önmagukban is gondolatébresztőek és izgalmasak.

Zoli mindössze egyetlen, ám fontos körülményt nem említ, de ezt tudjuk be annak, hogy hangsúlyozottan csak villámkritikát írt a kötetről.

MIRE GONDOLOK?

Film és regény, regény és film... Kiejthetetlen nevű szerzőnk, Csákpálánik gondosan keze alá dolgozott a jeles rendezőnek, David Finchernek, akinek tulajdonképpen nem is volt különösebb dolga, már ami a cselekményt és a szereplőket illeti. A Harcosok klubja filmváltozata gondosan követi a regényt, és Fincher sötét, intenzív stílusa ugyancsak remekül passzol az eredeti, írott koncepcióhoz. Nem árulok el nagy titkot: a kultregény minőségben felnő a kultfilmhez, legalábbis esetemben így tűnhet, én ugyanis már ismertem és szerettem utóbbit, amikor megismertem előbbit. A két mű között persze elsősorban az apró különbségek érdekesek, úgyhogy ezekre nyilván nem fogok kitérni – végül is mire van az Internet???

Apu felkészült Google-használata vagyok, angolosok előnyben:

KÉP

BETŰ

Ne merüljünk el tehát a meddő részletekben, koncentráljunk a lényegre: mi a legfontosabb különbség a két jeles, kb. azonos(an magas) színvonalon muzsikáló alkotás között?

(Nem, nem a befejezésre gondolok, pontosabban nem csak arra, hanem A LÉNYEGRE.)

Ha már volt Monty Python, emlékezzünk meg a másik... ööö.... legcsudálatosabb tévésorozatról, ami valaha készült: SZOMSZÉDOK!!!

Ismétlem: SZOMSZÉDOK!!!

S Z O M S Z É D O K ! ! !

A párhuzamok egyébként is számosak:

Biztosan velem van a baj, de ezekről a srácokról/-tól szinte bármit szívesen olvasok, ami persze nem véletlen: akármihez nem adják a nevüket, főleg nem csoportként.

Újfent egy jeles (bár polgári neve szerint számomra ismeretlen) kolléga véleményét vagyok kénytelen maradéktalanul magamévá tenni. jrj írja a Molyon, kíméletlen pontossággal:

Utánközlünk, jó szokásunk szerint.

Jonathan Wakefield, a bohém művész legszívesebben London kétes kocsmáiban és kuplerájaiban múlatja idejét korhely barátaival. Megélhetését részben hasonló lelkületű nagybátyjának, részben restaurátori munkájának köszönheti – igaz, freskók vagy klasszikus remekek helyett ő elsősorban pornográf képeket újít-javít fel. Egyhangúnak nem mondható, de túlzott kihívásokat sem tartogató életébe egy régi erotikus fotó, pontosabban dagerrotípia hoz fordulatot, mely rejtélyes kapcsolatban áll Jonathan imádott nagyapjával, Austinnal, és egy titokzatos prostituálttal, akivel éppen az Austin örökségét búcsúztató orgián találkozott. A fiatal férfi élete rövid időn belül gyökeresen megváltozik: hosszú belső utazásra indul a varázslatot és mesét technikára és tudományra cserélő modern kor előestéjén, mely csakhamar társas vándorlássá, rémült meneküléssé és megszállott önkereséssé változik, ahogy a hősök átkelnek Nagy-Britannia északi területein.

Természetesen a címben megidézett Egy amerikai farkasember Londonbannak, John Landis klasszikusának néhány felszínes párhuzamtól eltekintve nem sok köze van Beregi Tamás új regényéhez, hacsak az nem, hogy egyik műnek sem könnyű meghatározni a pontos műfaját, annyi különböző hatás és inger éri a befogadót. No és persze az is hasonló e két alkotásban, hogy a sokszínűség, beskatulyázhatatlanság egyikük esetében sem gond, sőt. Míg Landis a horror, thriller, vígjáték, szerelmes- és erotikus film stb. elemeivel játszott, Beregi a pikareszk, romantikus és családregény jellegzetességeit ötvözte különösebb nehézség nélkül a sci-fi, fantasy, gótikus horror, szatíra etc. összetevőivel. Az eredmény önmagáért beszél, a Noctambulo csaknem minden tekintetben igazolja az előzetes elvárásokat, és bizonyos szempontból még meg is haladja azokat.

Igen, ilyenkor bennem is felmerül a kérdés, miszerint „éseztígyhogy?!” A Háború és békéből még egy sort sem olvastam – csak hogy rögtön csúcsával kezdjük a jéghegy megmászását –, de Széki „Curtis” Attila könyvére bezzeg van időm, miközben köztudottan

1. nem igazán szeretem a rapet (alias hip-hop), legalábbis főszabály szerint;
2. ha magyar, akkor főleg nem (kivétel: Belga, még nagyobb kivétel: Ludditák);
3. ha gengszter-, akkor különösen főleg nem;
4. a foci csak akkor érdekel, ha én is játszom;
5. de tényleg, a szó legszorosabb értelmében nem érdekel a labdarúgás, csak és kizárólag akkor, ha én is labdához érhetek, mert a játékot magát egyébként nagyon is szeretem;
6. vegyes érzelmekkel viseltetek a szexualitást önéletrajzi jelleggel boncolgató könyvek iránt.

Mentségemre szóljon: erre a könyvre sem volt időm, és nem is igényel időt. A Háború és békével ellentétben egyetlen kiadós hasmenés alatt ki lehet olvasni.

A többire nincs mentségem. Magyarázatom ugyan akad (...nem gyanús, mennyire megritkultak a Könyvnapló-bejegyzések?...nem gyanús, mennyire kevés szépirodalmat olvasok mostanában...?), de az most mindegy.

„MIÉRT OLVASOL CURTIS-KÖNYVET, HA SEMMI KÖZÖD HOZZÁ, DRÁGA DANI, MIÉRT????!!!!!”

Megmondom.

Ritkásan jelentkező, de azért még létező (és nem ok nélkül ritkásan jelentkező) rovatunk visszatér! A gond csak az, ha ez gond egyáltalán, hogy az ominózus könyvről tanult kollégám, Rusznyák Csaba már megírta azt, amit én is gondolok, méghozzá ittend e, tessék kattintani. Gyakorlatilag mindennel egyetértek, ami a linkelt cikkben olvasható, talán csak annyival egészíteném ki, hogy

Másodközlés, utánközlés, valami ilyesmi.

Kázmér és Huba R U L E Z ! 

Már ha valaki nem tudná. És bár nem szívesen vetem össze őket a szívemnek egyébként kedves Garfielddal (aki nagyon mókás tud lenni), vagy éppen Charlie Brownékkal (akiket elsősorban rajzfilmből ismerek, de amikor nem nyálasak, szintén nagyon mókásak), ki kell mondanunk, amit ki kell mondanunk:

Skandináv krimivel már találkozhatott a Kedves Olvasó a könyvnapló hasábjain, bár Stieg Larsson könyveit én nem sorolnám egyértelműen a "krimi" kategóriába, ezek a nyomozós történetek egyszerre többek és kevesebbek annál, amit én ezzel a műfajjal azonosítok (sőt, ha a tetovált lány hackerkedéseire gondolok, még a sci-fi és a cyberpunk is hamarabb eszembe jut, mint a Hammett és Chandler nevekkel fémjelzett keménykedés, vagy éppen Agatha és Arthur Conan hőseinek elszánt nyomelemzése és tűpontos következtetései). Azt hittem, Jo Nesbø híres Harry Hole-sorozatának első kötetével közelebb kerülök a skandináv krimi lényegéhez, megértéséhez -- hát... igen és nem.