Orosdy Dániel blogja

Szerelmi történet a zombiapokalipszis közepén, konkrétan A Zombi Fiú esete Élő Lánnyal (még konkrétabban HalottRómeó és ÉlőJúlia)... Nem hangzik valami jól, ugye?

Pedig jó ez, meglepően jó. Nem NAGYON jó, az is igaz, de van egy erős tippem, hogy a hasonszőrű Alkonyat színvonalát azért bőven megugorja (a könyveket nem olvastam, de a filmek, huhu, jaj). Konkrétabban:

Újfent másodközlök, immár jóval nagyobb lelkesedéssel.

Keletről érkezett, vékony, furcsa fiatalember, bizonyos Íszá Karpov bukkan fel Hamburg utcáin. Oroszországból vagy talán Csecsenföldről csempészték be kalandos úton Németországba. Éhezik, segítségre szorul, de tele van pénzzel, és ha bármi is igaz az állításaiból, még ennél is többre jogosult – szabályos vagyon várományosa. Egy csinos és ugyancsak fiatal német ügyvédnő, a lelkiismeretétől kínzott Annabel Richter próbálja minden lehetséges eszközzel támogatni, akár a törvényes kereteken is túlmerészkedve. Történetük összefonódik a szintén hamburgi, ám angol származású Tommy Brue-éval, aki apjától nem csak egy – látszólag még jól elevickélő, valójában egyre rosszabb állapotban lévő – magánbankot örökölt, hanem annak nagy titkát is, ami egyben Íszá vagyonának kulcsa.

Másodközlök, lelkesedésem minden szempontból mérsékelt.

Emlékeznek arra a kiváló cikkre, ami Robert De Niróról jelent meg pár éve a Filmvilágban? Tulajdonképpen nem is cikk volt, hanem egy külföldön megjelent életrajzi kötet néhány fejezetének fordítása, de ez mindegy is (ahogy az is, hol jelent meg). Ami számít: jó volt! Érdekes, alapos, olvasmányos. De Niro kedvelői közül valószínűleg többen is örömmel olvastuk volna az egész könyvet magyarul, ha tehetjük.

Nos, a nemrég megjelent magyar nyelvű Robert De Niro-életrajznak a fentiekhez semmi köze.

Olcsó volt, oké, egy sör ára? És nemrég hoztam szóba Lovasi kapcsán. Meg egyébként is: NYARALTAM, AMIKOR ELOLVASTAM! Jogom van hozzá, nem?!… Na jó, fiatal voltam és kellett a pénz, már így találtam, parancsra tettem, gyógyszerek hatása alatt álltam stb. stb. Ha egy mód van rá, ne szerepeljen majd a nekrológomban, hogy „szívesen ütötte agyon az idejét Gesztesi Károly könyveinek forgatásával”. Azért ez nem tipikus, és még én is érzem, hogy kicsit (?) gáz. Lényegre!

Eredetileg sokkal jobban elvertem volna a port a – saját bevallása szerint – nagytermészetű színész és – az én bevallásom szerint – főállású magazintéma könyvén, csak aztán elém került Naomi Toth… műve Robert De Niróról (Könyvnapló #81), és pár dolgot át kellett értékelnem magamban. (Látjátok, gyerekek, ezért kell néha tudatosan pl. rossz filmeket is nézni: hogy ne felejtsd el, mi a különbség a tényleg gyenge és relatíve gyenge filmek között. Nem tetszett a Grindhouse: Halállista, úgymond "szar volt"? Semmi gond, nézz meg valamit Cirio H. Santiagótól, utána beszélünk.) Gesztesi könyvéről ugyanis sok rosszat el lehet mondani, de minden hibája mellett is értelmezhető a valós szövegek halmazán, sőt, még egyéb érdemeket is fel tud mutatni, pl. egész olvasmányos, és némelyik sztori benne tényleg vicces. Hogy összességében mit nyújt? Kb. semmit, de ez nem baj, nem azzal a céllal készült. Ami azt illeti, még a fülszöveg is kamu (szaftos botrányt ígér, miközben Gesztesi egy helyen még szóba is hozza, hogy direkt nem szerepeltet szinte senkit névvel, hiszen ez „nem az a könyv”), de ez ebben a műfajban nem annyira meglepő. Aminek meglepőnek kéne lennie, az sem annyira meglepő, max. két dolgot:

Elveszejtettem a Hornby-szüzességem, hoppá. És még csak nem is bánom! Igaz, ez a könyv nem a híres regények valamelyike, de azért bőven érdemes volt elolvasni. Nick kolléga tulajdonképpen ugyanazt csinálja benne, amit én itt, ezen a blogon, azaz olvasónaplót ír. A különbség annyi (többek között), hogy Mr. Hornby az „olvasónapló”-ból, a „-napló” részre koncentrál, méghozzá intenzívebben, mint én, a (nyilván csak saját magának és -ról író) blogger. Magyarán: én a „kevesebbet Hornby-ról – többet a könyvekről” verzióra szavaztam volna a helyében, ebben a formában ez a mű ugyanis nem annyira „ezt olvastam és ezt gondolom róla”, mint inkább „így olvasok én”. Urambocsá’ teszek rá, milyen meccsek és hogyan akadályozták a jeles szerzőt az olvasásban egy-egy időszakban, arra viszont ezek fejtegetése is jó volt, hogy rádöbbenjek, mennyire unalmas lehet másoknak, amikor én a saját hülyeségeimmel (film, könyv, zene stb., a sorrend tetszőleges) traktálom őket.

Valószínűleg soha nem olvastam volna végig semmit Macdonaldtól, ha Ellroy a Fehér jazz elejére nem pont tőle választ mottót. Egyszer régen ugyanis próbálkoztam egy könyvével, még a nagy Chandler-korszakom idején, de cinikus poénokra és brutális közjátékokra éhező ifjú elmém nem tudott mit kezdeni vele, pár oldal után leraktam. Ebből is látszik, mekkora kretén tud lenni egy gyors és erőteljes ingerekre éhes kamasz.

És már mondom is: elcsesztem a számolást! A Könyvnapló 36. bejegyzésének valójában „36-39.”-nek kéne lennie, de most már nem fogok visszafelé minden egyes posztot kijavítgatni, úgyhogy a Kedves Olvasó fogadja el nekem bemondásra a címben szereplő két (arab) számot, és azt, hogy a 71. bejegyzést egyelőre pihentetem (ugyanis önálló recenzióként fog megjelenni máshol). Vagy vitatkozzon a Kedves Olvasó. Jelentsen fel! Esetleg tegyen az egészre magasról (én ezt javaslom). Most pedig jöjjön a lényeg: képregény(szerűség)ek következnek!

Minden, amit fontosnak tartok e könyv apropóján közölni a nagy nyilvánossággal, egyetlen szó, de ezt szívesen elismétlem akárhányszor:

Utánközlés, már megint. És a megszállott Könyvnapló-rajongóknak egy trivia: valójában ez a 65. bejegyzés, nem a Lovasis, azt ugyanis később olvastam, csak előbb naplóztam. Őrület!

Az alkotók igyekeznek idejekorán leszögezni, hogy Lovasi célszemély minden, csak nem szimpatikus, aztán persze a párszáz oldal végére kiderül, hogy ez így nem teljesen igaz (különben minek haverkodna vele és írna róla könyvet a menthetetlenül szimpatikus Lévai? Na jó, a honoron kívül.) Azt eddig is sejthettük (én pécsi lévén és közös ismerősök pletykáiból tudtam is), hogy Lovi nem feltétlenül és mindig egyszerű eset, de ez az indítás azért kicsit fura, még akkor is, ha a cél éppen az árnyalt kép megalkotása volt. Másrészt viszont, és ez a lényeg: őszinte. Oké, némi póz azért érezhető belőle ("Ne szeress engem, én is csak egy selejtes emberi lény vagyok!" -- mondja a művész remegő hangon az első felvonás első jelenetében), de ennyi szinte kell is. És az "ünnepelt" önalázása még nem is annyira meglepő! Az már sokkal inkább, hogy

Egyszerű halandó csak szeretné olyan kritikával indítani a regényírói pályafutását, amilyet Inkei kolléga művéről az Indexen (NEM a KönyvesBlogon, az INDEXEN, igen, a finoman szólva csipkelődős stílusáról ismert Indexen, és annak is egyből a főoldalán) tettek közé. Szelíd iróniával ugyan, de Boris Vianhoz hasonlítják, a könyvével kapcsolatban pedig a "szórakoztató" a legkeményebb kritikai megjegyzés. "Öngól." - mondhatnók irigykedve, egyből meg is pendítve a szerző egyik kedvenc témáját, a focit (jól kijönnének Hanula kollégával, de ezt minden él nélkül írom, és nem is csak a sportszeretet közös pontja miatt). Kérdés persze, hogy ha ez tényleg öngól, Inkei rúgta-e a saját hálójába, vagy valamelyik túlbúzgó csapattársa. Nehéz elképzelni, amint könyörög az újságíróhaveroknak, tömjénezzék már kicsit a művét az egyik legolvasottabb hírportálon... Mindenesetre ha így több kelt el a Mirelitből, hát annyi baj legyen! (Én is megvettem, akár irigy vagyok, akár nem, akár röhejes overkillnek tartom az ilyen promóciót, akár nem.) A végén úgyis csak az számít, kicsit vagy nagyon túlzott az önjelölt marketingosztály, azaz jó-e a regény, avagy sem.

Nos, az egyértelmű és határozott válaszom erre az, hogy

Egy csapás, két légy! Másodközlök: A panamai szabó nyomában - John le Carré és a többiek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Panamában egy derék, szegény szabólegény... Aki nem lett volna se panamai, se szabó, ha nem dolgozik kb. 40 évvel korábban Kubában egy porszívóügynök, a mi emberünk (értve „mi” alatt minden britek királynőjét), úgyhogy kezdjük inkább az elején: Joan Pujol Garciánál, a két évtizeddel azelőtt működő katalán moziigazgatónál és nagy mesemondónál.

Egy újabb könyv, amiről nehéz sok újat/érdekeset elmondani, ennek ellenére távolról sem érdektelen, sőt. Veiszer Alindáról keveset tudok, de az a néhány Záróra-adás, amihez szerencsém volt, kifejezetten rokonszenvessé tette (nem tudom, a zenét ki választotta a főcímhez, de a Tom Waits-szám felhasználásáért neki is jár egy piros pont). Érdekes módon ezeknek a műsoroknak a fő erőssége gyakran a felkészült, udvarias, a másik felet tényleg megismerni és megérteni vágyó műsorvezető volt, nem pedig az ilyen-olyan neves sztárvendég, ami elég jó alap Alinda részéről egy riportkötet írásához (a rossz alapot már ismerjük, ugye, Tanár Úr?). A szerkesztő-riporter ebben a könyvben (és a Záróra című előzményben is, gondolom) sem foglalkozik mással, mint amivel már a tévében is, és amihez a jelek szerint remekül ért: beszélget. (Egyszerűnek tűnik, nem az.) Főleg az ő tehetségének köszönhető, hogy nem akartam átlapozni a kifejezetten érdektelen / számomra ismeretlen arcokkal készült interjúkat sem, és megérte. A Ráadás  kifejezetten színvonalas kötet a maga nemében. Egy baj van vele: látni és hallani azért mégiscsak jobb lenne ezeket az interjúkat. Nagy Imrét a kormányba, Alindát a képernyőre!

Kép: PR Herald (köszi)

A Kultúrpart weboldalon Erős kezdés címen megjelent recenzió másodközlése.

Bármennyire is szkeptikus vagyok a focival és a Péterekkel, Hanula írásai levettek a lábamról, aminek egyszerű az oka: túl jól – értelmesen, olvasmányosan, szellemesen – ír.

Sok újat nem tudok elmondani a korábbiakhoz képest e remek képregényekről, de azért valamit megpróbálok. Érdekes módon mindkét sorozat annál a kötetnél ment át valamiféle váltáson, amelyiknél újra felvettem a fonalat: a Sandman esetében az Álmok Ura éppen a 3. könyvben kezdett el novellaszerű rövidebb írásokban szerepelni (feltéve persze, hogy érdemben szerepelt is, nem csak cameózott) a korábbi nagyívű történetek, vagy legalábbis lazán kapcsolódó sztorik helyett, Scott Pilgrim története pedig hogy, hogy nem, a 4. könyvnél kanyarodik el a film cselekményétől (ha nem is élesen, de egyértelműen). Finom változások ide vagy oda, Neil Gaiman és Bryan Lee O'Malley továbbra sem tud hibázni, sőt, utóbbi még az "egyenlegén is javított" azzal, hogy teret engedett annak a témának, ami a filmben (számomra) fájóan felszínesen került csak elő, azaz hogy hogy hűdejófej Pilgrim azért mégiscsak egy kicsit hernyó volt, amikor egyszerre két csajt szédített, és minimum gyáva, amiért nem tudott időben szakítani a korábbi nőjével a későbbi kedvéért. Sok jót el tudok mondani a filmről is, de ami a történet bonyolítását és a figurákat illeti, a képregény lefőzi, és még azok a poénok is nívódíjasak, amik semmilyen formában nem köszönnek vissza Edgar Wright mozijában. (Csak érteném, mitől akkora szám ez a Scott... És tudnám egyértelműen megkülönböztetni a szereplőket...)
A verdikt változatlanul: Sandman és Scott Pilgrim méltó a figyelmükre, amit én is köszönök. Legközelebb egy újabb szpesöllel jelentkezik népszerű rovatunk, a szó a stúdióé.

Kép: moly.hu (köszi)

Avagy itt mindenki hülye, csak én gyártok tankot, mondhatnám gonoszul és előreszaladva. Kezdjük inkább az elején.

Publicistákkal és köteteikkel foglalkozó alrovatunk feltámadt poraiból! Uj Péterrel és Tóta W. Árpáddal ellentétben Seres László viszonylag kevés olyan írást jegyez, ami nagyon szíven/agyon/nevetőizmon ütött volna, de azért nincs miért szégyenkeznie. Szégyenkezem inkább én, amiért némely cikkéről az alábbi dolgok jutottak eszembe:

- Woody Allen zseniális, de a magyar közélet és a nemzetközi politika szempontjából kevés relevanciával bíró főműve.

- Egy régi vicc, amit a "Hogy-hogy mit gyártunk?! Vegye tudomásul, hogy kabátautomatákat gyártunk Észak-Koreába!" mellékpoén beépítésével a Markos-Nádas-Boncz-Katona-kvartett is elsütött a rendszerváltás táján.

Adná magát, hogy Woody a "zsidó-vonal", a vicc pedig Észak-Korea miatt vág ide, hiszen Izrael, a világszintű folyamatok és a mindenféle diktatúrák visszatérő témái Seresnek, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy

Azzal, amit a Sznob (leánykori nevén: Elitista) Majom-díj várományosai, egyben kulturális életünk jeles alakjai összehordtak A nagy sehol apropóján, most nem foglalkoznék, úgyhogy a "You gotta be fucking kidding" tag szaporítása helyett térjünk a lényegre: jó a könyv, Orosdy úr? Jó, bizony! Ellroytól rosszat még nem olvastam, sőt, közepest sem, de az is igaz, hogy neki sem csak és kizárólag tökéletes remekművek kerülnek ki a kezei közül. Itt van mindjárt az L.A. Quartet, aminek a Fehér Jazz a negyedik, befejező része: egytől egyig fasza könyvek, de a páros sorszámúak hajszálnyival gyengébbek, és a páratlanok közül is a Szigorúan bizalmas valamivel A Fekete Dália fölé emelkedik. (Röviden mégiscsak a Sznob Majom-díj várományosairól: rámutathattak volna A nagy sehol valós hibáira, de nyilván ehhez tudniuk kellett volna, miről is írnak -- maradt tehát a másik változat, a magaskultúra magas lováról felszínes tudással és sok rosszindulattal nekimenni az írónak. Szerencse, hogy a korlátoltság nem köhögtet, sok derék irodalomkritikus már rég megfulladt volna.*)

Akárhogy is nézzük, ezzel az Arthur Hailey-könyvvel biztosan érdemes megpróbálkozni. Messze nem olyan intenzív és komor, mint pl. az említett Ellroy dolgai, de ez nem is feltétlenül baj. Az Aerosmith-nek attól még vannak fasza lemezei, hogy a Led Zeppelin minden szempontból lekörözi.

Nemrég átolvastam* Vámos Miklós könyvét (amit valójában alaposan és figyelmesen végigolvastam), és arra jutottam, hogy igenis van értelme annak, ha a nekünk eleinte nem tetsző műveket nem csapjuk le 10 oldal után. Könnyen így járhattam volna én is a Márkez meg énnel (sőt, korábban már kb. kétszer így jártam), ugyanis Vámos regényének eleje, nincs ezen mit szépíteni, kínosan rossz. Bemutat egy Mákos Tibor nevű szereplőt, a főszereplőt (akinek sztem már a neve is nyilvánvalóan tévedés, akár Déryéktől származik, akár nem), aztán az ő szakmáját (szakács) próbálja megfeleltetni a saját hivatásának (író), miközben nekünk olvasóként el kéne hinnünk, hogy ez az erőltetetten esetlen stílus azok sajátja, akik „egyszerű emberek” amolyan „egyszerű munkával” (max. rossz regényekben és regénykezdésekben lehet igaz ez), és – hab a tortán! – azt is, hogy a mindennapokból elénk lépő hős nem különösebben olvasott (sőt), de a Száz év magány, na, az pont az egyik kedvence, mást gyakorlatilag nem is olvasott soha (illetve mégis, fiatal korában, de ez már kicsit zavaros).

És aztán ez megy jó 30 oldalon keresztül. Tudom, biztosan velem van a baj, de ismerek egyszerű embereket amolyan egyszerű munkával, márpedig ők nem így beszélnek, nem így írnak, és még azt is tudni vélem, hogy egy átlag nem-olvasót kb. annyira talál telibe éppen a Száz év magány, mint A torinói ló azokat, akik még filmet se néznek szívesen, nemhogy. (Ami azt illeti, ismerek olyan megrögzött könyvbarátot is, akin kifogott Marquez remeke, de ebbe már ne is menjünk bele.) Szóval amikor már végképp csak azon kattogott az agyam, hogy „Jaj istenem, ha egyszer nyilvánvalóan Vámosról van szó, és arról, ahogy ő találkozott Marquezzel, vagy legalábbis elképzelte azt a találkozást, AKKOR MIÉRT NEM EZT ÍRJA MEG?!”, egyszer csak valóra váltak a vágyaim. Mákos Tibor szinte nyomtalanul eltűnik, Vámos egyre jobban előtérbe kerül, s láss csodát, a könyv élvezeti értéke is jelentősen nő. Így most már azt is elmondhatom, hogy minden bosszankodás és kedvezőtlen előjel ellenére megérte elolvasni a Márkez és ént. Nagyon mélyről indult, de szépen összeszedte magát. Eddig többé**-kevésbé*** tetszettek Vámos könyvei, és szerencsére Mákos Tibornak sem sikerült megtörnie a sorozatot.

Azért van itt még valami... Szokás szerint én vagyok a hülye, vagy a „Hiszen aki képtelen a maga jogán s erejével kiharcolni a helyét a szakmában, az nem érdemli meg, hogy benne legyen.” mondat tényleg a legendás „Akinek nincs semmije, az annyit is ér.” gondolatnak közeli rokona? Oké, a „Szerencsénket kopogjuk le gyorsan, s hallgassunk róla mélyen, fölösleges froclizni irigyeinket.” rész később azért helyrerántja a dolgokat, de bevallom, amikor ezt a jogán-erejével dolgot olvastam, kicsit megijedtem, tényleg az volt az érzésem, hogy Vámos szerint pl. Kafka mehet a szemétdombra, mert nem kapart magának elég ügyesen, szemben a nagy kedvenc Marquezzel, vagy éppen önmagával... De mondom: nyilván velem van a baj. Többnyire velem van.

*Ezt a remek poént csak ketten értjük, Miklós meg én.
**pl. Félnóta (furcsa, tudom, ráadásul az eredeti változatban)
***pl. Apák könyve (fejezetenként hullámzó a színvonala, nekem sokszor kicsit „sok” volt)

Kép: litera.hu (köszi)

A politikát unjuk és kerüljük, de a könyv ak-kor is könyv, ha polgárpukkasztásra hajlamos publicista írta, vékony, és tele van képekkel - tehát naplózni kell. Tóta W. Árpád megosztó médiaszereplő, és ahogy elnézem, a visszajelzések alapján a műve is megosztó volt. Micsinájjak, nekem tetszett. Vicces és kíméletlen, viszont kikacsint a geekekre ("Palpatiné" -- éérted!) és nem hiányzik belőle az önkritika sem. Bármilyen indulatokat is keltenek Tóta írásai, szerény megfigyeléseim szerint ha lehántjuk róluk a provokatív felszínt, kiderül, hogy jelentős részük viszonylag egyszerű, jelenségspecifikus véleményt fogalmaz meg egy nagyon logikusan felépített érvrendszer alapján (hogy egyetértünk-e a véleménnyel, más kérdés). Ugyanez a helyzet az Eljövetellel: mindenki megkapja a magáét, a stílusparódiák többnyire remekül működnek, de aránytévesztést csak ritkán lehet kiszúrni, ráadásul "ők" és "mi" összefüggésében sem könnyű értelmezni, mert a fő célpont nem az ún. másik oldal (akármelyik is az), hanem a hülyeség (ami viszont pártfüggetlen). Ezzel együtt kicsit sajnálom, hogy Tóta nem hosszabb szöveggel próbálkozott, és néha cserbenhagyta az arányérzéke. Az Eljövetel nagyon mókás, minden oldalán lehet hangosan röhögni, de elsősorban azokhoz szól, akiket érdekel a közélet, és csak azoknak fog tetszeni, akik nem különösebben elfogultak egyetlen párttal, személlyel vagy orgánummal sem. Élnek még itt belgák?

Ígérek -- betartok! Még márciusban bevéstem a Könyvnaplóba, hogy próbát teszek Kolozsi kolléga második könyvével is, ami, jelentem, megtörtént. Azt is lejegyeztem anno, hogy ha hasonló következtetésekre jutok a befejezése után, mint amilyenekre a Ki köpött a krémesbe? elolvasása után jutottam, akkor a harmadik (tudtommal még megjelenés előtt álló) Kolozsi-könyvvel már nem fogok kísérletezni -- nos, ebben is tartom magam a korábban rögzítettekhez. Pedig a helyzet javult, csak sajnos nem eléggé.

Bővebben, konkrétabban:

Ulf Lüdeke: Terence Hill

Bud Spencer -- jórészt -- maga írta meg, Terence Hill ezzel nem próbálkozott, ami viszont nem feltétlenül baj, a memoárok szerzői amúgy is szeretik sajátos szempontok szerint megszűrni az életük eseményeit (ld. Friedkin és persze Bud). Az már nagyobb probléma, ha az alany szeret rejtőzködő életmódot folytatni, márpedig Mario Girotti csak filmen nagyszájú és közvetlen, az életben inkább kerüli a nyilvánosságot (főleg a fia halála óta, de valószínűleg Az ötös számú vágóhídból ismerős gyerekkor se lehetett piskóta). Lüdeke azért szépen összeszedte mindazt, amit lehetett, de a legfontosabb szereplőkkel nem beszélt (adott esetben önhibáján kívül), így minden érdeme ellenére lehetne ez a vékony, gyorsan kiolvasható kötet sokkal alaposabb is. És végül két figyelmeztetés:
1) Terence Hill édesanyja német volt, ő maga is legalább annyira németnek tartja magát, mint amennyire olasznak, ezzel együtt igazán mókás, ahogy a szerző számára minden és mindenki, de főleg könyvének főszereplője szinte csak "helyi" összefüggésben kerül elő. Mintha Paul Newmanről egy honfitársunk úgy írna életrajzot, hogy rendszeresen "snájdig felvidéki fiú"-nak nevezi, vagy ilyesmi.
2) Szemben a hibáktól hemzsegő Bud-életrajzzal, itt már azért tűrhető a helyzet, de még bőven lenne hová fejlődni, néha nagyon zavarossá válnak a dolgok, összekeverednek az infók, tények stb. Igazán azonban csak akkor tudjuk értékelni a Libri kiadó ezen a téren tanúsított erőfeszítéseit, ha belelapozunk a

Bud Spencer - Terence Hill krónikák

ba.

Aminek a képanyaga csodálatos, viszont a szövege -- pontosabban az eredeti szöveg magyarítása -- kritikán aluli. Az egy dolog, hogy a filmekkel kapcsolatos tények jelentős része nem stimmel (erre Lüdeke könyvében is van példa), az is, hogy akár még egy bekezdésen belül is előfordulnak ellentmondások (ez már neccesebb, elvileg 4 ember volt az ilyenek kiszúrására, és még csak szakértőnek se kell lenni a legtöbb felfedezéséhez), az viszont már bőven sok, hogy néhány mondatnak egész egyszerűen nincs értelme, erőltetett és esetlen a megfogalmazása, vagy egyenesen olyan, mintha az írójának nem a magyar lenne az anyanyelve. Hálás vagyok a kiadónak a könyv megjelentetéséért, de ennyi pénzt ebben a formában ez a kötet egyszerűen nem ér, én kérek elnézést.
És akkor ide is egy figyelmeztetés:
1) Ajánlom mindenki figyelmébe a Bud és Terence megjelenését a különféle (egyébként szinte mindig nagyon hangulatos) plakátokon! Girotti úr konkrétan felismerhetetlen a jelentős részükön, hol önmaga paródiájának, hol bávatag zsúrpubinak tűnik, önmagára csak a legritkább esetben hasonlít (vagy ott van Az ördög jobb és bal keze plakátja: minden rendben lenne, csak mintha szegény Trinity fejét vasalta volna ki valaki véletlenül). Pedersoli úr ábrázolása az esetek többségében sokkal jobb, igaz, neki az Akit Bulldózernek hívtak plakátján sikerült úgy megrajzolni a kézfejét, mintha egy kihipózott orangutánhoz tartozna.

Másodközlök.

http://filmvilag.blog.hu/2013/11/29/a_vilag_tetejen_204

Peter Biskind filmtörténész-újságíró szerint az új-hollywoodi fenegyerekekről szóló (botrány)könyve, az Easy Riders, Raging Bulls(melyet fő kritikusai szerint hiteles források helyett rosszakarók, egykori barátok, ex-feleségek és volt barátnők pletykái alapján írt meg) azért akasztotta ki az időközben megpocakosodott és megőszült wunderkindeket, mert „valaki, talán életükben először, nem a megszokott módon, nem istenekként beszélt róluk”. Biskind szerint Scorsesének, Coppolának, Altmannak, Bogdanovich-nak, Spielbergnek, Lucas-nak és persze jelen írás főszereplőjének, William Friedkinnek „ismeretlen volt [...] a kritika”, ami „ahány sajtóssal körülveszik magukat”, nem is csoda. Szerinte tehát olyan valóságtól elrugaszkodott alakokról beszélünk, akiknek saját magukról már évtizedek óta legfeljebb csak homályos elképzeléseik vannak, akár egy elkényeztetett milliárdoscsemetének, aki mindent megkaphat, ám bírálat sosem érheti.

Már jó ideje vezetem ezt a Könyvnaplót, írtam is sok jó vagy majdnem jó könyvről, de arra nem tudok visszaemlékezni, hogy nem-képregény kategóriában mikor nyilatkoztam utoljára igazi remekműről, azaz olyan irodalmi műről, ami telibe talált – magával ragadott, elgondolkodtatott és elszórakoztatott egyszerre. Talán a memóriám babrál csak ki velem, talán nem is volt ilyen, mindenesetre Edward Bunker első (kiadott) regénye kiköszörüli a vélt vagy valós csorbát, ez ugyanis valódi mestermunka, egy közel letehetetlen, ihletett, autentikus és eredeti regény.

Hogy ki Edward Bunker? Nos, ő egy köztörvényes bűnöző volt, méghozzá abból a fajtából, amelyik a fél életét dutyiban tölti, méghozzá olyan bűncselekmények miatt, amelyekre nehéz morális feloldást találni. Pontosabban...

Már megvolt egy ideje a sorozat első része, de valószínűleg hosszú ideig nem nyúltam volna hozzá, ha a nagyvonalúságáról közismert Tesco áruház egyik rokonszenves alkalmazottja nem veszi a fejébe, hogy 150, azaz egyszázötven forintra értékeli le a Scott Pilgrim a világ ellen c. (mint utóbb kiderült, minden szempontból remek) DVD-t. A film bejött, úgyhogy kénytelen voltam leporolni a képregényt is, s láss csodát: az is jó! Sőt, bizonyos szempontból jobb is, de erre még visszatérünk kisvártatva.

Első fontos gondolat: biztos jele az öregedésnek, hogy Kanadát kezdem Amerikától külön kezelni. Persze eddig is tisztában voltam a különbséggel (Kanada ≠ USA legnagyobb állama, Kanada ≥ USA nagydarab, jóindulatú, belassult félfrancia uncsitesója), csak éppen nem érdekelt különösebben. Így, a krisztusi korban már az is szempont lett, hogy valaki/valaki kanadai (pl. Mike Myers, Jim Carrey, Pamela Anderson, a Sutherland-klán, Matthew Perry, Dan Aykroyd, Robin Scherbatsky, John Candy, Tommy Chong, Michael J. Fox, a Plummer-klán, Sarah Polley, Seth Rogen; NoMeansNo, Leonard Cohen, Rush, The Band, The Hanson Brothers, Neil Young; Arthur Hailey, Kertész Ákos, Stephen Leacock, Alistair MacLeod; James Cameron, David Cronenberg, Arthur Hiller, Norman Jewison, Ted Kotcheff, a Reitman-klán).* És ami a legsokkolóbb: a felsorolt személyek jelentős része vállalható, mi több, rokonszenves arc! Kanada iz kúl. (?)

Második fontos gondolat: bármennyire jó is a film, a képregény bizonyos szempontból egyértelműen jobb. Nevezetesen a főszereplő(k) miatt, aki(k) rajzolt formában tényleg olyan(ok), amilyennek lennie(-ük) kell – azaz szimpatikusak. Kevés gondom volt a filmmel, tényleg, de az azért zavart, hogy Scott Pilgrim csak lassan válik szimpivé, márpedig ez ebben a sztoriban fontos összetevő. A képregény Pilgrimje sokkal szerethetőbb, ahogy egyébként a két nője, Knives és Ramona karaktere is valahogy jobban érthető, elfogadhatóbb. Mindez már csak azért sem mindegy, mert a film befejezése jelentősen eltér a képregényétől, amire a figurák közti különbség elég jó magyarázattal szolgál (magyarán: a rendező is tudta, hogy az eredeti befejezést ezekkel az arcokkal nem tarthatja meg, nem működne – ami azért jelez valamit).

Harmadik gondolat (a „kevésbé fontos” ciklusból): azt egyik Pilgrimmel kapcsolatban sem értem, hogy mitől kellenek ők a nőknek. Főleg ennyinek és ilyeneknek. Ez bekerülhetne az Amire nincs magyarázatba, a jeti és a spontán emberi égés közé.

Negyedik gondolat (megint csak a „kevésbé fontos” ciklusból): A képregény is vicces, de nem teljesen ugyanúgy, mint a film. Ezzel kapcsolatban főleg azon lepődtem meg, hogy az a humor, amit én automatikusan és egyértelműen Edgar Wright rendezőhöz kapcsoltam, valójában a könyvek legfontosabb összetevője és Bryan Lee O'Malley sajátja. Köszönjük, szerzői filmelmélet, a film szőröstül-bőröstül a rendezőé, hóóógyne...

Ötödik gondolat (nem túl fontos): az azért hiányossága a képregénynek (még a filmhez képest is), hogy néha nem könnyű követni. Pl. mert a mangastíl sok mindenre remek, de a szereplők megkülönböztetése terén már komoly kihívások elé állítja a befogadót (értsd: főleg frizura és ruha alapján kéne tudnunk beazonosítani minden egyes óriásszemű lényt a soktucatnyiból).

Hatodik, ún. (de teljesen lényegtelen) zárógondolat: hipster-szempontból az lehet király ebben a Scott Pilgrimben, hogy nagyon hipster, de közben parodizálja is a hipster-jelenséget, ami tök menő. Menőnek lenni viszont kicsit sem menő, szóval összességében ez az egész nagyon gáz az összes felhajtással együtt. Csakhogy ami nemmenő, az valójában menő, így a Scott Pilgrim sem lehet más, csak tök gázos. És ennél királyabb dolog nincs a világon!

Hát ezért gondolom én azt nagyon határozottan ebben a kérdésben, amit gondolok.

Ui. E Könyvnapló-bejegyzés számozása nem véletlenül zavaros.

*A „Jé, ő/ez is kanadai?”-kategóriát erősíti még többek között:
Geneviève Bujold, Kim Cattrall, Michael Ironside, Margot Kidder, Elias Koteas, Eugene Levy, Carrie-Anne Moss, Leslie Nielsen, John Neville, Catherine O'Hara, Saul Rubinek, Keanu Reeves, Ryan Reynolds, William Shatner, Meg Tilly, Deborah Kara Unger, John Vernon, Michael Wincott; Bachman–Turner Overdrive, Cowboy Junkies, Crash Test Dummies, I Mother Earth, Jeff Healey Band, Men Without Hats; Margaret Atwood, Michael Ondaatje, Mordecai Richler, A. E. van Vogt; Denys Arcand, Christian Duguay, Atom Egoyan, Paul Haggis, Mary Harron, Vincenzo Natali, Roger Spottiswoode.