Orosdy Dániel blogja

Az alkotók igyekeznek idejekorán leszögezni, hogy Lovasi célszemély minden, csak nem szimpatikus, aztán persze a párszáz oldal végére kiderül, hogy ez így nem teljesen igaz (különben minek haverkodna vele és írna róla könyvet a menthetetlenül szimpatikus Lévai? Na jó, a honoron kívül.) Azt eddig is sejthettük (én pécsi lévén és közös ismerősök pletykáiból tudtam is), hogy Lovi nem feltétlenül és mindig egyszerű eset, de ez az indítás azért kicsit fura, még akkor is, ha a cél éppen az árnyalt kép megalkotása volt. Másrészt viszont, és ez a lényeg: őszinte. Oké, némi póz azért érezhető belőle ("Ne szeress engem, én is csak egy selejtes emberi lény vagyok!" -- mondja a művész remegő hangon az első felvonás első jelenetében), de ennyi szinte kell is. És az "ünnepelt" önalázása még nem is annyira meglepő! Az már sokkal inkább, hogy

a jelek szerint Lovasi feleannyira sem lúzer, mint elvárná az ember. Rendben, ezt is lehetett sejteni az eddigiek alapján (kb. mindent megcsinált és elért, amire könnyűzenész ebben az országban vágyhat, incl. film, színház, producerkedés, plecsnik), de is azt hihetnénk -- nem az előítéletek alapján, hanem mert már olvastunk művészéletrajzot --, hogy az önkifejezési kényszer mögött nem csak és kizárólag a művészi érdeklődés és alkotói vágy húzódik meg, hanem legalább egy jól leplezett depresszió, és/vagy neurózis, gyermekkori traumák, bukások, rossz döntések, szegénység, megalázottság, lenézettség, elutasítottság, sikertelenség, önbizalomhiány, introvertáltság (utóbbiak tipikusságával kapcsolatban ld. 389. o.)... Lovasinak sem sikerült minden (mint a Pataki Attilának), de egy átlag alanyi költőhöz / önmarcangoló rockzenészhez képest így is feltűnően egészséges a gyerekkora és egyenes vonalú a pályája. Sportsikerek...? Csajozás ezerrel?! Kiegyensúlyozott családi háttér szerető szülőkkel...?! Élek a gyanúperrel, Andrásunk akkor is sikeres ember lenne, ha nem művészként keresné a kenyerét, hanem kb. bármi mással, és így már igencsak más fénytörésbe kerülnek a "Tudom hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem." sorok is. Lássuk be, Bandi, volt hozzá kedved, de nincs ezzel semmi baj. Azzal sem, hogy nem mindig viselkedtél szentként, bár megjegyzem, ezen a vonalon sosem késő javítani...
Egyébiránt a könyv alapos, érdekes, jól szerkesztett és nagyon olvasmányos, igen kevés hibával és elírással, szóval összességében tényleg fasza, de ez a legkevesebb, amit Lévai Balázstól elvárunk (ő Veiszer Alindával nyomul egy ligában, nem szerények a vele szemben támasztott elvárások). Ha valamibe mindenképpen bele kéne kötnöm, a borítót választanám, de nem azért, mert ronda (nem az, sőt), hanem mert némileg emlékeztet Gesztesi Károly Bulik, balhék, sztorik című, minden bizonnyal korszakos jelentőségű irodalmi olvasókönyvének borítójára. Nincs nekem semmi bajom Liptai Claudia egykori férjével, de asszociáljon rá a Kispál és a Borzról az, aki Hajdú Péter műsoraival kel és fekszik.

Tegyük hozzá, azért valahol szép tőlem, hogy írok a Lovi könyvéről (jót!), amit meg is vettem kemény pénzekért, miközben ő semmit nem jelzett vissza a Halott ügyekre, pedig már elég régen elküldtem neki a dedikált tiszteletpéldányt... Nyilván nem ér rá minden hülyeségre, de valami reakció azért jól esett volna, legalább tőle, pécsi művészkollégától, brumm-brumm. Ne is figyeljenek rám, Drága Olvasók, csak morgok itten magamban, a patakyattilaság túlsó végéről. Tévében nézem a szaxofonost, és azt gondolom, hogy barlangba dobolok, pedig volt szándékom kilesni a nagyvilágot. Meg ilyenek.

Képek: lira.hu, moly.hu (köszi)