Orosdy Dániel blogja

Egyszerű halandó csak szeretné olyan kritikával indítani a regényírói pályafutását, amilyet Inkei kolléga művéről az Indexen (NEM a KönyvesBlogon, az INDEXEN, igen, a finoman szólva csipkelődős stílusáról ismert Indexen, és annak is egyből a főoldalán) tettek közé. Szelíd iróniával ugyan, de Boris Vianhoz hasonlítják, a könyvével kapcsolatban pedig a "szórakoztató" a legkeményebb kritikai megjegyzés. "Öngól." - mondhatnók irigykedve, egyből meg is pendítve a szerző egyik kedvenc témáját, a focit (jól kijönnének Hanula kollégával, de ezt minden él nélkül írom, és nem is csak a sportszeretet közös pontja miatt). Kérdés persze, hogy ha ez tényleg öngól, Inkei rúgta-e a saját hálójába, vagy valamelyik túlbúzgó csapattársa. Nehéz elképzelni, amint könyörög az újságíróhaveroknak, tömjénezzék már kicsit a művét az egyik legolvasottabb hírportálon... Mindenesetre ha így több kelt el a Mirelitből, hát annyi baj legyen! (Én is megvettem, akár irigy vagyok, akár nem, akár röhejes overkillnek tartom az ilyen promóciót, akár nem.) A végén úgyis csak az számít, kicsit vagy nagyon túlzott az önjelölt marketingosztály, azaz jó-e a regény, avagy sem.

Nos, az egyértelmű és határozott válaszom erre az, hogy

IS, pontosabban hogy nem is igazán értelmezhető a kérdés. A fülszöveg szerint a Mirelit ugyan regény, de ez azért csak megszorításokkal igaz. A mindentudó szerint a regény ugyanis "rendszerint hosszabb időszakot felölelő, szerteágazó cselekményű, számos szereplőt (fő- és mellékszereplőket) bemutató mű, [aminek] a középpontjában egy történet áll", ez a definíció pedig nehezen feleltethető meg Inkei alkotásával -- miközben echte novelláskötetnek sem nevezhető, hoppá. Bár ez sokáig nem egyértelmű (és ezért némileg kifogásolható), a könyv fejezetei egy-egy választ fogalmaznak meg arra a kérdésre, hogy mi történ(he)t a fájdalmas szakítást követően a főszereplővel, azaz Inkei lineárisan (vagy akárhogy) építkező cselekményszövés helyett párhuzamos variációkat mutat be, mindenféle koherens cselekmény nélkül. Egy válasz -- egy helyzet -- egy fejezet, amik így aztán nem adnak ki olyan összképet, amilyet egy regénytől elvárnánk (hogy egyebekről, pl. összefüggő történetről ne is beszéljünk). A szellemi előzményként megjelölt Idétlen időkig ügyesebben oldotta meg a hasonló alapötlet problémáját azzal, hogy teljesen egyértelműen egy nagyobb narratívában helyezte el az eseményeket: a néző tudta, kicsoda Bill Murray, értette, mi történik vele, és okkal várhatta a feloldást, amit annak rendje és módja szerint meg is kapott -- játékfilm volt tehát, nem pedig kisfilmek lazán összekapcsolt füzére. A Mirelit két szék között a pad alá esett, de ettől még lehetne jó is, ld. korábban.

Az vagy sem, Orosdy úr?!

Mint mondottam volt: IS. A műfaji skatulya tulajdonképpen mellékes lenne, ha a fejezetek nem ugyanazt és kb. csakis ugyanazt az érzést erősítenék, azaz hogy a főszereplő egy rosszkedvű vesztes (vagy legalábbis annak érzi magát). Akármi is történik vele, ez az egy nem változik, ahogy érdemben más se nagyon, ez pedig összességében kicsit kevés majdnem 200 oldalhoz (az azonos alapanyagokból összeállított koktél íze nem lesz sem jobb, sem újszerű az ötödik kóstolás után, akárhányféle pohárban szolgálják is fel). Érdekes alapötlet, ügyetlen koncepció -- ez a "rossz". De van azért "jó" is.
Az egyes fejezetekkel, azaz novellákkal semmi gond sincs, sőt, szellemes, értékes, jól megírt szövegek. A hibák (pl. hogy a főszereplő kora a kijelentései és a megidézett gyerekkori hivatkozási pontok alapján nem határozható meg egyértelműen, illetve csak ellentmondásosan) a fejezetek "között" kerülnek elő, maguk a fejezetek viszont hitelesek, nagyjából egyenletesen magas színvonalúak, és mentesek a feleslegtől, túlzástól. A Viant emlegető "bírálat" abban semmiképpen sem tévedett, hogy a Mirelit szórakoztató. Tehetséges író első könyveként meg is érdemli az ajánlást, de én minden egyéb kijelentéssel kapcsolatban óvatos lennék.

Kép: Kill Yr Boyfriend! tumblr