Orosdy Dániel blogja

Utánközlés, már megint. És a megszállott Könyvnapló-rajongóknak egy trivia: valójában ez a 65. bejegyzés, nem a Lovasis, azt ugyanis később olvastam, csak előbb naplóztam. Őrület!

„Groovy!” – mondaná Ashley J. „Ash” Williams, a Gonosz halott[ak]-sorozat shotgunlóbáló, láncfűrészkezű főszereplője, minden geek félistene.

„Groovy!”, bizony, ugyanis a karakter alakítója (és bizonyos fokig evilági megfelelője), Bruce Campbell 2002-ben kiadta önéletrajzát, melynek talányos címe a maga teljességében egyszerre utal írója megjelenésére és hollywoodi státuszára: ő az a nagyállú fószer, akit már annyi mindenben láthattunk, de abszolút főszerepben csak nagyon ritkán (ahogy a mű egyik fejezete bölcsen megfogalmazza: „minél nagyobb a költségvetés, annál kisebb a szerep”). Campbell persze több ennél, egyebek mellett író, rendező és producer is, viszont a hozzáállása a mai napig tagadhatatlanul „B-s”, ami hozzátartozik a vonzerejéhez. Nem mintha nem próbált volna betörni az A-kategória világába, de ez más kérdés, és ne is szaladjunk ennyire előre.

Mint minden memoárszerző, Campbell is a gyerekkorával indít, ami, lássuk be, a legtöbb esetben inkább unalmas, bármennyire is fontos a szerzőnek és a későbbi események szempontjából – ebben az esetben viszont a megszokottnál jóval több a létjogosultsága az ifjúkori kalandok részletezésének, ugyanis Campbell a mai napig azokkal az emberekkel dolgozik, akikkel akkor összebarátkozott, és jelentős részüket a nagyközönség is ismerheti, különös tekintettel a Pókember-trilógia rendezőjére, Sam Raimire. A szerző kamaszkora a filmkészítés és a színészet bűvöletében telt, így már a kezdeti szárnypróbálgatások is ismerősek és érdekesek lehetnek azoknak, akiknek mond valamit Raimi, Robert Tapert producer, vagy éppen Scott Spiegel (Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj) és Josh Becker (Hibbantak – Egy szerelmi történet) kultrendezők neve. És míg a legtöbb esetben egy efféle bevezető tényleg csak azok számára tartogat izgalmakat, akik rajongói az adott személynek, Campbell esetében már nagyon hamar eljutunk a „lényeghez”, vagyis a már említett Ashley J. Williams bemutatkozásához. A szerte földön Evil Dead címen ismert mozi felháborítóan fiatal félamatőrök független próbálkozása volt, aminek minden reális számítás szerint kudarccal kellett volna végződnie – mármint eleve a forgatásnak is, de a bemutatónak és a forgalmazásnak mindenképpen. Ehhez képest a résztvevők tehetsége és a szerencse olyan lehetőséget teremtett a produkció számára, amilyet korábban legfeljebb csak Az élőhalottak éjszakája, a Texasi láncfűrészes mészárlás, később pedig az Ideglelés élvezhetett és használhatott ki: a filléres horror előbb a nagyközönség szemében is érdekes, utóbb világszinten sikeres, végül jelenség és kultfilm lett. Ennek folyamatát a producerként is közreműködő főszereplő hosszan és részletesen, élvezetes anekdoták formájában jegyzi le, és ha csak ennyit írt volna meg a könyvből, már érdemes lenne kézbe venni, pedig ez tulajdonképpen csak a kezdet.

A későbbi fejezetek a főszereplő életének fordulatai mellett foglalkoznak szerepválasztásaival, kudarcaival és szakmával, magánélettel stb. kapcsolatos tapasztalataival, meglátásaival is, végig szórakoztató formában, száraz humorral, gyakran az Ash védjegyévé vált laza egysorosokat is bevetve. Campbell ugyan nem nagy sztár vagy éppen method actor, sokkal inkább megélhetési színészként tekint önmagára, ezzel együtt tehetséges ember, aki sokféle szerepkörben bizonyított már (akár drámai alakítást is beleértve, bizony-bizony), nem véletlenül vált a Hollywood-Alsón készülő filmek rendezőinek kedvencévé és az ilyen alkotásokért rajongók ikonjává. Látható hosszabb-rövidebb ideig tucatnyi ismert produkcióban (a Mániákus zsaru B-klasszikusától a Gyagyások seregén át az X-akták egyik epizódjáig, nem beszélve Raimi és a Coen-testvérek filmjeiről), de legjobb formáját – a nevéhez nőtt horrorszérián túl – az olyan kultmozikban hozza, mint pl. Don Coscarelli rokonszenvesen eszement Bubba-Ho-Tepje vagy Josh Becker (szinte) vágás nélkül rögzített Running Time-ja. És ezzel el is jutottunk az élvezetes és alapos memoár legnagyobb hibájához: miközben a szerző teljes erejéből igyekszik rajongói kedvére tenni, és hitelesen hozza a B-ikon figuráját, éppen azokról a művekről szól a legkevesebbet, amelyek a leginkább róla szólnak és a leginkább érdekelhetik a könyve potenciális olvasóit (az Gonosz halott[ak]-filmek kivételével, természetesen). Érdekesek a Gyagyások serege című híresen nagy kudarc kulisszatitkai? Abszolút! Hát annak a regéje, hogyan nem Campbell lett a Simon Wincer-féle A fantom vagy Raimi Darkmanjének címszereplője? Abszolút! No és többet érdemel egy-egy bekezdésnél a Bubba-Ho-Tep vagy a Running Time? Abszolút – mégsem kapnak többet! A tehetséges író szerkesztőnek már nem volt elég ügyes (vagy hagyta megzavarni magát a korabeli hpye-tól, ami végül is valamiféle mentség), így a tárgyalt mainstream produkciók és kultfilmek egyébként sem egészséges arányába még az olyan tévésorozatok részletes taglalása is bekavar, mint amilyen a Xena és a Herkules. Mindkettő Raimi és Tapert produkciója volt, mindkettő meglepően nagy sikert aratott, mindkettőben fontos szerep jutott Campbellnek is, mi több, rendezőként is ezek forgatásán próbálta ki magát először, mégis aránytalanul sok helyet kapnak a könyvben, szemben azokkal a mozikkal, amiket 50 év múlva is nézni fog valaki, mégis csak pár mondat jut rájuk.

Összességében azonban a jótollú író/sztár nem hagyja cserben sem a rajongóit, sem az egyszeri filmbarátot. Minden kritika eltörpül amellett, ami a könyv lapjairól árad: Ash alakítója szereti, amit csinál, és a szó minden értelmében véve jó arc. Ő a megelevenedett képregényalak, geekek gyámolítója és nerdök barátja, akinek egyaránt jól áll a sikeres kívülálló és a rokonszenves lúzer szerepe. Mit lehet még ehhez hozzátenni? Legfeljebb annyit, hogy

„Groovy!”

Köszönet Ash-nak (nem csak névrokon!), amiért kölcsönadta a köteT.