Orosdy Dániel blogja

Nem butaság néha olyan könyvet olvasni, aminek már ismeri az ember a filmváltozatát!

Oké, ez a nagy bejelentés ebben a formában egy kicsit blőd, de nem véletlenül így indítom túlspilázott soraim. Boldogult gyerekkoromban ugyanis kifejezetten kerültem az ilyen köteteket, egész egyszerűen zavart, hogy már ismerem a sztorit, a karaktereket, ráadásul a filmesek szükségszerűen el is térnek a filmen látottaktól (többnyire nem is kicsit, ami külön idegesítő), de ma már kifejezetten érdekel a „miből mi?” kérdése. Már a Halálos lövés (az első Leonard-regény, amihez szerencsém volt) is izgalmasan viszonyult a John Madden-féle filmváltozathoz – utóbbi volt a gyengébb alkotás, természetesen.

Emberek, ez működik! Mármint Kondor „fiktív” Vilmos, a magyar Raymond Chandler, ő működik, méghozzá jól! (Szemben mindazokkal a dolgokkal, amik nem működnek ebben az országban, de ezeket nem fogom felsorolni, ez ügyben az értelmező kéziszótárhoz tessék fordulni, a tetszőlegesen kiválasztott szó nagy valószínűséggel valami olyasmit fog takarni, ami nem működik felénk, meg a következő is, meg annak a nagy része is, ami benne sincs a kötetben.)

Szeretek én a Könyvnapló keretében hosszan regélni a semmiről (mint az közismert), de egyrészt rohadt meleg van, másrészt erről a könyvről tényleg nem tudok sokkal többet elmondani annál, hogy pont olyan, mintha a nem túl jó formában lévő Rejtő Jenő humoros-bűnügyi-történelmi regényként újraírta volna a Forrest Gump filmváltozatát (ami ebből a szempontból maga is a Kis nagy ember parafrázisa volt, hogy messzebbre ne szaladjunk a film- és irodalomtörténetben). Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz lenne Jonasson regénye, sőt! Tök jó, vicces meg minden. De annyira azért nem jó és vicces, hogy humorosregény-hangulatba kerülve ne a jó formában lévő Rejtő regényeit olvassam inkább, a Forrest Gump HELYETT a sokkal coolabb Kis nagy ember újranézéséről nem beszélve.

Sajnos nem kerül valami méltó társaságba ez a kötet a Könyvnaplóban, a swingeriada után (bevallom: valójában közben) álltam neki, de szerencsére más közös nincs bennük a -- ma már -- barátságos beszerzési áron kívül. Na jó, a kárpáaljai szexéletről szóló fejezetet azért még örömmel elolvastam volna, de ez is csak rólam állít ki szegénységi bizonyítványt... Félre a tréfával!

Most már elég nehéz lesz lemosni magamról, hogy szabadidőmben örömmel olvasok malac irodalmat, ld. liezonom K. Annácskával, de sebaj. A háttérben valójában nem ez áll (elsősorban), hanem az a szokásom, amit egyszerre utálok és szeretek magamban: leakciózott könyvek beszerzése különösebb ok nélkül. Legalább három különböző alkalommal cicáztam már Halassy Andrea művével az ABC-ben, mire eljutottam odáig, hogy pénzt is adjak érte. Nem sokat, hálistennek! És ezzel kb. mindent elmondtam. Oké, azért nem teljesen.

Utánközlés, már megint, az írás először a Bárka Online hasábjain jelent meg.

Volt egy ilyen is, méghozzá a Filmvilág 2015/01 számában. A teljesség és a megérdemelt ingyenreklám kedvéért emlékezek meg róla a Könyvnaplóban, és persze egy link erejéig magáról Robin Williams-ről is, akiért nagy kár, kiváló ügynök volt.

Hallottuk* már ugye az állítást, mely szerint Merényi művész úr eladta magát, fillérekért bocsátja áruba a tehetségét egyre alacsonyabb színvonalon. (És persze a „Naphoz holddal jobb volt”, „hát a Kill Bill nem egy Kutyaszorítóban”, „Az ötös számú vágóhíd óta egyre gyengébben írt ez az ember” stb.) Tény ami tény, Grafit már nem (pont) azt csinálja, amit a legeslegelején, főleg mert (részben) pénzért alkot, és nem (kizárólag) annak a bizonyos belső parancsnak engedelmeskedve. Megmondóék szerint ha az Indexnek rajzol, akkor „politizál”, ha a Comedy Centralnak, akkor meg „felvizezi”. Adja magát a következtetés, hogy a Napirajz 6. kötetét felcsapva legfeljebb kínunkban nevetünk, a politizálós vagy felvizezett Merényi-humor pedig zavarbaejtő paródiája mindannak, ami miatt egykor megszerettük az automatikus tárgyeset (pl. „Ki követte el a merényleT?”) meghonosítóját.

Hát a nagy f… rancokat.

Mielőtt elmerülnék K. Annácska művének mélyelemzésében, tisztázzuk: miért érdekelhet bárkit is ez a kötet? A társadalmilag elvárt (azaz képmutató) válasz szerint erre nincs elfogadható ok, nem létezhetik, gerinces asszony undorral gondol a hősnőre, valamirevaló férfi pedig egyszerűen megveti, de legalábbis lenézi. És akkor most (a kiváló Huber kolléga népszerű fordulatával élve) tegyük a kezünket a szívünkre. Hatással van a nők egy részére Kelemen Anna? Igen, sokan irigylésre méltónak látják ezt a karriert, függetlenül a hátulütőitől (MUHAHAHAHA! - már elnézést, vizuális típus vagyok). És a férfiak, különös tekintettel a heteroszexuális fajtára? Velünk mi van? Hát kérném, mi túlnyomórészt tagadásban vagyunk, pedig valójában érdekel minket a mindenkori guminő és szexikon(paródia), ugyanis a maga túlzó eszközeivel képes megszólítani a lelkünk mélyén megbúvó állaT, kezdve a már klasszicizálódott Marilyn Monroe-val (de ha jól tévedek, valójában ugyanezt a műfajt képviselte a ma már némileg idejétmúlt esztétikai elvárásokat teljesítő willendorfi vénusz is). Szóval mi, heteró férfiak, kezünkkel a szívünkön igenis leülünk elolvasni egy K.A.-könyvet, legfeljebb nem leszünk rá büszkék. Pénzt mondjuk nem adnánk érte (főleg nem 3.499,-Ft-ot), de ha már megkaptuk ajándékba (és ilyen a jó ajándék!), bizony szánunk rá időt, mert tudni akarjuk.

Hogy mit akarunk tudni?

Nos, erre igazából nincs jó válasz. Tudni akarjuk és kész. Mentségünkre szóljon, K. Annácska se nagyon tudja.

Izgalmas új rovatunkkal a nagyon (nagyon-nagyon) unatkozó nethasználók tömegeit kívánjuk megszólítani. A koncepció egyszerű: jópár cikket elkezdtem az évek során, amit nem fejeztem be, vagy ha be is fejeztem, valamiért nem publikáltam. Na ezek lesznek itten közzétéve, méghozzá – jobbára – eredeti formájukban, azaz amit 10 éve nem fejeztem be, most már félkész állapotban marad.

„No de miért érdekesek ezek bárkinek is, Orosdy úr?” – merülhet fel a kérdés. S valóban! Ezek az írások rohadtul nem érdekesek, lássuk be. De a neten sok minden elfér, a blogok nagy része eleve rohadtul érdektelen, és tulajdonképpen ezek a szövegek is megtalálhatják még a maguk közönségét. Miért ne? Ha ez a szobor, aminek még a fejét és a végtagjait is lespórolta a művész, Rilke-verset ihlethetett, akkor akár még az én torzóim is jók lehetnek néhány Parti Nagy-költeményre! (Vagy Mészárszékhy Búbánatos Rezső egy-egy szonettjére, de ebbe inkább bele se gondoljunk.)

SZÓVAL: fáradjanak a fegyverkamrába, a lőmester megmutatja a besült töltényeket!

Első töltényünk rögtön formát is bont, hiszen akár ki is lőhettem volna annak idején, lévén nem félkész, hanem komplett szöveg – éppen csak nincs semmi aktualitása, és (ma már) újszerű gondolatokra se nagyon bukkanhatunk benne. „Egy séta a vad oldalon”, avagy mindaz, ami 2004-ben még akár érdekes is lehetett a Gyilkos túra kapcsán. Olvassák el, ne habozzanak! Élvezzük együtt az ifjú szerző esetlen stílusát, kényszeres közléskényszerét és mainál is körülményesebb fogalmazásmódját!

E g y   s é t a   a   v a d   o l d a l o n

Greff András írása a Magyar Narancs 2014/49. számából, melyből megtudhatjuk, hogy a rendesebb filmes könyvekből nem hiányozhat a képmelléklet*, és kitérnek bennük az éppen trendi, de egyébként meglehetősen középszerű és felejtésre ítélt tévésorozatokra is**.

Féllábú, félkarú

Ez is másodközlés, őrület!

Másodközlök, az írás először a Bárka Online hasábjain jelent meg.

Szerelmi történet a zombiapokalipszis közepén, konkrétan A Zombi Fiú esete Élő Lánnyal (még konkrétabban HalottRómeó és ÉlőJúlia)... Nem hangzik valami jól, ugye?

Pedig jó ez, meglepően jó. Nem NAGYON jó, az is igaz, de van egy erős tippem, hogy a hasonszőrű Alkonyat színvonalát azért bőven megugorja (a könyveket nem olvastam, de a filmek, huhu, jaj). Konkrétabban:

Újfent másodközlök, immár jóval nagyobb lelkesedéssel.

Keletről érkezett, vékony, furcsa fiatalember, bizonyos Íszá Karpov bukkan fel Hamburg utcáin. Oroszországból vagy talán Csecsenföldről csempészték be kalandos úton Németországba. Éhezik, segítségre szorul, de tele van pénzzel, és ha bármi is igaz az állításaiból, még ennél is többre jogosult – szabályos vagyon várományosa. Egy csinos és ugyancsak fiatal német ügyvédnő, a lelkiismeretétől kínzott Annabel Richter próbálja minden lehetséges eszközzel támogatni, akár a törvényes kereteken is túlmerészkedve. Történetük összefonódik a szintén hamburgi, ám angol származású Tommy Brue-éval, aki apjától nem csak egy – látszólag még jól elevickélő, valójában egyre rosszabb állapotban lévő – magánbankot örökölt, hanem annak nagy titkát is, ami egyben Íszá vagyonának kulcsa.

Másodközlök, lelkesedésem minden szempontból mérsékelt.

Emlékeznek arra a kiváló cikkre, ami Robert De Niróról jelent meg pár éve a Filmvilágban? Tulajdonképpen nem is cikk volt, hanem egy külföldön megjelent életrajzi kötet néhány fejezetének fordítása, de ez mindegy is (ahogy az is, hol jelent meg). Ami számít: jó volt! Érdekes, alapos, olvasmányos. De Niro kedvelői közül valószínűleg többen is örömmel olvastuk volna az egész könyvet magyarul, ha tehetjük.

Nos, a nemrég megjelent magyar nyelvű Robert De Niro-életrajznak a fentiekhez semmi köze.

Olcsó volt, oké, egy sör ára? És nemrég hoztam szóba Lovasi kapcsán. Meg egyébként is: NYARALTAM, AMIKOR ELOLVASTAM! Jogom van hozzá, nem?!… Na jó, fiatal voltam és kellett a pénz, már így találtam, parancsra tettem, gyógyszerek hatása alatt álltam stb. stb. Ha egy mód van rá, ne szerepeljen majd a nekrológomban, hogy „szívesen ütötte agyon az idejét Gesztesi Károly könyveinek forgatásával”. Azért ez nem tipikus, és még én is érzem, hogy kicsit (?) gáz. Lényegre!

Eredetileg sokkal jobban elvertem volna a port a – saját bevallása szerint – nagytermészetű színész és – az én bevallásom szerint – főállású magazintéma könyvén, csak aztán elém került Naomi Toth… műve Robert De Niróról (Könyvnapló #81), és pár dolgot át kellett értékelnem magamban. (Látjátok, gyerekek, ezért kell néha tudatosan pl. rossz filmeket is nézni: hogy ne felejtsd el, mi a különbség a tényleg gyenge és relatíve gyenge filmek között. Nem tetszett a Grindhouse: Halállista, úgymond "szar volt"? Semmi gond, nézz meg valamit Cirio H. Santiagótól, utána beszélünk.) Gesztesi könyvéről ugyanis sok rosszat el lehet mondani, de minden hibája mellett is értelmezhető a valós szövegek halmazán, sőt, még egyéb érdemeket is fel tud mutatni, pl. egész olvasmányos, és némelyik sztori benne tényleg vicces. Hogy összességében mit nyújt? Kb. semmit, de ez nem baj, nem azzal a céllal készült. Ami azt illeti, még a fülszöveg is kamu (szaftos botrányt ígér, miközben Gesztesi egy helyen még szóba is hozza, hogy direkt nem szerepeltet szinte senkit névvel, hiszen ez „nem az a könyv”), de ez ebben a műfajban nem annyira meglepő. Aminek meglepőnek kéne lennie, az sem annyira meglepő, max. két dolgot:

Elveszejtettem a Hornby-szüzességem, hoppá. És még csak nem is bánom! Igaz, ez a könyv nem a híres regények valamelyike, de azért bőven érdemes volt elolvasni. Nick kolléga tulajdonképpen ugyanazt csinálja benne, amit én itt, ezen a blogon, azaz olvasónaplót ír. A különbség annyi (többek között), hogy Mr. Hornby az „olvasónapló”-ból, a „-napló” részre koncentrál, méghozzá intenzívebben, mint én, a (nyilván csak saját magának és -ról író) blogger. Magyarán: én a „kevesebbet Hornby-ról – többet a könyvekről” verzióra szavaztam volna a helyében, ebben a formában ez a mű ugyanis nem annyira „ezt olvastam és ezt gondolom róla”, mint inkább „így olvasok én”. Urambocsá’ teszek rá, milyen meccsek és hogyan akadályozták a jeles szerzőt az olvasásban egy-egy időszakban, arra viszont ezek fejtegetése is jó volt, hogy rádöbbenjek, mennyire unalmas lehet másoknak, amikor én a saját hülyeségeimmel (film, könyv, zene stb., a sorrend tetszőleges) traktálom őket.

Valószínűleg soha nem olvastam volna végig semmit Macdonaldtól, ha Ellroy a Fehér jazz elejére nem pont tőle választ mottót. Egyszer régen ugyanis próbálkoztam egy könyvével, még a nagy Chandler-korszakom idején, de cinikus poénokra és brutális közjátékokra éhező ifjú elmém nem tudott mit kezdeni vele, pár oldal után leraktam. Ebből is látszik, mekkora kretén tud lenni egy gyors és erőteljes ingerekre éhes kamasz.

És már mondom is: elcsesztem a számolást! A Könyvnapló 36. bejegyzésének valójában „36-39.”-nek kéne lennie, de most már nem fogok visszafelé minden egyes posztot kijavítgatni, úgyhogy a Kedves Olvasó fogadja el nekem bemondásra a címben szereplő két (arab) számot, és azt, hogy a 71. bejegyzést egyelőre pihentetem (ugyanis önálló recenzióként fog megjelenni máshol). Vagy vitatkozzon a Kedves Olvasó. Jelentsen fel! Esetleg tegyen az egészre magasról (én ezt javaslom). Most pedig jöjjön a lényeg: képregény(szerűség)ek következnek!

Minden, amit fontosnak tartok e könyv apropóján közölni a nagy nyilvánossággal, egyetlen szó, de ezt szívesen elismétlem akárhányszor:

Utánközlés, már megint. És a megszállott Könyvnapló-rajongóknak egy trivia: valójában ez a 65. bejegyzés, nem a Lovasis, azt ugyanis később olvastam, csak előbb naplóztam. Őrület!

Az alkotók igyekeznek idejekorán leszögezni, hogy Lovasi célszemély minden, csak nem szimpatikus, aztán persze a párszáz oldal végére kiderül, hogy ez így nem teljesen igaz (különben minek haverkodna vele és írna róla könyvet a menthetetlenül szimpatikus Lévai? Na jó, a honoron kívül.) Azt eddig is sejthettük (én pécsi lévén és közös ismerősök pletykáiból tudtam is), hogy Lovi nem feltétlenül és mindig egyszerű eset, de ez az indítás azért kicsit fura, még akkor is, ha a cél éppen az árnyalt kép megalkotása volt. Másrészt viszont, és ez a lényeg: őszinte. Oké, némi póz azért érezhető belőle ("Ne szeress engem, én is csak egy selejtes emberi lény vagyok!" -- mondja a művész remegő hangon az első felvonás első jelenetében), de ennyi szinte kell is. És az "ünnepelt" önalázása még nem is annyira meglepő! Az már sokkal inkább, hogy

Egyszerű halandó csak szeretné olyan kritikával indítani a regényírói pályafutását, amilyet Inkei kolléga művéről az Indexen (NEM a KönyvesBlogon, az INDEXEN, igen, a finoman szólva csipkelődős stílusáról ismert Indexen, és annak is egyből a főoldalán) tettek közé. Szelíd iróniával ugyan, de Boris Vianhoz hasonlítják, a könyvével kapcsolatban pedig a "szórakoztató" a legkeményebb kritikai megjegyzés. "Öngól." - mondhatnók irigykedve, egyből meg is pendítve a szerző egyik kedvenc témáját, a focit (jól kijönnének Hanula kollégával, de ezt minden él nélkül írom, és nem is csak a sportszeretet közös pontja miatt). Kérdés persze, hogy ha ez tényleg öngól, Inkei rúgta-e a saját hálójába, vagy valamelyik túlbúzgó csapattársa. Nehéz elképzelni, amint könyörög az újságíróhaveroknak, tömjénezzék már kicsit a művét az egyik legolvasottabb hírportálon... Mindenesetre ha így több kelt el a Mirelitből, hát annyi baj legyen! (Én is megvettem, akár irigy vagyok, akár nem, akár röhejes overkillnek tartom az ilyen promóciót, akár nem.) A végén úgyis csak az számít, kicsit vagy nagyon túlzott az önjelölt marketingosztály, azaz jó-e a regény, avagy sem.

Nos, az egyértelmű és határozott válaszom erre az, hogy

Egy csapás, két légy! Másodközlök: A panamai szabó nyomában - John le Carré és a többiek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Panamában egy derék, szegény szabólegény... Aki nem lett volna se panamai, se szabó, ha nem dolgozik kb. 40 évvel korábban Kubában egy porszívóügynök, a mi emberünk (értve „mi” alatt minden britek királynőjét), úgyhogy kezdjük inkább az elején: Joan Pujol Garciánál, a két évtizeddel azelőtt működő katalán moziigazgatónál és nagy mesemondónál.