Orosdy Dániel blogja

Sajnos nem kerül valami méltó társaságba ez a kötet a Könyvnaplóban, a swingeriada után (bevallom: valójában közben) álltam neki, de szerencsére más közös nincs bennük a -- ma már -- barátságos beszerzési áron kívül. Na jó, a kárpáaljai szexéletről szóló fejezetet azért még örömmel elolvastam volna, de ez is csak rólam állít ki szegénységi bizonyítványt... Félre a tréfával!

Korábban kb. semmit se tudtam Kárpátaljáról, és arról végképp fogalmam se volt, hogy engem egyáltalán érdekelhet Kárpátalja. Úgy dobta a gép, hogy kb. minden irányból származik a család (Ausztria, Felvidék, Erdély, just to name a few), de az a vidék valahogy kiesett a szórásból. És őszintén szólva még Ausztria, Felvidék, Erdély stb.-ről sem biztos, hogy szívesen elolvasnék egy könyvet, egyszerűen nem érdekel különösebben ez az "ilyen ott az élet" meg "hogyan utazz, ha arra jársz" műfaj. Gazda Albert újságírói munkásságának viszont tisztelője vagyok egy ideje, ami önmagában is remekül illik ebbe az ellentmondásokkal gazdagon megszórt történetbe: különös ismertetőjegyei közül sem a jéghoki, sem a bor, sem az indexes dicső múlt nem indít meg igazán, Kárpátalja apropóján pedig már vázoltam a helyzeT (oké, az "Olvassatok minden nap!" parancsát azért jobbára betartom). Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy engem érdekelnek ezek az önéletrajzi ihletésű, jó értelemben véve mélázós írások -- többek között -- Kárpátaljáról, és akkor már adta magát, hogy beszerzem az évekkel ezelőtt megjelent Kárpátalja-köteT is. Főleg hogy leolcsózták. És én megtudtam, hogy egyáltalán létezik.
És jó, hogy létezik! Nem azért, mert olthatatlan vágyam támadt rá, hogy meglátogassam Kárpátalját, bár ez sem tűnik már akkora képtelenségnek. Hanem mert Gazda ugyanúgy, sőt, alaposabban behúzott ezekkel a sztorikkal? leírásokkal? a (saját) kárpátaljai (magán)világ(á)ba, mint a Cinken megjelent írásaival. Sajátos humorú, enyhén spleenes világ ez sok történelemmel, anekdotával, emlékkel, és ugyanolyan magyarokkal, mint akikkel én találkozom/-tam a "csonka országban" -- de azért nem teljesen. A kárpátaljai idegenvezetés tulajdonképpen csak ürügy a(z egyik) szerzőnek arra, hogy felmondja az életét, ami engem kivételesen nem zavar (alapjáraton agyf*szt kapok azoktól, akik a tájékoztató, elemző stb. műfajokat összekeverik az énbloggerkedéssel), főleg mert Gazda valahogy a személyesség ellenére sem tolakszik mindenképpen előtérbe, és nem utolsó sorban képes érdekesen írni önmagáról (és ezzel már meg is dőlt az a vád, hogy bármi köze lenne az énblogok jelentős részéhez).
Ami a másik szerzőt, Cséka Györgyöt illeti, ő is kitett magáról, a képek túlnyomórészt hangulatosak, jól kiegészítik a szöveget, bár néhánnyal azért nem tudtam mit kezdeni (egyes "szobros" fotókon nem látszik a lombok miatt a fejrész, ami főleg a választott szögből meglepően alienkezűnek tűnő beregszászi Petőfi-szobor esetében zavaró a 45. oldalon).
Hogy kiknek ajánlanám ezt a könyvet? Nyilván főleg azoknak, akiket érdekel Kárpátalja és a külhoni magyarok mindennapi élete, különös tekintettel a létező szocializmus korszakára. A Gazda mint újságíró és/vagy Cséka mint fotós iránt érdeklődök lennének a következő célcsoport, de felteszem, ők már ismerik ezt a kiadányt (ha még nem, akkor nincs kifogás!). Ha sem Kárpátalja, sem a szerzők nem tűnnek elég meggyőzőnek, használjuk vonalvezetőnek az én fenti leírásomat és Gazda definícióját ("ez nem útikönyv, kicsit sem, hanem sokkal inkább egy ilyen történelmi-kulturális-önéletrajzi kisregény") -- ugye, hogy érdemes próbálkozni ezzel a rokonszenvesen szerény, mégis érdekes, és következetes realizmusa ellenére néha megejtően groteszk írással? Na azért. Reklámcélú hirdetésünket hallották.

Kép: moly.hu (köszi)