Orosdy Dániel blogja

Utánközlés, már megint, az írás először a Bárka Online hasábjain jelent meg.

 Rubin Szilárd: Aprószentek

Sorozat-(és kéj)gyilkos, egy rettegő kisváros, szovjet katonák bűncselekményei a megszállt Magyarországon, justizmord – a felsoroltak közül egy is elég lenne ahhoz, hogy szinte bárki figyelmét felkeltse, de ha hozzáteszem, hogy a fentiek összességével foglalkozó mű szerzője a halála után kultszerzővé avanzsált Rubin Szilárd, az irodalomkedvelők érdeklődése már garantált. Mérsékelheti a lelkesedésünket, ha figyelembe vesszük, amit a kiadó sem hallgat el: nem egy „kész” mű jelent meg nemrég, hanem a hagyatékban fellelt torzó (reménybeli magnum opus?) szerkesztett változata. Érdemes volt a nagyközönség elé tárni? Csiszolatlan remekmű pihent a jeles író fiókjában?

Igen és nem, azaz IGEN, érdemes volt kiadni az Aprószenteket (ahogy pl. Ottliktól a Továbbélőket is), és NEM, sajnos nem gyarapítja Rubin klasszikusainak sorát (ahogy önmagában a Továbbélők is kevés lett volna ahhoz, hogy beírja szerzője nevét az irodalomtörténetbe). A csiszolás, vagyis a derekasan elvégzett szerkesztői munka meghozta gyümölcsét, a könyv olvasmányos, sőt, sok helyen kifejezetten erős és hatásos, összességében mégis inkább fejvakarásra készteti az egyszeri ítészt. Hiszen amilyen sokszínű a téma, annyira széles palettán mozoghat a műfaji megközelítés módja is: feldolgozható (pl.) riportként, tényregényként, krimiként, politikai pamfletként. Rubin jól érezhetően nem tudta eldönteni, mi érdekli őt a legjobban Jancsó Piroska esetéből – a rejtély mint olyan, a botrány és vélt eltussolása, ezek egyes részletei, a morális kérdések, az elkövető(k), az áldozatok, a szociális helyzet, a kor, a közéleti összefüggések, saját szerepe „igazságkeresőként”…? –, de ez a kisebbik baj. Az igazi problémát az okozza, hogy a műfajjal kapcsolatban sem tudott döntést hozni, így a szövegnek tulajdonképpen nincs váza, ahogy az olvasó sem találja az értelmezési keretet, melyben elhelyezheti a változó karakterű fejezeteket. Memoárrészletet háromoldalnyi riport követ, majd filmnovella következik, ami átmegy egy izgalmas bűnügyi regény szemelvényébe, ezeket pedig politikai meglátások, morális fejtegetések és lírai közjátékok szakítják meg… Önmagában szinte mindegyik érdekes és színvonalas, ahogy maga az eset is irodalmi feldolgozásért kiált (fiatal lány gyilkol fiatal lányokat az ötvenes évek Magyarországán, talán szovjet katonák közreműködésével, feltehetően szexuális okokra visszavezethetően), csakhogy „nincs jól beállítva a fókusz”. Remek operatőr dolgozik elsőosztályú géppel hibátlan nyersanyagra, az élességgel azonban egész egyszerűen nem tud mit kezdeni.

Ami tulajdonképpen nem is csoda. Rubin Szilárd önmagát kergette csapdahelyzetbe, amikor lecsapott erre a gazdag témára: sokrétű, tényszerűen mégis keveset lehet tudni róla (és furcsamód még kevesebbet lehetett tudni akkoriban, az írót egyetlen hatóság sem segítette az események felderítésében). Valószínűleg sikerült volna neki a bravúr, ha birtokába kerül néhány kulcsfontosságú információ (pl. hogy mi is volt a katonák pontos szerepe az események alakulásában), vagy legalább biztosan el tudja különíteni egymástól a legendát és a valóságot (pl. Jancsó Piroska családtagjainak szerepét illetően), és ez egyben megoldotta volna a műfaji problémákat is. Így viszont az olvasó szolid csalódottságot érezhet a kötet végére érve, miközben nem is tudná tagadni, hogy az egyes részleteket briliáns elbeszélői technikával oldotta meg a szerző, és gyakorlatilag végig olvastatta magát a szöveg.

Igen, tényleg érdemes elolvasni az Aprószenteket, és nem is csak azért, mert benne volt egy remekmű lehetősége. Nagy kár azonban, hogy a számtalan műfaji meghatározás („moritat” – írta Rubin, „regényes riportázs” – említi többek között a kiadó) közül az áll a legközelebb az igazsághoz, amelyik nem is magával a művel foglalkozik elsősorban, hanem az írójával.

„Egy idős és magányos magyar író élethosszig tartó birkózása az anyagával?” – dobja be lehetőségként a fülszöveg. Valóban, a könyv ebben a formában egy kudarc története, de értékes és tanulságos kudarcé, amiben ugyan túl sok a szereplő, túl szerteágazó a cselekménye, és helyenként a nyelvezete is túl lírai, mégis hitelesen idézi meg a mesék, balladák világát, egyéb már említett erényeiről nem is beszélve. Idős kora és magányossága ellenére Rubin Szilárd az élete vége felé is komoly tehetség volt, amire az Aprószentek félkész alkotásként is nyilvánvaló bizonyíték. Majdnem-jó majdnem-regény egy túl keveset publikáló kultszerzőtől.

Ui. Rubin halála után Jancsó Piroska rejtélyéhez is sikerült közelebb kerülni, igaz, nem a szépirodalom területén:

Legát Tibor: Rémtörténet Törökszentmiklóson 1–3.

http://magyarnarancs.hu/lokal/halalkut-79665

http://magyarnarancs.hu/lokal/piroskaval-mindeg-baj-volt-79789

http://magyarnarancs.hu/lokal/a-nepkoztarsasag-neveben-79874

Rubin Szilárd: Aprószentek. Magvető Kiadó, 2012.