Orosdy Dániel blogja

Másodközlök, lelkesedésem minden szempontból mérsékelt.

Emlékeznek arra a kiváló cikkre, ami Robert De Niróról jelent meg pár éve a Filmvilágban? Tulajdonképpen nem is cikk volt, hanem egy külföldön megjelent életrajzi kötet néhány fejezetének fordítása, de ez mindegy is (ahogy az is, hol jelent meg). Ami számít: jó volt! Érdekes, alapos, olvasmányos. De Niro kedvelői közül valószínűleg többen is örömmel olvastuk volna az egész könyvet magyarul, ha tehetjük.

Nos, a nemrég megjelent magyar nyelvű Robert De Niro-életrajznak a fentiekhez semmi köze.

Beleértve a fizikai formátumot is, mármint nem csak webshopban rendelhető, hanem könyvesboltban is megvásárolható, "hagyományos módon". Az Írók Boltjában, természetesen!

http://irokboltja.hu/products/a-horror-mesterei-lucio-fulci-es-george-a-romero

Az alábbi figyelmeztetés

Utolsó darabok, kérjük egyeztessen a bolttal, hogy biztosan meg legyen.  (#11174764)

nyilván jogos, de azért nem kell megijedni, ha elfogytak a könyvek, igyekszünk mihamarabb küldeni további példányokat. Köszöntem!

Olcsó volt, oké, egy sör ára? És nemrég hoztam szóba Lovasi kapcsán. Meg egyébként is: NYARALTAM, AMIKOR ELOLVASTAM! Jogom van hozzá, nem?!… Na jó, fiatal voltam és kellett a pénz, már így találtam, parancsra tettem, gyógyszerek hatása alatt álltam stb. stb. Ha egy mód van rá, ne szerepeljen majd a nekrológomban, hogy „szívesen ütötte agyon az idejét Gesztesi Károly könyveinek forgatásával”. Azért ez nem tipikus, és még én is érzem, hogy kicsit (?) gáz. Lényegre!

Eredetileg sokkal jobban elvertem volna a port a – saját bevallása szerint – nagytermészetű színész és – az én bevallásom szerint – főállású magazintéma könyvén, csak aztán elém került Naomi Toth… műve Robert De Niróról (Könyvnapló #81), és pár dolgot át kellett értékelnem magamban. (Látjátok, gyerekek, ezért kell néha tudatosan pl. rossz filmeket is nézni: hogy ne felejtsd el, mi a különbség a tényleg gyenge és relatíve gyenge filmek között. Nem tetszett a Grindhouse: Halállista, úgymond "szar volt"? Semmi gond, nézz meg valamit Cirio H. Santiagótól, utána beszélünk.) Gesztesi könyvéről ugyanis sok rosszat el lehet mondani, de minden hibája mellett is értelmezhető a valós szövegek halmazán, sőt, még egyéb érdemeket is fel tud mutatni, pl. egész olvasmányos, és némelyik sztori benne tényleg vicces. Hogy összességében mit nyújt? Kb. semmit, de ez nem baj, nem azzal a céllal készült. Ami azt illeti, még a fülszöveg is kamu (szaftos botrányt ígér, miközben Gesztesi egy helyen még szóba is hozza, hogy direkt nem szerepeltet szinte senkit névvel, hiszen ez „nem az a könyv”), de ez ebben a műfajban nem annyira meglepő. Aminek meglepőnek kéne lennie, az sem annyira meglepő, max. két dolgot:

Egyelőre "csak" a kiadó, azaz a Kontraszt Plusz Kft. webshopjában, viszont kedvezményesen (2.690-ért házhoz viszi a postás!). Ide tessék kattintani:

http://book.kontraszt.hu/webshop/irodalom/a-modern-horror-mesterei-detail

És nemsokára ott leszünk az Írók Boltjában is!

Elveszejtettem a Hornby-szüzességem, hoppá. És még csak nem is bánom! Igaz, ez a könyv nem a híres regények valamelyike, de azért bőven érdemes volt elolvasni. Nick kolléga tulajdonképpen ugyanazt csinálja benne, amit én itt, ezen a blogon, azaz olvasónaplót ír. A különbség annyi (többek között), hogy Mr. Hornby az „olvasónapló”-ból, a „-napló” részre koncentrál, méghozzá intenzívebben, mint én, a (nyilván csak saját magának és -ról író) blogger. Magyarán: én a „kevesebbet Hornby-ról – többet a könyvekről” verzióra szavaztam volna a helyében, ebben a formában ez a mű ugyanis nem annyira „ezt olvastam és ezt gondolom róla”, mint inkább „így olvasok én”. Urambocsá’ teszek rá, milyen meccsek és hogyan akadályozták a jeles szerzőt az olvasásban egy-egy időszakban, arra viszont ezek fejtegetése is jó volt, hogy rádöbbenjek, mennyire unalmas lehet másoknak, amikor én a saját hülyeségeimmel (film, könyv, zene stb., a sorrend tetszőleges) traktálom őket.

Valószínűleg soha nem olvastam volna végig semmit Macdonaldtól, ha Ellroy a Fehér jazz elejére nem pont tőle választ mottót. Egyszer régen ugyanis próbálkoztam egy könyvével, még a nagy Chandler-korszakom idején, de cinikus poénokra és brutális közjátékokra éhező ifjú elmém nem tudott mit kezdeni vele, pár oldal után leraktam. Ebből is látszik, mekkora kretén tud lenni egy gyors és erőteljes ingerekre éhes kamasz.

És már mondom is: elcsesztem a számolást! A Könyvnapló 36. bejegyzésének valójában „36-39.”-nek kéne lennie, de most már nem fogok visszafelé minden egyes posztot kijavítgatni, úgyhogy a Kedves Olvasó fogadja el nekem bemondásra a címben szereplő két (arab) számot, és azt, hogy a 71. bejegyzést egyelőre pihentetem (ugyanis önálló recenzióként fog megjelenni máshol). Vagy vitatkozzon a Kedves Olvasó. Jelentsen fel! Esetleg tegyen az egészre magasról (én ezt javaslom). Most pedig jöjjön a lényeg: képregény(szerűség)ek következnek!

Chaveznek köszönhetően kiderült: az Albatrosz borítókészítői nem tűntek el, csak átalakultak disszidáltak emigráltak. A képek magukért beszélnek, ez pedig a háttéranyag. Katt a TOVÁBBra! Tanulságos lesz, úgy vélem.

A Mutatom!-sorozat kevésbé izgalmas, kérdőjeles stb. találatai következnek, szép sorban.

Mai kérdésünk: Ha egy másik garnizon asztalánál négy különböző nemzetiség képviselői foglalnak helyet, mit keres a borítón Peter Sellers, alias Clouseau felügyelő, tükrözve?

Alacsony népszerűségnek örvendő rovatunk nem szűnt meg (akkor akár a többi is megszűnhetne a bloggal együtt, hehe), csak szünetelt, mindenféle szkenner-ügyi problémák miatt. Lényeg a lényeg: Őz számtalan gasztro-ügyi írásának egyike a következik a Wanted 2000/09. számából, nagyító alatt az aktuális Sziget által kínált kulináris élmények.

(Hogy mennyire más idők jártak akkoriban, szemléltesse az alábbi idézet: "Állítólag a többet fogyasztó, középosztálybeli fiatalok bulija lett a Sziget". Akkoriban a külföldi aranyifjak még szóba se kerültek, csak a tehetősebb polgárok, beszar*s...)

Minden, amit fontosnak tartok e könyv apropóján közölni a nagy nyilvánossággal, egyetlen szó, de ezt szívesen elismétlem akárhányszor:

Utánközlés, már megint. És a megszállott Könyvnapló-rajongóknak egy trivia: valójában ez a 65. bejegyzés, nem a Lovasis, azt ugyanis később olvastam, csak előbb naplóztam. Őrület!

Az alkotók igyekeznek idejekorán leszögezni, hogy Lovasi célszemély minden, csak nem szimpatikus, aztán persze a párszáz oldal végére kiderül, hogy ez így nem teljesen igaz (különben minek haverkodna vele és írna róla könyvet a menthetetlenül szimpatikus Lévai? Na jó, a honoron kívül.) Azt eddig is sejthettük (én pécsi lévén és közös ismerősök pletykáiból tudtam is), hogy Lovi nem feltétlenül és mindig egyszerű eset, de ez az indítás azért kicsit fura, még akkor is, ha a cél éppen az árnyalt kép megalkotása volt. Másrészt viszont, és ez a lényeg: őszinte. Oké, némi póz azért érezhető belőle ("Ne szeress engem, én is csak egy selejtes emberi lény vagyok!" -- mondja a művész remegő hangon az első felvonás első jelenetében), de ennyi szinte kell is. És az "ünnepelt" önalázása még nem is annyira meglepő! Az már sokkal inkább, hogy

Egyszerű halandó csak szeretné olyan kritikával indítani a regényírói pályafutását, amilyet Inkei kolléga művéről az Indexen (NEM a KönyvesBlogon, az INDEXEN, igen, a finoman szólva csipkelődős stílusáról ismert Indexen, és annak is egyből a főoldalán) tettek közé. Szelíd iróniával ugyan, de Boris Vianhoz hasonlítják, a könyvével kapcsolatban pedig a "szórakoztató" a legkeményebb kritikai megjegyzés. "Öngól." - mondhatnók irigykedve, egyből meg is pendítve a szerző egyik kedvenc témáját, a focit (jól kijönnének Hanula kollégával, de ezt minden él nélkül írom, és nem is csak a sportszeretet közös pontja miatt). Kérdés persze, hogy ha ez tényleg öngól, Inkei rúgta-e a saját hálójába, vagy valamelyik túlbúzgó csapattársa. Nehéz elképzelni, amint könyörög az újságíróhaveroknak, tömjénezzék már kicsit a művét az egyik legolvasottabb hírportálon... Mindenesetre ha így több kelt el a Mirelitből, hát annyi baj legyen! (Én is megvettem, akár irigy vagyok, akár nem, akár röhejes overkillnek tartom az ilyen promóciót, akár nem.) A végén úgyis csak az számít, kicsit vagy nagyon túlzott az önjelölt marketingosztály, azaz jó-e a regény, avagy sem.

Nos, az egyértelmű és határozott válaszom erre az, hogy

Egy csapás, két légy! Másodközlök: A panamai szabó nyomában - John le Carré és a többiek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Panamában egy derék, szegény szabólegény... Aki nem lett volna se panamai, se szabó, ha nem dolgozik kb. 40 évvel korábban Kubában egy porszívóügynök, a mi emberünk (értve „mi” alatt minden britek királynőjét), úgyhogy kezdjük inkább az elején: Joan Pujol Garciánál, a két évtizeddel azelőtt működő katalán moziigazgatónál és nagy mesemondónál.

Sok merész képzettársítással találkozhattunk mostanáig az Albatrosz Könyvek készítőinek köszönhetően (a sorozat vonatkozó darabjait ld. itt, itt és itt, a nem vonatkozót itt), de a legvadabb csak most jön. A Kelepce című korszakos remekmű magyar borítója ugyanis két szempontból is mérhetetlenül pofátlan / vicces. Hogy került a csizma a Wizzairbe, avagy mit gondolt volna Hitchcock, ha és amennyiben...?

MUTATOM!

Ash le sem tagadhatná, hogy a száguldás megszállottja. Neki mindegy, hogy országúton hajt a Ferrarijával, vagy egy levegővel futja le a maratont -- csak haladjunk!

Haladjunk mi is, hisz már megint sok a duma, nem igaz? De. Na, jó mutatom már, mutatom...

K A T T !

Izgalmas hátterű könyvborítókkal foglalkozó sorozatunk legújabb darabját Ash lelte, ezúton köszönjük neki!

Miről is van szó?... Jó szokásom szerint nem mondom, mutatom! Hisz sok beszédnek sok az alja, száz szónak is egy a vége, és ezer szónál is többet ér egy (két) kép.

Íme Jean-Paul Belmondo Terminátor-üzemmódban:

Ez pedig a változatlanul zseniális Albatrosz-sorozat egyik nívódíjas borítója.

Déjà vu esete a no commenttel, nemde, kedves Watson? Ennél már csak az lett volna jobb, ha meghagyják az eredeti plakát összes részletét, de a "Le Professionnel" helyére azt írják, hogy "Vedd meg Sanders könyvét, különben lelövöm a kutyádat!". Akkor ma A második halálos bűn minden idők legnagyobb bestsellere ebben az országban, word!

Nem is igaz, Terry késett el, Jean-Claude (természetesen Van Damme) pontosan odaért... de hová is? Talán a Magyar Könyvklub / Saxum kiadású Elkéstél, Terry! borítójának fotózására? Nem kizárt, de nekem inkább az Időzsaru forgatása gyanús.

Következzen a nagy sikert aratott Péntek 13-poszt után szabadon egy másik magyar borító evolúciója:

Kezdetben vala a fotó, kb. ez:

Utána jöve a plakát:

Majd valami történt (a tippeket a szerkesztőségbe várjuk), s lőn ez:

Jean-Claude-unk arca megnyúlt és fegyverét elhagyta, miközben Terry-vé és/vagy Marlowe-vá avanzsált, praktikus okokból egy koponyával ékesített kereszt mellett... (Olvasták ezek egyáltalán a könyvet? Olvastak egyáltalán valaha könyvet?!)

Sorozatunk következő epizódjában azt magyarázom el, hogyan lett az eredetileg The Long Good-Bye címre hallgató Chandler-remekműből itthon a frappáns Elkéstél, Terry. Ha tudom.

Képek: Wikipédia, moly.hu (köszi)

Majdnem-utánközlés.

Nem, nem a legendás slasher nagyköltségvetésű musicalváltozatáról van szó (bár én már ezen sem lepődnék meg), hanem a derék Annie-ről, aki oly' csúnya véget ért Jason Voorhees kezei között az első részben. A film talán még hangalámondásos változatban sem óvakodhatott be a vasfüggöny mögé, amikor ez a bizonyos jelenet már, hmmm, megtette hatását a magyar krimirajongókra. De először biztosan az Albatrosz Könyvek borítójának alkotóira tett komoly benyomást, akik egyébként is kreatív figurák voltak -- nem csak szerintem, de Cserna-Szabó András szerint is.

Mutatom.

Ő lenne Annie a Péntek 13 képkockáin, Robbi Morgan korszakalkotó alakításában.

Ő pedig nyilván "Pops Taylor", aki "ott feküdt a vékonyka szőnyegen, öreg arcán halálos rémület tükröződött. Egy kísérteties, fehérbe öltözött alak hajolt fölé, lefogta, hátraszorította a fejét, és egy hosszú, vékony tűt szegezett a torkának" -- legalábbis ha hihetünk az 1982-es magyar kiadás fülszövegének, és nem hiszünk a saját szemünknek.

Kapcsolódó kérdésünk: Vajon igazat mondtam (írtam)? Valóban Jason Voorhees kezei között leli halálát eme bájos nimfa...?

A helyes megfejtést beküldők között további helyes megfejtéseket sorsolunk ki.

A helytelen megfejtést beküldőkkel elolvastatjuk ezt a -- mondjuk úgy -- figyelemreméltó interjút, amihez nem is tudok többet hozzáfűzni annál, hogy "no comment".

UPDATE: Hogy, hogy nem, időközben eltávolították a fenti linkről a "no comment" kategóriás interjút... Vajon miért? Mi baj lehetett vele? Ki érti ezt?

Tudja meg az Internet memóriájából! (Ehhez viszont már nem jár link.)

hvg.hu: A Nem kell vala megvénülnöd 2.0. című frissen megjelent regénye az elmúlt évek egyik legdurvább szépirodalomba öltött társadalomkritikai állásfoglalása.

Ez akár még igaz is lehet, mégis van egy olyan érzésem, hogy az előzetes felmérés nem volt teljes körű...

UPDATE: De kit érdekel az én nyomorom, amikor beütött az Armageddon?! Addig is vegyetek a Halott ügyekből, amennyit csak tudtok, később elszámolunk.

Egy újabb könyv, amiről nehéz sok újat/érdekeset elmondani, ennek ellenére távolról sem érdektelen, sőt. Veiszer Alindáról keveset tudok, de az a néhány Záróra-adás, amihez szerencsém volt, kifejezetten rokonszenvessé tette (nem tudom, a zenét ki választotta a főcímhez, de a Tom Waits-szám felhasználásáért neki is jár egy piros pont). Érdekes módon ezeknek a műsoroknak a fő erőssége gyakran a felkészült, udvarias, a másik felet tényleg megismerni és megérteni vágyó műsorvezető volt, nem pedig az ilyen-olyan neves sztárvendég, ami elég jó alap Alinda részéről egy riportkötet írásához (a rossz alapot már ismerjük, ugye, Tanár Úr?). A szerkesztő-riporter ebben a könyvben (és a Záróra című előzményben is, gondolom) sem foglalkozik mással, mint amivel már a tévében is, és amihez a jelek szerint remekül ért: beszélget. (Egyszerűnek tűnik, nem az.) Főleg az ő tehetségének köszönhető, hogy nem akartam átlapozni a kifejezetten érdektelen / számomra ismeretlen arcokkal készült interjúkat sem, és megérte. A Ráadás  kifejezetten színvonalas kötet a maga nemében. Egy baj van vele: látni és hallani azért mégiscsak jobb lenne ezeket az interjúkat. Nagy Imrét a kormányba, Alindát a képernyőre!

Kép: PR Herald (köszi)

A Kultúrpart weboldalon Erős kezdés címen megjelent recenzió másodközlése.

Bármennyire is szkeptikus vagyok a focival és a Péterekkel, Hanula írásai levettek a lábamról, aminek egyszerű az oka: túl jól – értelmesen, olvasmányosan, szellemesen – ír.

Sok újat nem tudok elmondani a korábbiakhoz képest e remek képregényekről, de azért valamit megpróbálok. Érdekes módon mindkét sorozat annál a kötetnél ment át valamiféle váltáson, amelyiknél újra felvettem a fonalat: a Sandman esetében az Álmok Ura éppen a 3. könyvben kezdett el novellaszerű rövidebb írásokban szerepelni (feltéve persze, hogy érdemben szerepelt is, nem csak cameózott) a korábbi nagyívű történetek, vagy legalábbis lazán kapcsolódó sztorik helyett, Scott Pilgrim története pedig hogy, hogy nem, a 4. könyvnél kanyarodik el a film cselekményétől (ha nem is élesen, de egyértelműen). Finom változások ide vagy oda, Neil Gaiman és Bryan Lee O'Malley továbbra sem tud hibázni, sőt, utóbbi még az "egyenlegén is javított" azzal, hogy teret engedett annak a témának, ami a filmben (számomra) fájóan felszínesen került csak elő, azaz hogy hogy hűdejófej Pilgrim azért mégiscsak egy kicsit hernyó volt, amikor egyszerre két csajt szédített, és minimum gyáva, amiért nem tudott időben szakítani a korábbi nőjével a későbbi kedvéért. Sok jót el tudok mondani a filmről is, de ami a történet bonyolítását és a figurákat illeti, a képregény lefőzi, és még azok a poénok is nívódíjasak, amik semmilyen formában nem köszönnek vissza Edgar Wright mozijában. (Csak érteném, mitől akkora szám ez a Scott... És tudnám egyértelműen megkülönböztetni a szereplőket...)
A verdikt változatlanul: Sandman és Scott Pilgrim méltó a figyelmükre, amit én is köszönök. Legközelebb egy újabb szpesöllel jelentkezik népszerű rovatunk, a szó a stúdióé.

Kép: moly.hu (köszi)

Avagy itt mindenki hülye, csak én gyártok tankot, mondhatnám gonoszul és előreszaladva. Kezdjük inkább az elején.

Publicistákkal és köteteikkel foglalkozó alrovatunk feltámadt poraiból! Uj Péterrel és Tóta W. Árpáddal ellentétben Seres László viszonylag kevés olyan írást jegyez, ami nagyon szíven/agyon/nevetőizmon ütött volna, de azért nincs miért szégyenkeznie. Szégyenkezem inkább én, amiért némely cikkéről az alábbi dolgok jutottak eszembe:

- Woody Allen zseniális, de a magyar közélet és a nemzetközi politika szempontjából kevés relevanciával bíró főműve.

- Egy régi vicc, amit a "Hogy-hogy mit gyártunk?! Vegye tudomásul, hogy kabátautomatákat gyártunk Észak-Koreába!" mellékpoén beépítésével a Markos-Nádas-Boncz-Katona-kvartett is elsütött a rendszerváltás táján.

Adná magát, hogy Woody a "zsidó-vonal", a vicc pedig Észak-Korea miatt vág ide, hiszen Izrael, a világszintű folyamatok és a mindenféle diktatúrák visszatérő témái Seresnek, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy