Orosdy Dániel blogja

Száz szónál is többet mond egy kép, úgyhogy következzen kb. két tucat! Fahumor-kedvelők előnyben!

Hogy mennyit segítettek az alábbiak a Halott ügyek értékesítésében, nem árulhatom el, üzleti titok, de egyébként valószínűleg nem sokat.

Csiger Ádám érdemdús recenziója a PRAE művészeti portálról. (Nem bírtam ki, fűztem hozzá néhány gondolatot -- főleg -- spekuláció-tények-érvek témakörben, de ezt tényleg csak haladóknak ajánlom.)

Double bill horrorportré

Greff András írása a Magyar Narancs 2014/49. számából, melyből megtudhatjuk, hogy a rendesebb filmes könyvekből nem hiányozhat a képmelléklet*, és kitérnek bennük az éppen trendi, de egyébként meglehetősen középszerű és felejtésre ítélt tévésorozatokra is**.

Féllábú, félkarú

Már hetek óta 2015-öt írunk, és én még nem nyilvánultam meg Fulci&Romero témakörben... Nem mehet ez így tovább! Következzék tehát mindaz, ami az utóbbi időben érdekes lehetett a könyvünkkel és a nevezett rendezőkkel összefüggésben, méghozzá ezúttal főleg képek. Sorrendben:

- Merényi művész úr csodálatos rajza (Facebookon már a világ  elé tártam, tulajdonképpen egy ajánlás a Grafitember Művek 2012-es gyűjteményének első oldaláról).

- Schreiber kolléga életrajza a Mozgó Világból, mely bizonyítja, hogy sajátos utakon ugyan, de az exploitation keze még a rangos szerkesztőségekbe is beteszi a lábát. (Vö. "Az élet utat talál.")

- Két kép és egy népi megfigyelés: vajon véletlenül emlékeztet annyira a derék Antoine Saint-John A pokol hét kapuja boszorkánymestereként Antonin Artaud-ra? (Mellesleg Artaud nevét Fulci főleg e filmje kapcsán emlegette előszeretettel, és nem is véletlenül.)

- A nálunk valamilyen formában hozzáférhető vált Fulci- és Romero-filmekhez kapcsolódó képgyűjtemény (leginkább mindenféle borítók). Ez ugyan különösebben aktuálisnak nem mondható, viszont tudtommal más így még nem szedte össze mindezt.

Ahogy mondani szoktam: MUTATOM!

Őz összes megnyilvánulásai a Wanted 2000/10. számából, sőt, talán több is, miután a Kispál-lemezkritika szerzője nehezen dekódolható álnéven jegyzi írását: "ötbetűs (v)élőlény". A "Zsolt" ötbetűs, Őz akkor még élt, vélni is szokott dolgokat, ráadásul ennek a számnak egyértelműen ő a Kispál-felelőse, úgyhogy a nevére vettem a gyereket. Ha valaki tud jobbat, jelentkezzen. Egyébiránt Lovasi-interjú következik, majd némi Boom Da Bip, végül a kétes szerzőségű kritikával búcsúzik műsorunk.

És igen, amire mindenki várt, egy újabb filmnapló! (Mármint a tavalyi termés, mindegy.)

És ha már így kérdezitek, elárulom: néha én sem értem utólag, mire mit adtam -- mármint pontszámot, hogy mé' pont annyit. Pl. a Lámpaláz (alias Stagefright) ma már simán 10/9-es filmként él az agyamban, erre most látom, "csak" 10/8,5-öt adtam neki... Kemény meló ez, na, csak kívülről tűnik olyan könnyűnek!

Ez is másodközlés, őrület!

Ruth Rendell? Hát szerintem nem ezt rendel(l)te a könyve magyar kiadásának borítójára, de sosem lehet tudni. (A szóviccért bocs.)

Aki bújt, aki nem: Kinski! Részletek a TOVÁBB után.

Újabb érdekes impresszum! Hogy miért is? Nos, minden bizonnyal a fura ábécé miatt, mely hősünk nevét Bucó és a titokzatos, de nem elég titokzatos Tosoki közé helyezi (ha mégsem ezért érdekes az impresszum, akkor bocs, ugyanis már fogalmam sincs, miért szkenneltem be hetekkel ezelőtt).

A TOVÁBB után pedig egy nagyon tanulságos Őz-cikk következik, elvileg az instrumentális zenét játszó (korabeli) zenekarokról, gyakorlatilag viszont a magyar könnyűzene, sőt, a magyar kultúra (vagy még annál is több?) általános állapotáról és rákfenéjéről. Kemény, sarkosan megfogalmazott, de összességében -- sajnos -- máig érvényes gondolatok.

Elmondom hát itt, magamnak, -ban. Mert céltábla ugyan nem lő vissza, viszont ius murmurandi, szóval Dillinger sziluettje is moroghat magában, nagyon halkan, mégis nyilvánosan. Ennek megfelelően ez a bejegyzés nem kap semmiféle promót részemről (–9 olvasó!), és a gyászra való tekintettel még képet sem fogok elhelyezni benne. Csak a tények, meg a véleményem. Lássuk.

Másodközlök, az írás először a Bárka Online hasábjain jelent meg.

Hogy miért exkluzív? Hát mert több okból is!

Egyrészt a már nevében is rokonszenves scorsesefan az Unrated fórumon megosztotta gondolatait a könyvről, amit én most örömmel (és az engedélyével, valamint picit szerkesztve) publikálok:

No, végigértem a könyvön.

A Romerós résszel kezdtem, mert tőle láttam - az utolsó kivételével - a zombifilmjeit. Elsőre kicsit rövidnek gondoltam, de igazából Romero életműve nagyjából ennyi (sőt, talán arányaiban még több karakter is jut egy-egy filmre, mint Fulci esetében). A nagyobb hangsúly a zombifilmeken van (amit a fentiek miatt nem bántam egyáltalán), nem véletlenül, az elemzések, írások érdekesek, pont annyira részletesek, amennyire szerintem kell. Az élőhalottak éjszakája írást különösen hasznosnak találtam, mégpedig a következő okból - a filmet én speciel nagyon szeretem (talán a legjobban az összes közül), de ennek a társadalomkritikája, "szocio-mondanivalója" jött át a legkevésbé, amit így a könyv elolvasása után főképpen annak tudok be, hogy nem abban a korban, nem abban a közegben élek/éltem, amelyikben a film készült. A nem zombifilmekről készült írások is tetszettek (bár nem bántam volna esetleg egy filmes bontást, mint a Fulcis résznél), a Martinhoz és Az őrültekhez egészen meghozta a kedvemet.
A Fulcis rész részletesebbnek, "izgalmasabbnak" hatott, aminek esetemben több oka volt - 1. róla semmit sem tudtam kábé; 2. lerí a lapokról az elvégzett igényes, alapos háttérmunka (ezzel a Romerós résznél sem volt bajom, csak ott többnek éreztem a filozófiát, mint a [pl. életrajzi] tényközlés igényét); 3. Fulci magánélete és pályája nem nevezhető eseménytelennek. A legnagyobb érdeme természetesen, hogy bemutat egy olyan életművet, amely a leírtak alapján érdemtelenül sikkadt el, kapott kevés figyelmet. A korai filmek szinte mindegyikéhez, de a sikeres horrorokhoz meghozta nagyon a kedvem (és többtől, főleg a későbbiektől el is vette), aztán nem tudom hogy jutok oda. Ami tetszett, hogy olyan nagyon nem spoileresek az írások (bár akad pár), de mégis sikerült átadni (megalapozottan) a véleményt, kritikát.
Általában elmondható, hogy kellemesen olvasmányos az egész könyv, közérthető, logikus felépítésű. Filmrajongóként, érdeklődőként faltam az oldalakat, nem egy túl hosszú olvasmány, cserébe viszont valszeg még elő fog kerülni, főleg ha mondjuk sikerült pár filmet megnézni. Szívesen olvasnék ilyen színvonalú könyvet más rendezőkről is.

Csoda, hogy majd' kiugrottunk a cipőnkből örömünkben?! És az érzelmi hullámvasútra ezzel tulajdonképpen még csak jegyet váltottunk, hiszen nem sokkal később...

...másrészt kisebb népi mozgalom indult a Fulci & Romero kötet népszerűsítésére Deliria blogján, melynek hatására vércseppek szöktek szemünkbe a meghatottságtól (erről és Gogo Yubariról később). Érdemes TOVÁBBkattintani:

Zoo_Lee rokonszenves írása a CineGore-ról:

Orosdy Dániel / Schreiber András: A horror mesterei – Lucio Fulci & George A. Romero

Hüsker Dü: Hardly Getting Over It

Egy rockzenei lexikonban (fiatalok kedvéért: olyan papírizé, ami egyszerre Wikipedia és Allmusic) találkoztam először a Hüsker Dü nevével, és ez tulajdonképpen már elég is. Ki ne hallgatna meg pár számot egy ilyen hülye nevű zenekartól?! (Hát inkább, mint a Journey- vagy Texas-életmű csekkolása, legalábbis részemről…) A hülyenevűségben az Atomic Roostert messze túlszárnyaló, ám az Amon Düül II magasságait csak alulról súroló Hüsker Dü azelőtt volt Nirvana, hogy a Nirvana Beatles lett volna, ami meg is pecsételte a sorsukat: nagyhatású kultzenekar a hajmetál dúlásának éveiből, nem túl sok eladott lemezzel, és még a tagok is rühellték egymást, ami különösen gáz lehet, ha a zeneileg leginkább flexelés és fülbemászó reklámaláfestés elegyeként jellemezhető számokat (említettem már, hogy ezek tiszta Nirvana?) összesen 3 ember végzi.

Ám a kövek nem hallgatnak... Legalábbis az izgalmas nevű D. R. Budniok szíves közlése szerint.

No és a szemek? Azok vajon hazudnak? A Mutatom!-sorozat legújabb epizódjában erre is fény derül. KATT!

A TOVÁBB után olvasható egy velem készült interjú a Filmtettről (Pernecker Dávid munkája), ALÁBB pedig a Tilos Rádió Tótumfaktum című műsorának hanganyaga (Schreiber kollégával a 2014. 10. 14-ei adásban vendégeskedtünk, a könyv apropóján Romero és Fulci pályájáról, valamint horrorról, zombikról és sok más egyébről beszélgettünk).

Tilos Rádió - Tótumfaktum (2014. 10. 14. 18:00-19:30)

EXTRAként pedig prezentálom Merényi "Grafitember" Dániel karikatúráját, melyen egy elhízott, kopasz, tokás rém és Schreiber András zombiváltozata látható.

Megint borul az időrend, elnézést, de ez az élő adás varázsa!

Mint alább látható, a Wanted 1999/08. számában Őzike nem jegyzett írást. Akkor mégis hogyan akarunk rá emlékezni pont eme megjelenés alapján!? Egy impresszumról, amely nem is jelöli a nevét? Milyen démoni logika ez, kérem???...

Nyugalom! Természetesen nincs szó átverésről, hacsak a lap végleges formáját összeállító Wanted-szerkesztőség tévedését nem tekintjük annak (mint tudható, volt már precedens hasonlóra). A TOVÁBB után Őz Zsolt rövid körképe Az kidobókrul!

Mármint a Halott ügyek, csak már nem az Alexandrában (és csatolmányaiban). Személy szerint az alábbi beszerzési lehetőségeket tudom ajánlani:

Kontraszt Plusz Kft. webshopja.

Írók Boltja.

Utóbbi természetesen nem csak a webshopjával áll a Kedves Érdeklődők rendelkezésére, hanem a tényleges shopjával is, alias Writer's Shop. Ami már csak azért sem hiba, mert a weboldaluk átalakítása miatt jelenleg úgy tűnik, mintha nem tartanának Orosdy-könyveket, pedig de. Halott ügyeket is, A modern horror mestereit is.

Szolgálati közleményünket hallották, búcsúzik a riporter.

Szerelmi történet a zombiapokalipszis közepén, konkrétan A Zombi Fiú esete Élő Lánnyal (még konkrétabban HalottRómeó és ÉlőJúlia)... Nem hangzik valami jól, ugye?

Pedig jó ez, meglepően jó. Nem NAGYON jó, az is igaz, de van egy erős tippem, hogy a hasonszőrű Alkonyat színvonalát azért bőven megugorja (a könyveket nem olvastam, de a filmek, huhu, jaj). Konkrétabban:

Avagy itt a betekintő, amit először a Filmvilág blogon publikáltunk!

(...) most pedig – egy elképesztően ravasz és kifinomult marketingfogással – magát a könyvet tárjuk olvasóink elé. Pontosabban egy pár oldalas részletét.

Újfent másodközlök, immár jóval nagyobb lelkesedéssel.

Keletről érkezett, vékony, furcsa fiatalember, bizonyos Íszá Karpov bukkan fel Hamburg utcáin. Oroszországból vagy talán Csecsenföldről csempészték be kalandos úton Németországba. Éhezik, segítségre szorul, de tele van pénzzel, és ha bármi is igaz az állításaiból, még ennél is többre jogosult – szabályos vagyon várományosa. Egy csinos és ugyancsak fiatal német ügyvédnő, a lelkiismeretétől kínzott Annabel Richter próbálja minden lehetséges eszközzel támogatni, akár a törvényes kereteken is túlmerészkedve. Történetük összefonódik a szintén hamburgi, ám angol származású Tommy Brue-éval, aki apjától nem csak egy – látszólag még jól elevickélő, valójában egyre rosszabb állapotban lévő – magánbankot örökölt, hanem annak nagy titkát is, ami egyben Íszá vagyonának kulcsa.

Borul az időrend, mivel hozzájutottam néhány ősrégi Wanted-számhoz (van másmilyen?) egy antikváriumból (honnan máshonnan?). Konkrétan a 2000/01-02. számról beszélünk, melynek impresszumában -- nagyon mókásan, háh-háh-háh -- az aktuális betegségeikről számolnak be a közreműködők, imigyen:

Még mókásabb, hogy bár Varró Attila neve szerepel az impresszumban, cikket nem találtam tőle (hacsak nem Corneliusként vagy más álnéven jegyezte, de ezt kétlem), ELLENBERGER a szintén beszerzése került 2000/5. számban Őz nincs feltüntetve a szerzők között, pedig! Ha ez nem maga a TÉBOLYDA, akkor nem tudom, micsoda...

Csepel Lou Reedje az új évezredre csak egy rövidke koncertbeszámolóval örvendeztette meg a nagyérdeműt, de a májusi számban már nem fogta vissza magát (még ha nem is szerepel az impresszumban, ld. kimerítő összehasonlító elemzésemet e témában eggyel feljebb). A TOVÁBB után a honi alterek már akkor sem fiatal nagyságai állíttatnak pellengérre, vagy valami ilyesmi.

Méghozzá az RTV Részletes 40. számából (64. oldal, 2014. szeptember 29. - október 5., főszerk.: Kovács Ákos, felelős kiadó: MTVA Kiadói Kft. ügyvezető igazgatója) és Svébis Bence tollából, a szerző engedélyével:

Ismét Chavezé a dicsőség, akárcsak a Taxidermia esetében. A két plakát önmagáért beszél, lássuk a medvéket!

Nemes András olvasónaplója a Bárka Online hasábjain:

Orosdy Dániel: Halott ügyek

Rajongani jó. A rajongó ember tudja, mit akar, tisztában van vele, mi teszi boldoggá, nem esik kétségbe, hol keressen útmutatást a világ megfejtéséhez. Életének masszív, kikezdhetetlen váza van, arra húzhatja fel mindazt, amit valóságként óhajt megélni, arra építheti a rejtélyes entitást, amit úgy kíván hívni: „önmagam”.

Rajongani tehát bármiért minimum ajánlott, lehet az a zene, a filmek, a könyvek világa. Még jobb, ha érdeklődésünk minél több területre terjed ki, ha a különböző művészeti ágak nekünk tetsző gyümölcseit egyetlen bazi nagy tálba gyűjtjük, összekeverjük, és ízlésünk szerint fogyasztjuk. Rajongásunk tárgyát ezután igyekszünk minél mélyebben megismerni, elemezzük, vizsgálgatjuk, adott esetben kritizáljuk. A legjobb azonban, ha rajongásunk olyannyira felfokozott, hogy egy adott ponton rádöbbenünk: mi lenne, ha mi magunk is alkotásba fognánk?

Gyanúm szerint valami ilyesmi történhetett Orosdy Dániellel, a Filmvilág folyóirat- és blog kiváló kritikusával, aki első, Halott ügyek című regényébe nem volt rest belepakolni egy csipetnyit (na, jó, egy tekintélyes maréknyit) mindenből, amit szeret és ismer. Milyen jól tette.

Sárványhahotán, egy aprócska, enyhén szólva elmaradott, de annál megosztottabb, önnön jelentéktelenségét büszke kivagyisággal viselő településen járunk. A kisváros lakói (zárt közösséghez méltó módon) csakis saját boldogulásukkal vannak elfoglalva, a falu ügyeit önös érdekeik előremozdítására használják, a másikat gondolkodás nélkül tiporják el, a hatalom birtokosai mindenféle előjogban (legyen az bármilyen csekélyke is) kizárólag családtagjaikat részesítik. Az ostobaság és a buta agresszió az úr, az erősebb kutya elve érvényesül, az intelligencia, a megfontolt, ne adj’ isten értelmes cselekvés kifejezett hátrányt jelent az előrejutásban. Nem számít, mit mondasz, nem számít, mit teszel, a lényeg, hogy habzó szájjal üvöltve mondd, és bulldog-mentalitású arroganciával tedd. Ismerős, ugye?

A megbonthatatlan korrupciós háló okán tét nélküli nihilbe dermedt városka mindennapjait a köztiszteletben álló orvos rejtélyes halála bolygatja fel, Pandur Ákos, az önkormányzat hivatalnoka (és a teljes populáció talán egyetlen, megfelelő számú agysejttel rendelkező tagja) pedig feladatául kapja, hogy kivizsgálja az ügyet. Kell-e mondanom: nem lesz benne sok köszönet.

Bár a szerző elegánsan kerüli a konkrét politikai áthallásokat, a városka viszonyaiban nem nehéz ráismernünk szakadatlan hatalmi harcok által sújtott szerencsétlen kis hazánk helyzetének paródiájára. A könyv első felében bepillantást nyerhetünk Sárványhahota mindennapjainak tragikusan röhejes színfalai mögé, megismerhetjük a kisszerű ellenségeskedés mozgatórugóit, pillanatképeket kapunk a lakók elszomorítóan kilátástalan, egyben ellenállhatatlanul vicces helyzetéről. A szerző remek humora végtelenül szórakoztatóvá teszi a hétköznapi szituációk groteszk képtelenségeinek taglalását, akkor is, ha egyes helyzeteket kissé túlrészletezve magyaráz, mintha nem bízna olvasóiban: erre nem lenne oka, sajnálatos módon pontosan értjük, miről beszél – a pályázat korrupt kiírója és a reménytelen pályázó közötti, Monty Python-i abszurdba forduló dialógus például sokunk számára tűnhet drámaian realisztikusnak.

A könnyed, laza felvezetés egyre vészjóslóbb momentumokkal gazdagodik, lassan nyilvánvalóvá válik, hogy nem feltétlenül csak a kisemberek ostoba önzését maró gúnnyal pellengérre állító könyvvel van dolgunk, itt valami sokkal nagyobb készül, a végkifejlet felé haladva pedig folyamatosan igazolást nyernek feltételezéseink. A városka a nihilből az apokaliptikus állapotok felé halad, az illesztékek sorra meglazulnak, a kevés kohézió is kiveszik a közösségből. Sűrűn záporoznak az egyre fantasztikusabb elemek, a valóság kifordul kereteiből, már semmi sem az, aminek látszik, a legelemibb bizonyosságok is darabjaikra hullanak. Az olvasó egy szürrealisztikus hullámvasúton találja magát, víziók és káprázatok örvényeiben, de a humor szerencsére folyamatosan jelen van, a nyomasztó kulisszák nem akadályozzák szórakozásunkat. Ha egészen egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondanám: a finálé kissé olyan, mintha egy Twin Peaks-i születésű, Philip K. Dick rajongó, enyhén cinikus Douglas Adams szövegét olvasnánk, aki rejtélyes módon jól ismeri a magyar néplélek jellegzetességeit. Az utalásrendszer itt-ott ugyan keresettnek tűnhet, túlnyomórészt azonban ötletesen, kreatív módon kerül alkalmazásra, az pedig mindig mókás élmény, mikor egy szerző kiszól az olvasóihoz, mi pedig pontosan értjük, mire gondol (a hiánytalan befogadás érdekében egyébként nem árt, ha mi magunk is képben vagyunk némileg a filmek, könyvek vagy éppen a zene területén – mondtam én, hogy rajongani minimum ajánlott).

Mindenképpen említést érdemel a külcsín is, a könyvet jó kézbe venni, a borítótervet és a belső, teljes oldalas illusztrációkat Merényi Dániel, a Napirajz Grafitembere készítette (a borító esetében Koczka Kornélia segédletével): kiváló munka mindegyik, az adott szövegrész hangulatához illeszkedő, különböző stílusú, de egységet alkotó rajzok és festmények.

A Halott ügyek az elsőkötetes szerzőkre jellemző lelkesedéssel készült, kissé talán túl sokat markoló, de szerencsére sokat is fogó, ambiciózus munka, bármikor idézhető egysorosokkal, kiváló humorral, egyedi hangvétellel, bátor történetmesélési attitűddel – nem csak rajongóknak.