Orosdy Dániel blogja

Elmondom hát itt, magamnak, -ban. Mert céltábla ugyan nem lő vissza, viszont ius murmurandi, szóval Dillinger sziluettje is moroghat magában, nagyon halkan, mégis nyilvánosan. Ennek megfelelően ez a bejegyzés nem kap semmiféle promót részemről (–9 olvasó!), és a gyászra való tekintettel még képet sem fogok elhelyezni benne. Csak a tények, meg a véleményem. Lássuk.

Meg nem nevezett folyóiratban meg nem nevezett személy kritikát közölt a Schreiber Andrissal közösen jegyzett könyvünkről, a méltán népszerű A modern horror mesterei: Lucio Fulci & George A. Romeróról. Megérne egy rövid misét a folyóirat szerepe a történetben és egy hosszabbat a kritika szerzőjének személye, de ezekbe most ne menjünk bele. (Aki akar, úgyis utána tud járni a dolognak, és érteni fogja, mire célzok [hehe], csakhogy ezek most tényleg nem lényegesek, meg ez már egyébként is „visszalövés” lenne). Konkrétan az alábbi kifogások merültek fel velünk szemben:

A recenzor szerint egyik fő bűnünk a „szembetűnő következetlenségek halmozása”, különös tekintettel

1) a filmográfiákra (csak Fulci esetében említettük meg a kiemelt munkatársak nevét) és

2) az egzakt definíciók helyett „zavaros benyomások” a Kislexikonban, pl. camp.

Hogy egy függelék bírálata mennyire elengedhetetlen, akár lehet vita tárgya is, az viszont már kevésbé, hogy egy művet összefüggéseiben és következetesen érdemes vizsgálni (ezekre még visszatérek). Az 1) pont esetében ez konkrétan annak realizálását jelentené, hogy a két „főszöveg” (alias „lényeg”) között igen jelentős különbségek vannak, ami kihatott a függelékre is. Magyarra fordítva: míg én Fulci munkatársait lépten-nyomon emlegettem, András ezt Romero esetében kevésbé tartotta fontosnak, tehát adta magát, hogy utóbbi filmográfiájánál ne legyen kiemelve. És akkor már azt is említsük meg, hogy míg Fulci esetében ennek azért is volt némi jelentősége, mert róla kevesen tudják, ki mindenkivel dolgozott együtt (Rossellini, Fellini – többek között), addig Romero pályája nagy részét a független film világában töltötte, változó és nem különösebben ismert kollégák körében (mellesleg jó részük így is szóba kerül a filmográfiában, csak éppen a „Megjegyzések” rovatban).

Ami a 2) pontot illeti, erről már inkább belemennék egy érdemi eszmecserébe, de ahhoz először tisztáznunk kéne, mi is az ún. egzakt definíció, teszem azt a film noir esetében (amelyről a mai napig nem döntötte el a tudomány, alműfaj vagy stílus-e inkább). Ezzel összefüggésben a „zavaros benyomások összessége” gondolat kifejtése több teret is érdemelt volna, mindenesetre camp-ügyben többé-kevésbé védve érzem magam. Mivel is „definiálta” e szó modern fogalmát Susan Sontag? Kb. ezekkel: stílus, melynek kulcsfontosságú elemei a ravaszság, könnyelműség, naiv hatásvadászat és a felesleges „sokkoló” elemek”; a camp életérzés kikapcsol, depolitizál – vagy legalábbis apolitikussá tesz; a camp esetében színlelés, a modor és az ízlés felértékelése mesterséges, vulgáris, banális; a camp öntudatos, magát felvállaló giccs; a camp tudja magáról hogy camp; a camp mindent idézőjelben lát. Érzésem szerint ez így némiképp zavaros és nem eléggé jól érthető egy filmes kislexikon célközönsége, azaz a nem-szakmabeli számára. Neki éppen ezért egy befogadói oldalról közelítő definíció többet használ, ennek megfelelően vállalhatónak és érthetőnek tartom a

sajátos esztétikai minőség. Az ide sorolt művek élvezeti értékét éppen az adja, ami sok esetben távol tartja a közönséget az efféle produkcióktól: olcsóság, naivitás, frivolság, sokkelemek, rossz ízlés, giccs etc.

meghatározást. Tegyük hozzá, ez azért hasonlít a Wikipédia-féle (tágabb-elvontabb) definícióra, közvetlenül reagál az esszé vonatkozó részére, meg aztán én sem fogok megsértődni, ha az egyetemen nem a fentieket fogják számonkérni, hiszen valójában csak a „fontosabb idegen kifejezések (…) magyarázatát” akartam megadni a témában járatlan olvasónak, ld. 1. (!) lábjegyzet.

És akkor a vicc kedvéért soroljuk fel a többi fogalmat, amit minden bizonnyal rosszul definiáltam: cameo, cinema verité, exploitation (grindhouse) film, giallo, gore (splatter), heist (caper) film, kaiju eiga, második stáb, midcult, peplum, poliziesco, ripoff, sexploitation, slasher, suspense, treatment, trash, vörös hering. Aki ezeket ugyanakkora terjedelemben, de sokkal kevésbé zavarosan definiálni tudja a laikusoknak, bátran jelentkezzen.

Ezt követően a recenzor rögzített egy valóban lényeges megállapítást (azaz idézte tőlünk, hogy a könyv írása során deklaráltan nem ragaszkodtunk a tudományos formákhoz), majd nagyvonalúan semmibe vette, és számon kérte a „visszaköszönő fésületlenségeket”. Például hogy

3) formailag teljesen eltérő (a két egyébként is sokban eltérő) írás irodalomlistája, illetve

4) sokszor nem adtunk meg pontos adatokat, így

5) az sem derül ki a szövegből, mi a többször említett a feminista kritikus neve és tanulmányának címe.

Hogy ezeknek mi a jelentősége, ha nem a doktori címre hajtunk és más babérjaival sem ékeskedünk, nem tudom, de őszintén szólva a 3) pont mindentől függetlenül szőrszálhasogatásnak tűnik. Enyhíti a lelkiismeret-furdalásomat, hogy Fulci kapcsán a 16. lábjegyzet rögzíti:

Sajnos a hiteles források száma Fulci esetén minimális (...), ráadásul nehéz az információk megfelelő szelektálása is. [Fulci] is gyakran ellentmondásosan nyilatkozott, rosszul emlékezett, „hozzáköltött”, és vele kapcsolatban is sok a valótlan állítás, ellenőrizhetetlen kijelentés. Aminek csak lehetett, utánanéztem, és gyakran utalok arra is, mennyire tartom megbízhatónak az adott forrást.

Tehát valójában nem nagy tudósok kíméletlenül alapos forrásmunkái, hanem sértett emberek gyakran önmagukban is ellentmondásos anekdotái küzdenek egymással, ami már a 4) pontban kifogásolt pontos adatok létét is megkérdőjelezi… (Versbe szedve: "adat bár bőven akad / a tény száma már szerény".) Mindenesetre az 5) pontban rögzített kifogás önmagában is elég érdekes kérdéseket vet fel. Nem derül ki, hogy hívják a feminista kritikust, és melyik szövegéről lehet szó? Valóban? Mindazok, akik képesek összeegyeztetni azt az információt, hogy a szóban forgó személy nem csak feminista, de nő is (26. oldal) és hogy Fulci lányáén kívül egyetlen női név szerepel a forrásjegyzékben, hamar meg fogják lelni a kritikusnő nevét. Így nyer új értelmet a „forráskritika” kifejezés, hihi. (És itt megint csak nem térek ki valamire, amire kitérhetnék.)

Ezzel végére is értünk az ún. „végiggondolatlan technikai megoldásoknak”, melyek állítólag a kötet használhatóságát (az elolvasást?... Fulci életművének megismerését vagy a korábbitól eltérő megítélését?...) és a szövegek színvonalát is rontják – térjünk rá a tartalmi kifogásokra, melyek a recenzió bő harmadát kitevő általános ismertetőhöz és az új műfajt teremtő függelékkritikai kifogásokhoz képest elenyésző teret kapnak:

6) Éppen csak megemlítem Fulci kapcsán a fontosabb olvasatokat, szemben a bátrabban értelmező Andrással, a mélyelemzés helyett pedig

7) inkább csak vélt személyiségrajzot adok az olasz rendezőről, illetve

8) amikor mégiscsak (!) elemzek, „általánosságukban semmitmondó tételeket” hozok fel (pl. „kreatív történetmesélés” és „kiváló színész alakítások”), sőt,

9) „banális meglátásokkal” bombázom szegény olvasót, ld. „Fulcinak voltak barátai” mondat.

Összefüggések és következetesség, mint említettem volt. Mennyire lehet nehéz egy fülszöveg, egy előszó és egy bevezető alapján értelmezni a szerző célját a saját művével kapcsolatban? A 6) pontban foglaltak megítéléséhez én egyszerűen a könyv említett részeinek befogadását javaslom, aki pedig lusta ehhez, egyetlen dologba gondoljon bele: az előszó szerint a cél az volt, hogy

valamiféle ’kulcsot’ adjunk az érdeklődők számára egy[-egy] életműhöz.

Tehát nem minél meredekebb értelmezések leerőltetése az olvasó torkán. Régen egy bölcs ember azt mondta, hogy aki nem díjazza, ha valaki a színpadon egy késelés után nem halált imitál, hanem előbb még elénekel egy nagyáriát, ne menjem operába. Osztom a nézeteit.

Ami a 7) pontot illeti, a „vélt” személyiségrajz maga az előbb említett „nagyária”, nem is titkoltan. És akkor már tegyük hozzá: kb. 50 film, egy csomó cikk, az elérhető összes könyv és interjú elolvasása után szerintem nem csak vélt, hanem valós személyiségrajzot adtam Fulciról. Ha van ellenbizonyíték, egyetlen érv is, érdeklődve várom, komolyan.

A 8) pontban említett tételeket természetesen lehet általánosságukban semmitmondónak tekinteni, ha nem figyelünk arra a nem mellékes körülményre, hogy a szöveg egyértelműen tisztázza, mihez képest kell ezeket az állításokat elhelyezni. Konkrétan: a kreatív történetmesélés és a kiváló színész alakítások hangsúlyozásának van jelentősége, ha előtte kiemeljük, hogy a közönség és a szakma éppen ennek ellenkezőjét feltételezte a nevezett rendezőről. Konkrétan a 15. oldalon (is) olvasható

A horrorrendezők azonban – a sztereotípiák ellenére – nem feltétlenül buta, primitív nímandok, akik csak azzal vannak elfoglalva, hogy rossz színészek felé irányítsák a kamerát, miután a trükkmester előkészítette a kellően gyomorforgató speciális effektusokat. Akad ilyenre is éppen elég példa, de Fulci távolról sem közéjük tartozik.

gondolat bővebb kifejtéséről van szó tehát, amit más formában még a fülszöveg is említ:

Lucio Fulci tényleg csak egy horrorgyártó kontár lett volna?

Végül, de legutolsósorban térjünk ki a banális gondolatomra, mely szerint Fulcinak voltak barátai. Ez önmagában tényleg banális, mit is tagadjam. Önmagában, ugye… Összefüggések között – tehát kalkulálva azzal a szintén gyakori váddal, mely szerint Fulci embergyűlölő volt – már kevésbé, de talán beszéljen helyettem a szöveg vonatkozó része (kiemelések tőlem):

Érdemes felülvizsgálni a rajongók körében népszerű Fulci-képet is, amely gore-imádó, embergyűlölő és zsarnoki horrormegszállottként ábrázolja a rendezőt. A gore-ral és horrorral kapcsolatos véleményemet korábban már kifejtettem. Ami Fulci embergyűlöletét illeti, ez hasonlóan ellentmondásos téma, mint a vallásossága. A hívő római katolikus direktor irigyelte az ateistákat, mert nem kell küszködniük azzal az érzéssel, hogy Isten létezik, csak éppen az emberi szenvedésben, a fájdalom Isteneként. Fulci (legalábbis filmen) csak a Poklot tudta elképzelni, a Paradicsomot nem, és úgy érezte, Isten talán elhagyta őt. Filmjei és nyilatkozatai alapján a rendező nem volt különösebb rajongója az emberi fajnak, hajlamosabb volt meglátni a rossz tulajdonságokat, sokszor irigykedett felebarátaira stb. Másrészről viszont művelt ember volt, imádta az állatokat és a vitorlázást, előszeretettel dolgozott ugyanazokkal a munkatársakkal (a már említetteken kívül például a magyar származású John Barthával és Tom Felleghy-vel), voltak barátai (például Ruggero Deodato), szerette a nőket, és összességében inkább tűnik értelmes, csalódott és keserű embernek, mint megveszekedett mizantrópnak. Talán úgy lehet a legjobban megfogalmazni a jelenséget, hogy egy idő után az „ember mint olyan” már nem érdekelte, sokkal inkább a helyzet, a közeg, az állapot – különösen ha ezek kapcsolódtak a fantasztikumhoz, a természetfelettihez. Antonella Fulci lázadásra hajlamos, a külvilággal folyamatosan hadakozó profiként emlékszik apjára, aki bárkivel együtt tudott dolgozni, ha látta rajta a rá is jellemző hozzáállást – a hivatásos filmesét.

Nem mellesleg az „embergyűlölet” kifejezés valamilyen formában összesen nyolcszor, a „mizantróp” kétszer szerepel az esszémben. Hát ennyit az összefüggések felfedezésének csodálatos művészetéről.

ÉS VÉGE!

Ezt gondolom én, halkan, magamban. A skála a már-már védhetőtől (kislexikon, források) a teljesen védhetetlenig (kritikusnő, banalitás) terjed, éppen csak a lényeg nem kerül szóba, legfeljebb szőrmentén. Mit is írt nekem nemrég valaki, aki kifejezetten otthon van Fulci és Romero életművében?

Te elszeretted a feleségét a (…) csókának, aki a könyvről írta a kritikát?

Ha volt is ilyen liezon, már elfelejtettem. És önhibáján kívül a kérdés is rossz: ez nem kritika, és nem a könyvünkről szól. De legalább a célját elérte. Mellesleg: nem vártuk, hogy mindenki rajongva imádni fogja, amit írtunk, fel voltunk készülve a negatív bírálatra is, csak éppen – naivan – olyanra, ami méltányos, korrekt, a tartalmi problémákra koncentrál, és a tárgyismeret szempontjából sem érheti kifogás. (Tegyük hozzá, a tartalmi problémák felvetése feltételezi a felkészültséget, tehát előbbi elmaradása sejteti, mi a helyzet utóbbival.) Sovány vigasz, hogy Fulcival és Romeróval is hasonlóan bántak annak idején, és az idő őket igazolta (mármint Fulciékat, nem az őket lefasisztázó kritikusokat).

Mi a tanulság? Na, az nincs. Vagy csak annyi, hogy az erkölcsi győzelem a miénk, ami pedig tudjuk, mennyit ér.

Önsajnáló különkiadásunkat olvashatták. Legközelebbi könyvem témája egyébként a filmes újságírók bizonyos köreinek szakmai etikája lesz, különös tekintettel a gyakorlati tapasztalatokra. Bár az sem kizárt, hogy ennek az anyagnak bőven elég lesz majd egy twitterbejegyzés is.