A TOVÁBB után olvasható egy velem készült interjú a Filmtettről (Pernecker Dávid munkája), ALÁBB pedig a Tilos Rádió Tótumfaktum című műsorának hanganyaga (Schreiber kollégával a 2014. 10. 14-ei adásban vendégeskedtünk, a könyv apropóján Romero és Fulci pályájáról, valamint horrorról, zombikról és sok más egyébről beszélgettünk).

Tilos Rádió - Tótumfaktum (2014. 10. 14. 18:00-19:30)

EXTRAként pedig prezentálom Merényi "Grafitember" Dániel karikatúráját, melyen egy elhízott, kopasz, tokás rém és Schreiber András zombiváltozata látható.

„Nehezen tűrte a kompromisszumokat”
Interjú Orosdy Dániellel, A horror mesterei: Lucio Fulci & George A. Romero című kötet társszerzőjével

Pernecker Dávid (Filmtett - Erdélyi Filmes Portál)

Orosdy Dániel legkésőbb hatéves kora óta filmrajongó, amikor egymás után többször végignézte a Különben dühbe jövünk című Spencer-Hill klasszikust, és minden alkalommal ugyanannyira élvezte. Sokáig esze ágába sem volt filmekről írni, a gimnázium idején azonban már annyira érdekelte ez a terület, hogy lassan megfogalmazódott benne az „ezt én is tudnám csinálni” gondolata. A fióknak írogatás évei után az első lépéseit kulturális újságíróként már a jogi egyetem elvégzése után tette meg az Univ Pécs hasábjain, majd az azóta megszűnt Sokkmagazin szerzője lett, később pedig publikálási lehetőséget kapott többek között a Filmvilágban és Prizmában. Ébren töltött idejét nagyjából egy évtizede a jogászi munka és a film/irodalom között osztja meg, ami „marhára nem egyszerű”, de ez már csak így megy. Beszélgetésünk apropója A horror mesterei: Lucio Fulci & George A. Romero című nemrég megjelent könyve, melyet Schreiber Andrással közösen jegyez.

Honnan jött az ötlet, hogy pont Lucio Fulci munkásságáról írj? Mi fogott meg benne és mióta érdekel ő?

Elég régóta foglalkozom vele, bár eredetileg nem is konkrétan az ő személye vagy a művei érdekeltek. Bő 10 éve egy film címére próbáltam rátalálni az interneten, amivel kapcsolatban csak abban voltam biztos, hogy gyerekkoromban láttam egy jelenetét, és olasz zombihorror. Fulci neve összeforrt a „zombi” és „horror” szavakkal, úgyhogy eleinte biztos voltam benne, hogy „ő az én emberem”, és elkezdtem foglalkozni a témába vágó filmjeivel. Ezek a filmek aztán nagyon érdekesnek és összeszedettnek bizonyultak, úgyhogy írtam róluk pár cikket az azóta megszűnt Sokkmagazin weboldalra, de akkor még azt gondoltam, hogy ezzel vége a „közös történetünknek”. Aztán a 2006-os Szigeten, a Mozinet sátorban tartottam a filmjeiről egy előadást, ami miatt több, nem a rémisztés műfajában készült moziját is megnéztem – westerneket, vígjátékokat, thrillereket – és számomra is meglepő módon gyakorlatilag mindegyik tetszett, némelyik még jobban is, mint a legismertebb horrorjai. Akkor a Filmvilágba írtam egy esszét az életművéről, de még ez után sem hagyott nyugodni Fulci félreértettsége és ellentmondásossága.

Miben látod az ő esetében ezt a félreértettséget és ellentmondásosságot?

Nagyon érdekes, hogy milyen sokszínű és érdemgazdag pálya utolsó állomásai lettek a kései, és túlnyomórészt méltán lenézett horrorjai, vagy éppen az, hogy miért tartják sokan zombihorrorok iparosának, mikor elsősorban nem is erről a „műfajról” szól az életműve. Lenyűgöző mindemellett például az is, hogy hogyan és miért lett belőle, Luchino Visconti és Balázs Béla egykori tanítványából, Michelangelo Antonioni barátjából, Nanni Loy és Francesco Maselli osztálytársából előbb Dario Argento riválisa, majd a Zs-kategóriát erősítő Claudio Fragasso és Bruno Mattei alkotótársa.

Nem volt egy egyszerű ember…

Nem igazán. Fulci már életében nagyon megosztó személyiség volt. Egyrészt a viselkedése miatt, hisz nagyon szabad szájú és kritikus alkat volt, forgatásokon gyakran egyenesen kíméletlen. Másrészt mert nehezen tűrte a kompromisszumokat és csak a saját elképzeléseit volt hajlandó követni – még akkor is, ha azok tévútra vitték. A műveire nagyjából ugyanez igaz, hibáikban is következetes alkotások, de a legjobb munkái – akár horrorok, akár nem – hipnotikus jelenetekkel teli, nagyon stílusos és erőteljes képi világú alkotások, jó színészekkel, hatásosan bonyolított cselekménnyel és emlékezetes zenével.

Ez már önmagában megér egy hosszabb misét. Innen indult a könyv ötlete?

Igen. Az elmúlt években, ahogy egyre több filmjét láttam és egyre többet tudtam meg róla, egyre csak bővítettem a róla szóló tanulmányomat, míg az végül elérte egy vékony könyv hosszát, amit most sikerült is kiadni, Schreiber András barátom Romero-monográfiája társaságában. Némileg ironikus egyébként, hogy – mint utóbb kiderült – az a gyerekkoromból ismerős film, ami miatt elkezdtem foglalkozni az olasz horrorral, nem is Fulci munkája, csak az ő egyik művének gyenge másolata, és a kötetünkben is mindössze csak egy kritikus hangú lábjegyzet erejéig kerül elő.

Relevánsak valamilyen szinten ma Fulci filmjei?

Ami a Fulci-filmek relevanciáját illeti, az életművének számos olyan darabja van, amely nagyon színvonalasan, műfaji köntösben foglalkozik „komoly” kérdésekkel. Az Eroticist című filmnek például csak a címében van köze Az ördögűzőhöz, valójában egy megtörtént eseten alapuló, erotikus vígjátéknak álcázott politikai szatíra. Vagy ott van a Four of the Apocalypse című western, ami minden erőszakossága ellenére nagyon is érzékeny alkotás néhány számkivetett összetartozásáról és szenvedéséről. A Don’t Torture a Duckling című filmje thriller létére a képmutatás felett tör pálcát, a Beatrice Cenci című kosztümös dráma pedig Polanskihoz méltó, igencsak társadalomkritikus, már-már feminista hangulatú alkotás egy megalázott és kihasznált nőről. Ezek a művek, és az olyan könnyedebb Fulci-filmek, mint az itthon is ismert Fehér Agyar-mozik vagy a korai börleszkek és zenés komédiák kis túlzással bárki számára érdekesek lehetnek, és tulajdonképpen részben ezek miatt is írtam ezt a portrét.

És mi a helyzet a horrorokkal?

Fulci horrorjai sok szempontból más kategóriába tartoznak. Vagy egyáltalán nem foglalkoznak „komoly” témákkal – mint a hírhedt Zombi – vagy áttételesebben, a fantasztikum oldaláról közelítenek a rendező rögeszméihez – mint a Zombik városa –, de a műfajt kedvelőknek ezek is kötelező darabok, főleg ha érdeklődnek a rémfilm olyan tudatalattira ható, a racionalitást zárójelbe tevő válfaja iránt, melynek jó példája a közelmúltból a Mártírok.

Kinek szól a könyv? Laikusoknak, egyetemi tanároknak-diákoknak, egyszerű filmkedvelőknek?

A film iránt érdeklődő „laikusoktól” a szakkifejezésekben járatos „profikig” gyakorlatilag mindenkinek. Mindketten igyekeztünk alapos munkát végezni és kellően megindokolni az állításainkat, de a tudományosság – remélhetőleg – nem ment az olvasmányosság rovására. Egyébként számtalan színes részlet és anekdota kapott helyet a könyvben az elemzések mellett. Fulciról amúgy is sokkal kevesebb „komoly” elemzés készült, mint ahány izgalmas, de ellentmondásos történet kering róla.

Mesélj kicsit a könyv megjelentetéséről, nehéz ma ilyen témában kiadót találni? Hogy zajlott a folyamat, mióta terveztétek a kiadását?

Hosszú ideig tartott a kötet megírása és készre csiszolása, ez alatt sok kiadót megkerestem, de komoly érdeklődőt természetesen nem találtam. Persze a válság és a filmes újságok nehéz helyzetbe kerülése sem sokat segített a helyzeten – ma egyáltalán nem jó üzlet filmes témájú könyvet kiadni, főleg nem önerőből. Végül, jó pár év eltelte után arra jutottam, hogy amire szükségünk van, magunk is elő tudjuk teremteni, illetve meg tudjuk oldani egy „független” kiadó, azaz a mostanáig elsősorban nyomdaként működő Kontraszt Plusz Kft. segítségével. Sokat számított az is, hogy már voltak tapasztalataim a Halott ügyek című regényem kiadása kapcsán, most is jórészt ugyanazok a barátaim segítettek, akik akkor.

Miért jó jó horrort nézni szerinted?

Nagy általánosságban úgy gondolom, mindenki csak olyan művekkel és műfajokkal foglalkozzon, amelyek igazán érdeklik, tehát aki nem kedveli a rémfilmeket, semmiképpen se erőltesse. Akik viszont szeretik ezt a műfajt, sok minden élvezhetnek benne: a borzongás élményét, az erőszak passzív kiélésének lehetőségét, a szorongás ideiglenes oldódását, adott esetben a kompromisszummentességet és a tabuk ledöntését. George A. Romero életműve arra is bizonyíték, hogy egy horrorban ezeknél még jóval több is lehet: humor, társadalomkritika, szatíra, emberi sorsok, némi filozófia stb.

Léteznek ma ilyenek?

Jó horrorokkal szerintem ma is találkozhatunk, bár ritkábban, főleg azért mert ebben a műfajban is inkább csak rebootok, remake-ek, folytatások készülnek, kevés az eredeti ötlet és az igazán kreatív rendező. Ezzel együtt, aki igazán kitartó, biztosan ráakad a neki tetsző darabokra, és a legrosszabb esetben lehet próbálkozni a még ismeretlen klasszikusokkal is – köztük akár Fulci és Romero munkáival.