Gerner Andris barátom nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy határozott, feldolgozza a pécsi televíziózás történetét, de akármennyit is szerénykedik (már az alcímben is, ugye), nehéz lenne tagadni: sokkal alaposabb és gondosabb munkát nem lehetett volna végezni.
Szegény nagymamám hagyatéka számos érdekesség (pl. n+1 számú, tökéletesen azonos állapotú és funkciókkal rendelkező zsebkés) mellett tartalmazott néhány féltve őrzött képet is, amiket feltehetően ő maga (és/vagy a nagyapám, esetleg valaki más) készített 1956 sűrű októberében-novemberében. Hogy pontosan mit-kit ábrázolnak, arról csak annyit tudunk, amennyi a fotók hátán lévő jegyzetekből kiderül, értékesnek mindenesetre értékesek. És mivel annál értékesebbek, hogy nálunk porosodjanak tovább a fiókban, most mindet megosztom a nyilvánossággal.
Íme tehát 15 db, eddig minden bizonnyal ismeretlen kép '56-ból, valamint a hozzájuk tartozó kézzel írt jegyzetek. Részben halottak napja alkalmából, részben a 61 évvel ezelőtti eseményekre emlékezve.
Mély fókusz!
Mert az arcokat (különös tekintettel a kamera felé néző és attól elforduló arcokra) bizony sokféleképpen filmre lehet venni, és legkésőbb az Aranypolgár óta népszerű móka a rendezők körében éles előtérhez jó távoli, de ugyancsak éles hátteret passzintani. Ez igényel(t) némi felkészültséget, viszont ez a bizonyos mély fókusz (deep focus) technika jó rendező kezében (izgalmas arcokkal, szögekkel, beállításokkal, mozgásokkal, vagy éppen élesítéssel kombinálva) nagyon hatásos képeket-jeleneteket eredményez. Fulci se maradt le a nagyok mögött, úgyhogy mai adásunkat ennek szenteljük.
Arcok, profilok, mélységek, élesség stb. Jack Clayton, Hitchcock, Fulci, De Palma...: legeltessük valamennyi szemeinket.
Kemény cucc. Persze tudtam, hogy az lesz, nem is lepődtem meg, plusz olvastam már keményebbet (hogy mást ne mondjak, kb. mindent Bret Easton Ellis-től, és persze a többi McCarthy-regény sem piskóta), de az azért majdnem mind más tészta volt.
FILOZOFÁLÁS ALERT!
Bergman és Fulci?!... Mármint Ingmar Bergman és Belezős Fulci???
MI VAN?
Az van, hogy Fulci ismerte a nála mindössze 9 évvel idősebb Bergman munkásságát, és nem is hagyta hidegen, legalábbis az arcok jellegzetes bemutatása biztosan nem (játék előtérrel-háttérrel, az arcok és a kamera által bezárt különböző szögekkel).
Lássuk!
Újraolvasás és fontos művek bepótlása egy nemrég megjelent esszé(m) ürügyén, amit melegen ajánlok, itt olvasható:
augusztusi Filmvilág (még kapható a jobb újságárusoknál!)
Valamivel bővebben:
Ne tököljünk?... Dehogynem! A Wanted 2001/11 számában legalábbis ez volt Őz ízmester álláspontja. Választ adott az örök kérdésre is: a tök jó?
(Igazából nem, a tök itt leginkább mellékszereplő, de ez most mindegy, egyébként se legyünk mindig keréktökők.)
Eredetileg azért akartam a Könyvnaplóban megemlékezni Hanula kolléga izgalmas kísérletéről, hogy az ominózus blogra irányítsam a figyelmet, csakhogy időközben változott a helyzet. A blogról lekerültek a bejegyzések (fejezetek), mindössze három maradt kedvcsinálónak, viszont a mű – jelképes összegért cserébe – letölthető a netről. Nekem még szerencsém volt „élőben” követni az eseményeket, úgyhogy nyugodtan mondhatom: kattints bátran, magyar!
Konkrétan az alábbiak valamelyikére, az e-book ára igazán nem jelentős a belbecshez mérve:
Ami pedig a belbecset illeti,
Rutger Hauer annyira kemény arc, hogy még egy Sly-érdekeltségbe tartozó borítóra is gond nélkül felpofátlankodott! "Mit nekem Rambó! Az egy b*zi!" -- gondolta a legkevésbé sem píszí módon (felvéve a ritmust a civilizáció fejlődésével), és már ott is volt David Morrell regényének magyar borítóján, kezében nyílpuskával, fején szemfedővel. Igen, pont így, nyílpuskával, szemfedővel.
Hisz' mi is illene jobban ahhoz a reklámdumához, hogy "A szike elől nincs menekvés!"???
És ez még csak a jéghegy csúcsa. Tudja valaki, honnan mászott oda a derék Rutger?...
Lucio Fulci pont tegnapelőtt töltötte volna be a 90. életévét, ennek örömére következzen egy képösszeállítás -- a Fulci Lives! (The Lucio Fulci Fanclub) Facebook-csoporté -- a Maestro filmszerepeiből, nekem köszönhetően időrendben, jegyzetekkel, extrákkal:
Ugyan a Könyvnaplóban tárgyalom ezt a művet, Kedves Olvasó, ám Ön ne hagyja magad félrevezetni: ez a valami nem könyv. Illetve a szó tág értelmében biztosan az, ezt még én sem vitat(hat)om el, de legfeljebb másodsorban az. Ez a kiadvány ugyanis elsősorban, leginkább és mindenek felett egy ordas nagy
Gondolatok a szusiról ízes anekdotákkal, viccekkel (business as usual), a Wanted 2001/10. számából.
Valamiféle zavarodottság övezi e könyvet, némileg érthető módon: a szerző maga is bevallja, hogy nem sikerült mindenben megegyeznie Vonnegut örököseivel (ezért pl. a források egy részéből sem idézhet szó szerint), ami talán nem független a zavarodottság legfőbb okától, az Ötös számú vágóhíd szerzőjének nem éppen kivételes tisztaságú személyként való bemutatásától. A rajongók lelkét megülte a kognitív disszonancia, nem ezt várták idoljuk életrajzától, igaz, Charles J. Shields szerint Vonnegut már évtizedekkel korábban is hasonló reakciókat váltott ki a humanista bölcs helyett morózus bácsira lelő hippikből.
Hogy mi az igazság?
A Hitchcock és Fulci, valamint az egyikük-másikuk/mindkettejük és Verhoeven közötti kapcsolatot boncolgató alsorozatunk újabb darabjához érkeztünk. Főszereplőink: a Szédülés, a One on Top of the Other és az Elemi ösztön, továbbá San Francisco. Hogy ki kitől, miért és mennyit, tudatosan vagy véletlenül -- nem tudom. Annyira nem is fontos.
Kolozsi kolléga ismét szintet ugrott, jelentem örömmel. Az igencsak erős A farkas gyomrábanhoz képest az ugrás nem annyira jelentős, viszont párosul hozzá a még gondosabb szerkesztői munka és a „scope” tágítása. Eleve nem a korábbi sorozat folytatásáról van szó, a téma sem (egyértelműen, illetve közvetlenül) hazai, és egyetlen rejtély vagy bűncselekmény(-sorozat) helyett tulajdonképpen a terrorizmus mint olyan áll a középpontban, hasonlóképpen pl. John le Carré Az üldözöttjéhez. Ráadásul nem ez az egyetlen hasonlóság le Carré és Kolozsi újabb műve(i) között, aminél elismerőbbet talán nem is nagyon mondhatnék (írhatnék).
Wanted 2001/09. szám: ha legutóbb Vidámpark- (azaz Őz-)interjú készült, adja magát, hogy most Őz beszélgessen a Vidámpark korábbi felállásából létrejött Colorstarral. Aztán lecsap Almási Enikőre (vele vajon mi lett?), és még pizza-ügyben is kifejti a nézeteit. Őrületes oldalak következnek!
Na jó, nem őrületesek, de azért érdekesek. Szerintem. Katt:
Olvassuk csak el az alábbi idézeT, mely szigorúan kerüli a szerző megnevezését (reklámot itt ne keressenek, ahogy Bélát se)!
Jelen szpesölünk eredetileg nem szpesölnek indult, de ez többé-kevésbé már a korábbiakra is igaz volt. Kevés az idő a naplózásra, és még múlik is! Ennek megfelelően a részletekre már kevésbé emlékszem jelen könyvekkel kapcsolatban, leginkább csak a fő benyomások maradtak meg: tetszett, nem tetszett, miért igen, miért nem? (Tegyük hozzá: nem azokról a kötetekről beszélünk, amikről oldalakat lehet és kell írni, akármilyen jók is.)
Igen, igen, tudom, már napok óta kapom a felháborodott leveleket... Meg lehet nyugodni, itt a 2016-os év komplett filmnaplója!
Már megint és újfent egy jeles ítészkolléga véleményét teszem magamévá, méghozzá ezúttal olyannyira, hogy idézni is fogok Huber Zoltán örökérvényű gondolataiból:
az amerikai újságíró eredetileg 1990-ben megjelent kötete kifejezetten érdekfeszítő olvasmány. Nehéz pontosan meghatározni, mi is Rebello írásának műfaja, hisz hollywoodi kordokumentumként, rendhagyó Hitchcock-portréként és izgalmas kritikai kísérletként is forgatható. A Psycho elkészültének körülményeit egy nyomozó alaposságával rekonstruáló író lehengerlő részletgazdagsággal mutatja be egy film létrejöttének összes fázisát, eközben bemutatja a legendás művész hírhedt munkamódszerét, közelebb hozva az olvasóhoz Hitchcock személyiségét. A legérdekesebb azonban a könyv univerzálisabb, filozofikusabb olvasta, hisz Rebello egy remekmű nyomába eredve végeredményben arra az ősi titokra keresi a választ, mitől lesz egy műalkotás zseniális. Az író kész válaszokkal szerencsére nem szolgál, ám ezek a kérdések, a vizsgálat módszere már önmagukban is gondolatébresztőek és izgalmasak.
Zoli mindössze egyetlen, ám fontos körülményt nem említ, de ezt tudjuk be annak, hogy hangsúlyozottan csak villámkritikát írt a kötetről.
MIRE GONDOLOK?
Drakula, alias Nosferatu nyughatatlan lélek (volt?), ezt mindenki tudja, de azért mindennek van határa. Vajon hány olyan magyar kiadású könyv akad még, ami a Werner Herzog-féle Nosferatu-remake-hez nyúlt ihletért? És ez még távolról sem minden, ha erre a bizonyos könyvre gondolunk, amely... De inkább mutatom!
Film és regény, regény és film... Kiejthetetlen nevű szerzőnk, Csákpálánik gondosan keze alá dolgozott a jeles rendezőnek, David Finchernek, akinek tulajdonképpen nem is volt különösebb dolga, már ami a cselekményt és a szereplőket illeti. A Harcosok klubja filmváltozata gondosan követi a regényt, és Fincher sötét, intenzív stílusa ugyancsak remekül passzol az eredeti, írott koncepcióhoz. Nem árulok el nagy titkot: a kultregény minőségben felnő a kultfilmhez, legalábbis esetemben így tűnhet, én ugyanis már ismertem és szerettem utóbbit, amikor megismertem előbbit. A két mű között persze elsősorban az apró különbségek érdekesek, úgyhogy ezekre nyilván nem fogok kitérni – végül is mire van az Internet???
Apu felkészült Google-használata vagyok, angolosok előnyben:
Ne merüljünk el tehát a meddő részletekben, koncentráljunk a lényegre: mi a legfontosabb különbség a két jeles, kb. azonos(an magas) színvonalon muzsikáló alkotás között?
(Nem, nem a befejezésre gondolok, pontosabban nem csak arra, hanem A LÉNYEGRE.)
Őz-ügyi sorozatunk minden bizonnyal legfontosabb epizódja következik. A Wanted 2001/04. száma egyszerre mutatja be a zenészt (Vidámpark-interjú Nagy Győző tollából), a konyhatündért (húsvéti gondolatok a gyomor környékéről) és az újságírót (beszélgetés a Jancsó-Grunwalsky alkotópárossal -- ez a cikk természetesen Őztől függetlenül is méltó fokozott figyelmünkre). Ráadásul az interjúhoz készült fotókon még hősünk sem úgy néz ki, mint egy halálra készülő alkoholista, sőt.
Nincs más hátra, mint előre: KATT!
Alfred Hitchcock, és különösen egyik főműve, a Szédülés (Vertigo, 1958) jelentőségét nem hangsúlyozhatjuk eléggé, ha Lucio Fulciról, avagy általában thrillerről(-horrorról) beszélünk, ld. e korábbi epizódot. Bár Fulci esetében a Szédülés hatása leginkább a parafrázisba hajló One on Top of the Other (alias Una sull'altra, Perversion Story, 1969) stílusán és történetén mutatható ki, az olasz mester más giallók forgatásakor is kihasználta a lehetőséget némi kalapemelésre.
A képek ezúttal is magukért beszélnek:
Ha már volt Monty Python, emlékezzünk meg a másik... ööö.... legcsudálatosabb tévésorozatról, ami valaha készült: SZOMSZÉDOK!!!
Ismétlem: SZOMSZÉDOK!!!
S Z O M S Z É D O K ! ! !
A párhuzamok egyébként is számosak:
