Orosdy Dániel blogja

A bolygó neve: Amál?!

Nem, sokkal inkább 17 nap rettegés, legalábbis ha hiszünk Arthur Herzognak, illetve azoknak, akik mifelénk kiadták a könyvét. (Korábban az Albatrosznál dolgozhattak, tuti!)

Zavaros vagyok, tudom... 5 kép többet mond 1000 szónál, úgyhogy

MUTATOM!

Biztosan velem van a baj, de ezekről a srácokról/-tól szinte bármit szívesen olvasok, ami persze nem véletlen: akármihez nem adják a nevüket, főleg nem csoportként.

Újfent egy jeles (bár polgári neve szerint számomra ismeretlen) kolléga véleményét vagyok kénytelen maradéktalanul magamévá tenni. jrj írja a Molyon, kíméletlen pontossággal:

Catherine Deneuve és Claudia Cardinale között zongorázni lehet a különbséget (kérem a kottát!!!), de valamiben nagyon hasonlítanak egymásra: mindketten hatottak az Albatrosz-sorozat borítótervezőire. És Catherine nem is csak rájuk.

Utánközlünk, jó szokásunk szerint.

Jonathan Wakefield, a bohém művész legszívesebben London kétes kocsmáiban és kuplerájaiban múlatja idejét korhely barátaival. Megélhetését részben hasonló lelkületű nagybátyjának, részben restaurátori munkájának köszönheti – igaz, freskók vagy klasszikus remekek helyett ő elsősorban pornográf képeket újít-javít fel. Egyhangúnak nem mondható, de túlzott kihívásokat sem tartogató életébe egy régi erotikus fotó, pontosabban dagerrotípia hoz fordulatot, mely rejtélyes kapcsolatban áll Jonathan imádott nagyapjával, Austinnal, és egy titokzatos prostituálttal, akivel éppen az Austin örökségét búcsúztató orgián találkozott. A fiatal férfi élete rövid időn belül gyökeresen megváltozik: hosszú belső utazásra indul a varázslatot és mesét technikára és tudományra cserélő modern kor előestéjén, mely csakhamar társas vándorlássá, rémült meneküléssé és megszállott önkereséssé változik, ahogy a hősök átkelnek Nagy-Britannia északi területein.

Természetesen a címben megidézett Egy amerikai farkasember Londonbannak, John Landis klasszikusának néhány felszínes párhuzamtól eltekintve nem sok köze van Beregi Tamás új regényéhez, hacsak az nem, hogy egyik műnek sem könnyű meghatározni a pontos műfaját, annyi különböző hatás és inger éri a befogadót. No és persze az is hasonló e két alkotásban, hogy a sokszínűség, beskatulyázhatatlanság egyikük esetében sem gond, sőt. Míg Landis a horror, thriller, vígjáték, szerelmes- és erotikus film stb. elemeivel játszott, Beregi a pikareszk, romantikus és családregény jellegzetességeit ötvözte különösebb nehézség nélkül a sci-fi, fantasy, gótikus horror, szatíra etc. összetevőivel. Az eredmény önmagáért beszél, a Noctambulo csaknem minden tekintetben igazolja az előzetes elvárásokat, és bizonyos szempontból még meg is haladja azokat.

Az Elemi ösztön híres kezdő képsorait minden bizonnyal senkinek sem kell bemutatni, csakhogy akkortájt nem kizárólag abban a filmben végződött túlfűtött ágyjelenet vérontással. Az elsőségért folytatott harcba beszáll Fulci egyik filmje is.

Őz Zsolt még mindig köztünk van, legalábbis ezen a blogon. Kisvártatva a Wanted 2000/11. számából érkezik egy cikk a...

S O R O Z A T O K R Ó L !

Méghozzá a latin-amerikai (¡Ay, caramba!) sorozatok és a zene kapcsolatáról, bizony.

Igen, ilyenkor bennem is felmerül a kérdés, miszerint „éseztígyhogy?!” A Háború és békéből még egy sort sem olvastam – csak hogy rögtön csúcsával kezdjük a jéghegy megmászását –, de Széki „Curtis” Attila könyvére bezzeg van időm, miközben köztudottan

1. nem igazán szeretem a rapet (alias hip-hop), legalábbis főszabály szerint;
2. ha magyar, akkor főleg nem (kivétel: Belga, még nagyobb kivétel: Ludditák);
3. ha gengszter-, akkor különösen főleg nem;
4. a foci csak akkor érdekel, ha én is játszom;
5. de tényleg, a szó legszorosabb értelmében nem érdekel a labdarúgás, csak és kizárólag akkor, ha én is labdához érhetek, mert a játékot magát egyébként nagyon is szeretem;
6. vegyes érzelmekkel viseltetek a szexualitást önéletrajzi jelleggel boncolgató könyvek iránt.

Mentségemre szóljon: erre a könyvre sem volt időm, és nem is igényel időt. A Háború és békével ellentétben egyetlen kiadós hasmenés alatt ki lehet olvasni.

A többire nincs mentségem. Magyarázatom ugyan akad (...nem gyanús, mennyire megritkultak a Könyvnapló-bejegyzések?...nem gyanús, mennyire kevés szépirodalmat olvasok mostanában...?), de az most mindegy.

„MIÉRT OLVASOL CURTIS-KÖNYVET, HA SEMMI KÖZÖD HOZZÁ, DRÁGA DANI, MIÉRT????!!!!!”

Megmondom.

Mert hogy is mondta szegény Bud a zseniális Nincs kettő négy nélkülben?

Van egy különös álmom, homokot szitálok a Negro folyó partján, és csak szitálok, egyre csak szitálok...

Bud ezúttal sem tévedett: aki az olasz western ikonja, előbb-utóbb szitálni fog valami kincs reményében, ez nekem is szitál szilárd meggyőződésem! Itt van például rögtön az ősforrás, Clint Eastwood, akinek még a derék Terence Hill is imitátora volt korai szerepeiben (illetve egészen pontosan a Clintet imitáló Franco Nerónak, de ebbe most ne mélyedjünk el). Ikonjaink ott ülnek a Negro-, Dunakavics-, Turbórágó- stb. folyó partján, és csak szitálnak, szitálnak, mossák a homokot egyre, mintha nem lenne holnap...

Nyilvánvalóan ennek köszönhető, hogy a Magvető művésze is Túró Rudiba oltott Névtelen Pisztolyhősként álmodta meg Molnár Gábor Gyémántmosók címre keresztelt művének borítóját. Egyszerű, de hatásos, mint egy spenceri pofon.

És annyira, de annyira magas labda, hogy szinte szégyen lecsapni!

Szinte...

Mutatom!

Lecsapom.

Ritkásan jelentkező, de azért még létező (és nem ok nélkül ritkásan jelentkező) rovatunk visszatér! A gond csak az, ha ez gond egyáltalán, hogy az ominózus könyvről tanult kollégám, Rusznyák Csaba már megírta azt, amit én is gondolok, méghozzá ittend e, tessék kattintani. Gyakorlatilag mindennel egyetértek, ami a linkelt cikkben olvasható, talán csak annyival egészíteném ki, hogy

Idegen tollak a megkínzott kacsa testén!

Egészen pontosan Tölgyes László tollai, melyekkel én ékeskedem (többé-kevésbé, és nem először), a megkínzott kacsa pedig éppen csak a kötelező szürrealizmus kedvéért került elő, alanyunk (tárgyunk?) ugyanis A pokol hét kapuja (alias The Beyond).

Laci volt az, aki kiszúrta a hasonlóságot Pier Paolo Pasolini mifelénk is alapműnek számító arthouse kedvence, a Teoréma, valamint az említett Fulci-opusz között (méghozzá a Tilos Rádió Tótumfaktum című műsorában).

"Makes sense!" -- ahogy a művelt olasz mondja.

Álláspontom gifekkel támasztom alá, de a biztonság kedvéért szóba kerül még H. R. Giger és a Poltergeist 2. is.

Ennek a rövid nekrológnak itt is helye van.

 

Bye-bye, Bud. :(

Számítani lehetett rá, mégis váratlanul érkezett a hír, mint a rossz hírek általában. Carlo Pedersoli, azaz filmsztárként Bud Spencer sajnos már távolról sem volt fiatal, sokkal inkább örökifjú. 80 felett is aktív, értelmes és érzékeny emberként egyre többször nyilatkozott kórházi ágyból, egyre többször jött álhír a haláláról, túl sokat tudtunk már a betegségeiről is, miközben pár évvel ezelőtt valósággal újjászületett íróként, óriási sikert aratva a magyar rajongók körében is életrajzi köteteivel.

És ha már a magyar rajongóknál tartunk: valószínűleg kevés olyan ország van, ahol annyira meghatározó a Bud Spencer-filmek hatása (persze elsősorban a Spencer-Hill produkcióké), mint a miénk. Generációs jelenség, akárcsak az Antall József halála miatt megszakított Kacsamesék-adás, igen, de jóval több is annál. A jelentős sportsikerekhez hasonlóan a Bud Spencert szerepeltető vígjátékok is valamiféle közös nevezőt jelentenek nálunk, amit az is bizonyít, hogy a nagy mesterműveknek még a századik ismétlésével is meg lehet nyerni a csatornák nézettségi versenyét. És ahogy a jelentős sportsikereknél, itt is elenyésző az ellendrukkerek száma. Ebben a pillanatban valószínűleg kevesebben vannak, mint valaha. A Spencer-vígjátékokat könnyebb utálni Spencernél magánál, ő ahhoz túl szerethető volt.

Hitchcock nem képes szabadulni tőlünk, bár most második kedvenc szőkéjét -- és első számú Grace Kelly-pótlékát --, Tippi Hedrent küldte a rovatba. És ugyan Mel Brooks-ról sok jót elmondhatunk (pl. hogy híresen humortalan), szépség terén biztosan nem veheti fel a versenyt a Hollywoodban sajnálatosan rövid karriert befutó Tippivel, aki nem mellesleg Melanie Griffith anyukája is. De vajon mit művelt a káprázatos szépségű színésznő, miután a karrierje többé-kevésbé zátonyra futott a The Harrad Experiment című filmmel 1973-ban?

LELEPLEZÉS!!!!

Kémregényes fordulatok!!

Mutatom.

A holtak feltámadnak, eddig oké -- de az már egyáltalán nem mindegy, hogyan.

A francia zseni még fekete-fehérben hozta a frászt az emberekre, de azt már ő is érezte (5 évvel a Psycho előtt), hogy a fürdőszoba veszélyes hely, ott nagyon kiszolgáltatottak vagyunk. SPOILERveszély!

"A hiányzó láncszem az Eagles és Kurt Cobain között." -- jellemezte tulajdonképpen igencsak találóan Tom Engelshoven holland újságíró Jeffrey Lee Pierce-t, a Gun Club zenekar mindenesét. Mi a legfőbb gond ezzel a mondattal? Hát hogy az Eagles zenéjét (de legalábbis nevét) még az is ismeri, aki nem akarja, Nirvanát és Cobaint dettó, míg JLP ehhez képest a mai napig néhány vájtfülű zenebarát személyes hőse, és még a legaktívabb éveiben is maximum underground sztárságot tudhatott magának.

Megelőzte a korát? Lehet. Sőt, valószínű.

Egy kiállhatatlan fasz volt, aki ott kúrta el a saját és társai életét, ahol csak tudta? Valószínű, sőt.

Nem kicsit emlékeztet a sorsa Őz Zsoltéra? De.

Egyáltalán érdekelhetett tömegeket a nyolcvanas években egy zenekar, ami blues-t, rockabilly-t és némi country-t (vö. Eagles) ötvözött punkkal és közönséghergelő kísérletezgetéssel (vö. Nirvana)? Nem hinném.

Sokáig folytatható még ez a kérdezz-felelek? Igen, de fölösleges.

Lényegre.

A Túlvilágról lesz szó...

Ez a szó kivételesen nem Lucio Fulci The Beyondjára (alias A pokol hét kapuja) utal, ahogy azt az életművemet jobban ismerők feltételezhetik (okkal), hanem egy zenekarra, merhogy annak a neve. Mármint a Túlvilág. Ők nem a zombis horrorfilmek új szintre emelésével váltak viszonylag széles körben ismertté, hanem a Leesett a pap az ágyról című megrázó verbunkossal, de ha jobban meggondolom, még ezen kívül is bőven akadnak különbségek. (Mármint a Túlvilág zenekar és a Beyond című film között.)

Az interdiszciplináris vizsgálatokból talán ennyi elég is mára.

Őz Zsolt a Wanted 2000/08. számába készített a tagokkal bohókás interjút, nem eshetett nehezére.

Több, mint testőr tanulságos!

Georges Simenon regényéből tudtommal nem készített filmet Alfred Hitchcock, Mel "Híresen Humortalan" Brooks pedig még annyira sem. Akkor mégis mit keres Richard H. Thorndyke a Maigret albérletben borítóján?

Zavaros, mi?

Mutatom már, mutatom...

Hogy kik az osztott képmező legnagyobb barátai? Ketten a Hitchcock Fan Clubból biztosan!

A jeles zenész-újságíró a Wanted 1999/10. számában ért végére a B{l}ack Stage- (esetleg Blackstage-, Backstage-, Black Stage, B(l)ack Stage stb.-)trilógiának, melynek utolsó része mi mással is foglalkozhatna, mint a szerelemmel?...

Hát a szexszel, természetesen, mert leginkább azért mégiscsak azzal foglalkozik. Hal- és hölgybarátok, figyelem: az erotika akváriumában belevaló gruppik úszkálnak.

Másodközlés, utánközlés, valami ilyesmi.

Kázmér és Huba R U L E Z ! 

Már ha valaki nem tudná. És bár nem szívesen vetem össze őket a szívemnek egyébként kedves Garfielddal (aki nagyon mókás tud lenni), vagy éppen Charlie Brownékkal (akiket elsősorban rajzfilmből ismerek, de amikor nem nyálasak, szintén nagyon mókásak), ki kell mondanunk, amit ki kell mondanunk:

A zseniális Sam Peckinpah-ról sok jót elmondhatunk (pl. hogy zseniális volt), de a kollégák tisztelete csak bizonyos megszorításokkal tartozott az erényei köze. A szintén, de máshogy zseniális Arthur Pennt pl. kifejezetten ignorálta, annak ellenére, hogy a "peckinpah-i" erőszakként elhíresült, lassításokkal hiperrealistává tett vérontások meghonosítása az amerikai filmben pont Penn nevéhez fűződik: a Bonnie és Clyde bemutatója két évvel előzte meg A vad bandáét, és előbbi filmben (pl. a híres fináléban) már ott van mindaz, amit utóbbit annyira hírhedté és vitatottá tette. Ezzel még önmagában nem is lenne gond, ha Véres Sam nem tagadja a kapcsolatot, csakhogy: de. Míg Akira Kuroszavára nagy örömmel hivatkozott szellemi előzményként, Penn hatását szóra is alig méltatta*, miközben kollégái visszaemlékezései** szerint kifejezetten célja volt A vad bandával túltenni a Bonnie és Clyde-on, sőt, még a film egy kópiáját is elkérte a Warnertől, hogy vetíthesse a forgatás helyszínen -- aztán utólag úgy nyilatkozott, hogy csak a filmje befejezése után látta... Vicces ember volt ez a Sam, én mondom!

Penn a Bonnie és Clyde összefüggésében még szerencsésnek is mondhatja magát, A balkezes puska című debütáló mozifilmje ugyanis még ennyi figyelmet sem kapott Peckinpah kapcsán, pedig...!

Aki nem bírja ki a "pedig" kibontása nélkül, kattintson a TOVÁBBra.

Szóval A balkezes puskában már láthatunk 1-2 jelenetet, ami megelőlegezi azt a bizonyos peckinpah-i erőszakábrázolást, de pár ponton ennél jóval szorosabban is kapcsolódik Peckinpah azonos témát feldolgozó művéhez, a csodálatos Pat Garrett és Billy, a kölyökhöz. Peckinpah természetesen soha egy szóval nem ismerte el, hogy a két film között több kapcsolat is van a közismert, gyakran feldolgozott téma mellett, azaz hogy mindkettő Garrett seriff és a William Bonney nevet használó bűnöző kapcsolatáról szól.

...

P E D I G !

Filmrendezők egymás között. Olyan lehet, mint a tolvajoknak az előzetesben, nem? Látnak valamit, megtetszik nekik, és már hozzá is tapadt a kezükhöz (szemükhöz?). Már csak az a kérdés, Edgar Allan Poe annak idején kitől nyúlta le a lelki zavarait... (Kapcsoló Woody Allen-poén: "Kirúgtak a főiskoláról, mert puskáztam a metafizika-vizsgán: belenéztem a mellettem ülő fiú lelkébe.")

És amit a fenti, kicsit zavaros bevezetővel tulajdonképpen mondani akarok: Dario Argento Mélyvöröse (alias A gonoszság áldozatai) hagyhatott némi nyomot Lucio Fulci pszichéjén, legalábbis ha a The Psychic (alias Seven Notes in Black) vonatkozó jelenetére vetünk egy pillantást, az ősforrás viszont mindenképpen Edgar Allan Poe, akinek egyik legismertebb befalazásos sztorija, A fekete macska mindkét rendező szívéhez közel állt (Argento az 1990-ben bemutatott Two Evil Eyes című antológiafilm második epizódjaként dolgozta fel [az első epizódot nem mellesleg George A. Romero dirigálta], Fulci pedig a The Black Cat című 1981-es horrorjához használta kiindulópontként).

A nyomatékosító gifek a TOVÁBB után érkeznek.

Korszakos remekmű lenne Proyas új műve? Biztosan nem. Pokolian szórakoztató látványmozi? Kétségtelenül!

Skandináv krimivel már találkozhatott a Kedves Olvasó a könyvnapló hasábjain, bár Stieg Larsson könyveit én nem sorolnám egyértelműen a "krimi" kategóriába, ezek a nyomozós történetek egyszerre többek és kevesebbek annál, amit én ezzel a műfajjal azonosítok (sőt, ha a tetovált lány hackerkedéseire gondolok, még a sci-fi és a cyberpunk is hamarabb eszembe jut, mint a Hammett és Chandler nevekkel fémjelzett keménykedés, vagy éppen Agatha és Arthur Conan hőseinek elszánt nyomelemzése és tűpontos következtetései). Azt hittem, Jo Nesbø híres Harry Hole-sorozatának első kötetével közelebb kerülök a skandináv krimi lényegéhez, megértéséhez -- hát... igen és nem.