Orosdy Dániel blogja

Egy újabb könyv, amiről nehéz sok újat/érdekeset elmondani, ennek ellenére távolról sem érdektelen, sőt. Veiszer Alindáról keveset tudok, de az a néhány Záróra-adás, amihez szerencsém volt, kifejezetten rokonszenvessé tette (nem tudom, a zenét ki választotta a főcímhez, de a Tom Waits-szám felhasználásáért neki is jár egy piros pont). Érdekes módon ezeknek a műsoroknak a fő erőssége gyakran a felkészült, udvarias, a másik felet tényleg megismerni és megérteni vágyó műsorvezető volt, nem pedig az ilyen-olyan neves sztárvendég, ami elég jó alap Alinda részéről egy riportkötet írásához (a rossz alapot már ismerjük, ugye, Tanár Úr?). A szerkesztő-riporter ebben a könyvben (és a Záróra című előzményben is, gondolom) sem foglalkozik mással, mint amivel már a tévében is, és amihez a jelek szerint remekül ért: beszélget. (Egyszerűnek tűnik, nem az.) Főleg az ő tehetségének köszönhető, hogy nem akartam átlapozni a kifejezetten érdektelen / számomra ismeretlen arcokkal készült interjúkat sem, és megérte. A Ráadás  kifejezetten színvonalas kötet a maga nemében. Egy baj van vele: látni és hallani azért mégiscsak jobb lenne ezeket az interjúkat. Nagy Imrét a kormányba, Alindát a képernyőre!

Kép: PR Herald (köszi)

A Kultúrpart weboldalon Erős kezdés címen megjelent recenzió másodközlése.

Bármennyire is szkeptikus vagyok a focival és a Péterekkel, Hanula írásai levettek a lábamról, aminek egyszerű az oka: túl jól – értelmesen, olvasmányosan, szellemesen – ír.

Sok újat nem tudok elmondani a korábbiakhoz képest e remek képregényekről, de azért valamit megpróbálok. Érdekes módon mindkét sorozat annál a kötetnél ment át valamiféle váltáson, amelyiknél újra felvettem a fonalat: a Sandman esetében az Álmok Ura éppen a 3. könyvben kezdett el novellaszerű rövidebb írásokban szerepelni (feltéve persze, hogy érdemben szerepelt is, nem csak cameózott) a korábbi nagyívű történetek, vagy legalábbis lazán kapcsolódó sztorik helyett, Scott Pilgrim története pedig hogy, hogy nem, a 4. könyvnél kanyarodik el a film cselekményétől (ha nem is élesen, de egyértelműen). Finom változások ide vagy oda, Neil Gaiman és Bryan Lee O'Malley továbbra sem tud hibázni, sőt, utóbbi még az "egyenlegén is javított" azzal, hogy teret engedett annak a témának, ami a filmben (számomra) fájóan felszínesen került csak elő, azaz hogy hogy hűdejófej Pilgrim azért mégiscsak egy kicsit hernyó volt, amikor egyszerre két csajt szédített, és minimum gyáva, amiért nem tudott időben szakítani a korábbi nőjével a későbbi kedvéért. Sok jót el tudok mondani a filmről is, de ami a történet bonyolítását és a figurákat illeti, a képregény lefőzi, és még azok a poénok is nívódíjasak, amik semmilyen formában nem köszönnek vissza Edgar Wright mozijában. (Csak érteném, mitől akkora szám ez a Scott... És tudnám egyértelműen megkülönböztetni a szereplőket...)
A verdikt változatlanul: Sandman és Scott Pilgrim méltó a figyelmükre, amit én is köszönök. Legközelebb egy újabb szpesöllel jelentkezik népszerű rovatunk, a szó a stúdióé.

Kép: moly.hu (köszi)

Avagy itt mindenki hülye, csak én gyártok tankot, mondhatnám gonoszul és előreszaladva. Kezdjük inkább az elején.

Publicistákkal és köteteikkel foglalkozó alrovatunk feltámadt poraiból! Uj Péterrel és Tóta W. Árpáddal ellentétben Seres László viszonylag kevés olyan írást jegyez, ami nagyon szíven/agyon/nevetőizmon ütött volna, de azért nincs miért szégyenkeznie. Szégyenkezem inkább én, amiért némely cikkéről az alábbi dolgok jutottak eszembe:

- Woody Allen zseniális, de a magyar közélet és a nemzetközi politika szempontjából kevés relevanciával bíró főműve.

- Egy régi vicc, amit a "Hogy-hogy mit gyártunk?! Vegye tudomásul, hogy kabátautomatákat gyártunk Észak-Koreába!" mellékpoén beépítésével a Markos-Nádas-Boncz-Katona-kvartett is elsütött a rendszerváltás táján.

Adná magát, hogy Woody a "zsidó-vonal", a vicc pedig Észak-Korea miatt vág ide, hiszen Izrael, a világszintű folyamatok és a mindenféle diktatúrák visszatérő témái Seresnek, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy

Azzal, amit a Sznob (leánykori nevén: Elitista) Majom-díj várományosai, egyben kulturális életünk jeles alakjai összehordtak A nagy sehol apropóján, most nem foglalkoznék, úgyhogy a "You gotta be fucking kidding" tag szaporítása helyett térjünk a lényegre: jó a könyv, Orosdy úr? Jó, bizony! Ellroytól rosszat még nem olvastam, sőt, közepest sem, de az is igaz, hogy neki sem csak és kizárólag tökéletes remekművek kerülnek ki a kezei közül. Itt van mindjárt az L.A. Quartet, aminek a Fehér Jazz a negyedik, befejező része: egytől egyig fasza könyvek, de a páros sorszámúak hajszálnyival gyengébbek, és a páratlanok közül is a Szigorúan bizalmas valamivel A Fekete Dália fölé emelkedik. (Röviden mégiscsak a Sznob Majom-díj várományosairól: rámutathattak volna A nagy sehol valós hibáira, de nyilván ehhez tudniuk kellett volna, miről is írnak -- maradt tehát a másik változat, a magaskultúra magas lováról felszínes tudással és sok rosszindulattal nekimenni az írónak. Szerencse, hogy a korlátoltság nem köhögtet, sok derék irodalomkritikus már rég megfulladt volna.*)

A Filmvilág Blogon 4 részben megjelent írás egységesített, kiegészített (azaz eredeti lábjegyzetekkel és exkluzív linkgyűjteménnyel ellátott) változata következik alább, hardcore Blatty-rajongóknak. Sajnos képek nélkül, mert a jelek szerint azt már nem bírja el az oldal.

Bevezető. Több, külön elért kisebb-nagyobb siker után a két William, Friedkin és Peter Blatty egyszerre, egyazon művel ért pályája csúcsára. Friedkin ugyan Oscart kapott A francia kapcsolatért és Blatty nevéhez is fűződtek emlékezetes filmek (pl. Blake Edwards második Rózsaszín párduc-vígjátéka, a műfaj klasszikusaként tisztelt Felügyelő életveszélyben), de az 1973-as Az ördögűző diadala minden korábbi eredményüket túlszárnyalta. Ez az extrém horror a kritikusok és a közönség köreiben egyaránt nagyon népszerű volt, és kivételesen író és rendező ugyanannyira sajátjának érezhette a közös gyermeket: Friedkin ihletett és kíméletlen színészvezetése, realizmus iránti elkötelezettsége, kiforrott képi eszközei (különösen a zseniálisan összeállított montázsok) ugyanúgy kellettek a – szó szerint – sokkolóan hatásos végeredményhez, mint a filozofikus hajlamú Blatty bestsellere, amelyből maga írta az ugyanolyan hatásos, Oscarra érdemesített forgatókönyvet. És Hollywood nagyjai természetesen mindent megtettek, hogy együtt tartsák a csodás párost, ám a két William egy valamiben teljesen egyetértett: egyikük sem akart részt venni Az ördögűző 2.munkálataiban.

Akárhogy is nézzük, ezzel az Arthur Hailey-könyvvel biztosan érdemes megpróbálkozni. Messze nem olyan intenzív és komor, mint pl. az említett Ellroy dolgai, de ez nem is feltétlenül baj. Az Aerosmith-nek attól még vannak fasza lemezei, hogy a Led Zeppelin minden szempontból lekörözi.

Nemrég átolvastam* Vámos Miklós könyvét (amit valójában alaposan és figyelmesen végigolvastam), és arra jutottam, hogy igenis van értelme annak, ha a nekünk eleinte nem tetsző műveket nem csapjuk le 10 oldal után. Könnyen így járhattam volna én is a Márkez meg énnel (sőt, korábban már kb. kétszer így jártam), ugyanis Vámos regényének eleje, nincs ezen mit szépíteni, kínosan rossz. Bemutat egy Mákos Tibor nevű szereplőt, a főszereplőt (akinek sztem már a neve is nyilvánvalóan tévedés, akár Déryéktől származik, akár nem), aztán az ő szakmáját (szakács) próbálja megfeleltetni a saját hivatásának (író), miközben nekünk olvasóként el kéne hinnünk, hogy ez az erőltetetten esetlen stílus azok sajátja, akik „egyszerű emberek” amolyan „egyszerű munkával” (max. rossz regényekben és regénykezdésekben lehet igaz ez), és – hab a tortán! – azt is, hogy a mindennapokból elénk lépő hős nem különösebben olvasott (sőt), de a Száz év magány, na, az pont az egyik kedvence, mást gyakorlatilag nem is olvasott soha (illetve mégis, fiatal korában, de ez már kicsit zavaros).

És aztán ez megy jó 30 oldalon keresztül. Tudom, biztosan velem van a baj, de ismerek egyszerű embereket amolyan egyszerű munkával, márpedig ők nem így beszélnek, nem így írnak, és még azt is tudni vélem, hogy egy átlag nem-olvasót kb. annyira talál telibe éppen a Száz év magány, mint A torinói ló azokat, akik még filmet se néznek szívesen, nemhogy. (Ami azt illeti, ismerek olyan megrögzött könyvbarátot is, akin kifogott Marquez remeke, de ebbe már ne is menjünk bele.) Szóval amikor már végképp csak azon kattogott az agyam, hogy „Jaj istenem, ha egyszer nyilvánvalóan Vámosról van szó, és arról, ahogy ő találkozott Marquezzel, vagy legalábbis elképzelte azt a találkozást, AKKOR MIÉRT NEM EZT ÍRJA MEG?!”, egyszer csak valóra váltak a vágyaim. Mákos Tibor szinte nyomtalanul eltűnik, Vámos egyre jobban előtérbe kerül, s láss csodát, a könyv élvezeti értéke is jelentősen nő. Így most már azt is elmondhatom, hogy minden bosszankodás és kedvezőtlen előjel ellenére megérte elolvasni a Márkez és ént. Nagyon mélyről indult, de szépen összeszedte magát. Eddig többé**-kevésbé*** tetszettek Vámos könyvei, és szerencsére Mákos Tibornak sem sikerült megtörnie a sorozatot.

Azért van itt még valami... Szokás szerint én vagyok a hülye, vagy a „Hiszen aki képtelen a maga jogán s erejével kiharcolni a helyét a szakmában, az nem érdemli meg, hogy benne legyen.” mondat tényleg a legendás „Akinek nincs semmije, az annyit is ér.” gondolatnak közeli rokona? Oké, a „Szerencsénket kopogjuk le gyorsan, s hallgassunk róla mélyen, fölösleges froclizni irigyeinket.” rész később azért helyrerántja a dolgokat, de bevallom, amikor ezt a jogán-erejével dolgot olvastam, kicsit megijedtem, tényleg az volt az érzésem, hogy Vámos szerint pl. Kafka mehet a szemétdombra, mert nem kapart magának elég ügyesen, szemben a nagy kedvenc Marquezzel, vagy éppen önmagával... De mondom: nyilván velem van a baj. Többnyire velem van.

*Ezt a remek poént csak ketten értjük, Miklós meg én.
**pl. Félnóta (furcsa, tudom, ráadásul az eredeti változatban)
***pl. Apák könyve (fejezetenként hullámzó a színvonala, nekem sokszor kicsit „sok” volt)

Kép: litera.hu (köszi)

A politikát unjuk és kerüljük, de a könyv ak-kor is könyv, ha polgárpukkasztásra hajlamos publicista írta, vékony, és tele van képekkel - tehát naplózni kell. Tóta W. Árpád megosztó médiaszereplő, és ahogy elnézem, a visszajelzések alapján a műve is megosztó volt. Micsinájjak, nekem tetszett. Vicces és kíméletlen, viszont kikacsint a geekekre ("Palpatiné" -- éérted!) és nem hiányzik belőle az önkritika sem. Bármilyen indulatokat is keltenek Tóta írásai, szerény megfigyeléseim szerint ha lehántjuk róluk a provokatív felszínt, kiderül, hogy jelentős részük viszonylag egyszerű, jelenségspecifikus véleményt fogalmaz meg egy nagyon logikusan felépített érvrendszer alapján (hogy egyetértünk-e a véleménnyel, más kérdés). Ugyanez a helyzet az Eljövetellel: mindenki megkapja a magáét, a stílusparódiák többnyire remekül működnek, de aránytévesztést csak ritkán lehet kiszúrni, ráadásul "ők" és "mi" összefüggésében sem könnyű értelmezni, mert a fő célpont nem az ún. másik oldal (akármelyik is az), hanem a hülyeség (ami viszont pártfüggetlen). Ezzel együtt kicsit sajnálom, hogy Tóta nem hosszabb szöveggel próbálkozott, és néha cserbenhagyta az arányérzéke. Az Eljövetel nagyon mókás, minden oldalán lehet hangosan röhögni, de elsősorban azokhoz szól, akiket érdekel a közélet, és csak azoknak fog tetszeni, akik nem különösebben elfogultak egyetlen párttal, személlyel vagy orgánummal sem. Élnek még itt belgák?

Ígérek -- betartok! Még márciusban bevéstem a Könyvnaplóba, hogy próbát teszek Kolozsi kolléga második könyvével is, ami, jelentem, megtörtént. Azt is lejegyeztem anno, hogy ha hasonló következtetésekre jutok a befejezése után, mint amilyenekre a Ki köpött a krémesbe? elolvasása után jutottam, akkor a harmadik (tudtommal még megjelenés előtt álló) Kolozsi-könyvvel már nem fogok kísérletezni -- nos, ebben is tartom magam a korábban rögzítettekhez. Pedig a helyzet javult, csak sajnos nem eléggé.

Bővebben, konkrétabban:

Ulf Lüdeke: Terence Hill

Bud Spencer -- jórészt -- maga írta meg, Terence Hill ezzel nem próbálkozott, ami viszont nem feltétlenül baj, a memoárok szerzői amúgy is szeretik sajátos szempontok szerint megszűrni az életük eseményeit (ld. Friedkin és persze Bud). Az már nagyobb probléma, ha az alany szeret rejtőzködő életmódot folytatni, márpedig Mario Girotti csak filmen nagyszájú és közvetlen, az életben inkább kerüli a nyilvánosságot (főleg a fia halála óta, de valószínűleg Az ötös számú vágóhídból ismerős gyerekkor se lehetett piskóta). Lüdeke azért szépen összeszedte mindazt, amit lehetett, de a legfontosabb szereplőkkel nem beszélt (adott esetben önhibáján kívül), így minden érdeme ellenére lehetne ez a vékony, gyorsan kiolvasható kötet sokkal alaposabb is. És végül két figyelmeztetés:
1) Terence Hill édesanyja német volt, ő maga is legalább annyira németnek tartja magát, mint amennyire olasznak, ezzel együtt igazán mókás, ahogy a szerző számára minden és mindenki, de főleg könyvének főszereplője szinte csak "helyi" összefüggésben kerül elő. Mintha Paul Newmanről egy honfitársunk úgy írna életrajzot, hogy rendszeresen "snájdig felvidéki fiú"-nak nevezi, vagy ilyesmi.
2) Szemben a hibáktól hemzsegő Bud-életrajzzal, itt már azért tűrhető a helyzet, de még bőven lenne hová fejlődni, néha nagyon zavarossá válnak a dolgok, összekeverednek az infók, tények stb. Igazán azonban csak akkor tudjuk értékelni a Libri kiadó ezen a téren tanúsított erőfeszítéseit, ha belelapozunk a

Bud Spencer - Terence Hill krónikák

ba.

Aminek a képanyaga csodálatos, viszont a szövege -- pontosabban az eredeti szöveg magyarítása -- kritikán aluli. Az egy dolog, hogy a filmekkel kapcsolatos tények jelentős része nem stimmel (erre Lüdeke könyvében is van példa), az is, hogy akár még egy bekezdésen belül is előfordulnak ellentmondások (ez már neccesebb, elvileg 4 ember volt az ilyenek kiszúrására, és még csak szakértőnek se kell lenni a legtöbb felfedezéséhez), az viszont már bőven sok, hogy néhány mondatnak egész egyszerűen nincs értelme, erőltetett és esetlen a megfogalmazása, vagy egyenesen olyan, mintha az írójának nem a magyar lenne az anyanyelve. Hálás vagyok a kiadónak a könyv megjelentetéséért, de ennyi pénzt ebben a formában ez a kötet egyszerűen nem ér, én kérek elnézést.
És akkor ide is egy figyelmeztetés:
1) Ajánlom mindenki figyelmébe a Bud és Terence megjelenését a különféle (egyébként szinte mindig nagyon hangulatos) plakátokon! Girotti úr konkrétan felismerhetetlen a jelentős részükön, hol önmaga paródiájának, hol bávatag zsúrpubinak tűnik, önmagára csak a legritkább esetben hasonlít (vagy ott van Az ördög jobb és bal keze plakátja: minden rendben lenne, csak mintha szegény Trinity fejét vasalta volna ki valaki véletlenül). Pedersoli úr ábrázolása az esetek többségében sokkal jobb, igaz, neki az Akit Bulldózernek hívtak plakátján sikerült úgy megrajzolni a kézfejét, mintha egy kihipózott orangutánhoz tartozna.

Másodközlök.

http://filmvilag.blog.hu/2013/11/29/a_vilag_tetejen_204

Peter Biskind filmtörténész-újságíró szerint az új-hollywoodi fenegyerekekről szóló (botrány)könyve, az Easy Riders, Raging Bulls(melyet fő kritikusai szerint hiteles források helyett rosszakarók, egykori barátok, ex-feleségek és volt barátnők pletykái alapján írt meg) azért akasztotta ki az időközben megpocakosodott és megőszült wunderkindeket, mert „valaki, talán életükben először, nem a megszokott módon, nem istenekként beszélt róluk”. Biskind szerint Scorsesének, Coppolának, Altmannak, Bogdanovich-nak, Spielbergnek, Lucas-nak és persze jelen írás főszereplőjének, William Friedkinnek „ismeretlen volt [...] a kritika”, ami „ahány sajtóssal körülveszik magukat”, nem is csoda. Szerinte tehát olyan valóságtól elrugaszkodott alakokról beszélünk, akiknek saját magukról már évtizedek óta legfeljebb csak homályos elképzeléseik vannak, akár egy elkényeztetett milliárdoscsemetének, aki mindent megkaphat, ám bírálat sosem érheti.

Már jó ideje vezetem ezt a Könyvnaplót, írtam is sok jó vagy majdnem jó könyvről, de arra nem tudok visszaemlékezni, hogy nem-képregény kategóriában mikor nyilatkoztam utoljára igazi remekműről, azaz olyan irodalmi műről, ami telibe talált – magával ragadott, elgondolkodtatott és elszórakoztatott egyszerre. Talán a memóriám babrál csak ki velem, talán nem is volt ilyen, mindenesetre Edward Bunker első (kiadott) regénye kiköszörüli a vélt vagy valós csorbát, ez ugyanis valódi mestermunka, egy közel letehetetlen, ihletett, autentikus és eredeti regény.

Hogy ki Edward Bunker? Nos, ő egy köztörvényes bűnöző volt, méghozzá abból a fajtából, amelyik a fél életét dutyiban tölti, méghozzá olyan bűncselekmények miatt, amelyekre nehéz morális feloldást találni. Pontosabban...

Már megvolt egy ideje a sorozat első része, de valószínűleg hosszú ideig nem nyúltam volna hozzá, ha a nagyvonalúságáról közismert Tesco áruház egyik rokonszenves alkalmazottja nem veszi a fejébe, hogy 150, azaz egyszázötven forintra értékeli le a Scott Pilgrim a világ ellen c. (mint utóbb kiderült, minden szempontból remek) DVD-t. A film bejött, úgyhogy kénytelen voltam leporolni a képregényt is, s láss csodát: az is jó! Sőt, bizonyos szempontból jobb is, de erre még visszatérünk kisvártatva.

Első fontos gondolat: biztos jele az öregedésnek, hogy Kanadát kezdem Amerikától külön kezelni. Persze eddig is tisztában voltam a különbséggel (Kanada ≠ USA legnagyobb állama, Kanada ≥ USA nagydarab, jóindulatú, belassult félfrancia uncsitesója), csak éppen nem érdekelt különösebben. Így, a krisztusi korban már az is szempont lett, hogy valaki/valaki kanadai (pl. Mike Myers, Jim Carrey, Pamela Anderson, a Sutherland-klán, Matthew Perry, Dan Aykroyd, Robin Scherbatsky, John Candy, Tommy Chong, Michael J. Fox, a Plummer-klán, Sarah Polley, Seth Rogen; NoMeansNo, Leonard Cohen, Rush, The Band, The Hanson Brothers, Neil Young; Arthur Hailey, Kertész Ákos, Stephen Leacock, Alistair MacLeod; James Cameron, David Cronenberg, Arthur Hiller, Norman Jewison, Ted Kotcheff, a Reitman-klán).* És ami a legsokkolóbb: a felsorolt személyek jelentős része vállalható, mi több, rokonszenves arc! Kanada iz kúl. (?)

Második fontos gondolat: bármennyire jó is a film, a képregény bizonyos szempontból egyértelműen jobb. Nevezetesen a főszereplő(k) miatt, aki(k) rajzolt formában tényleg olyan(ok), amilyennek lennie(-ük) kell – azaz szimpatikusak. Kevés gondom volt a filmmel, tényleg, de az azért zavart, hogy Scott Pilgrim csak lassan válik szimpivé, márpedig ez ebben a sztoriban fontos összetevő. A képregény Pilgrimje sokkal szerethetőbb, ahogy egyébként a két nője, Knives és Ramona karaktere is valahogy jobban érthető, elfogadhatóbb. Mindez már csak azért sem mindegy, mert a film befejezése jelentősen eltér a képregényétől, amire a figurák közti különbség elég jó magyarázattal szolgál (magyarán: a rendező is tudta, hogy az eredeti befejezést ezekkel az arcokkal nem tarthatja meg, nem működne – ami azért jelez valamit).

Harmadik gondolat (a „kevésbé fontos” ciklusból): azt egyik Pilgrimmel kapcsolatban sem értem, hogy mitől kellenek ők a nőknek. Főleg ennyinek és ilyeneknek. Ez bekerülhetne az Amire nincs magyarázatba, a jeti és a spontán emberi égés közé.

Negyedik gondolat (megint csak a „kevésbé fontos” ciklusból): A képregény is vicces, de nem teljesen ugyanúgy, mint a film. Ezzel kapcsolatban főleg azon lepődtem meg, hogy az a humor, amit én automatikusan és egyértelműen Edgar Wright rendezőhöz kapcsoltam, valójában a könyvek legfontosabb összetevője és Bryan Lee O'Malley sajátja. Köszönjük, szerzői filmelmélet, a film szőröstül-bőröstül a rendezőé, hóóógyne...

Ötödik gondolat (nem túl fontos): az azért hiányossága a képregénynek (még a filmhez képest is), hogy néha nem könnyű követni. Pl. mert a mangastíl sok mindenre remek, de a szereplők megkülönböztetése terén már komoly kihívások elé állítja a befogadót (értsd: főleg frizura és ruha alapján kéne tudnunk beazonosítani minden egyes óriásszemű lényt a soktucatnyiból).

Hatodik, ún. (de teljesen lényegtelen) zárógondolat: hipster-szempontból az lehet király ebben a Scott Pilgrimben, hogy nagyon hipster, de közben parodizálja is a hipster-jelenséget, ami tök menő. Menőnek lenni viszont kicsit sem menő, szóval összességében ez az egész nagyon gáz az összes felhajtással együtt. Csakhogy ami nemmenő, az valójában menő, így a Scott Pilgrim sem lehet más, csak tök gázos. És ennél királyabb dolog nincs a világon!

Hát ezért gondolom én azt nagyon határozottan ebben a kérdésben, amit gondolok.

Ui. E Könyvnapló-bejegyzés számozása nem véletlenül zavaros.

*A „Jé, ő/ez is kanadai?”-kategóriát erősíti még többek között:
Geneviève Bujold, Kim Cattrall, Michael Ironside, Margot Kidder, Elias Koteas, Eugene Levy, Carrie-Anne Moss, Leslie Nielsen, John Neville, Catherine O'Hara, Saul Rubinek, Keanu Reeves, Ryan Reynolds, William Shatner, Meg Tilly, Deborah Kara Unger, John Vernon, Michael Wincott; Bachman–Turner Overdrive, Cowboy Junkies, Crash Test Dummies, I Mother Earth, Jeff Healey Band, Men Without Hats; Margaret Atwood, Michael Ondaatje, Mordecai Richler, A. E. van Vogt; Denys Arcand, Christian Duguay, Atom Egoyan, Paul Haggis, Mary Harron, Vincenzo Natali, Roger Spottiswoode.

Nem is olyan régen ezt tudtam írni a modern költészetről (igaz, a modern képzőművészet összefüggésében -- ejj, de bonyolult is ez!):

Egyszer egy költő cimborámmal beszélgetve ez a szabadkozó mondat hagyta el fogaim kerítését: "Nem értek a lírához!". Ahogy kimondtam, tudtam, hogy baromság, de nem vontam vissza ("jobb a békesség" alapon, mégiscsak egy poétával elegyedtem szóba). De miért baromság? Eszem ágában sincs elvitatni a modern költészettel nálam jóval aktívabban foglalkozók szakértelmét, de ha ebben a világban egy vers megítéléséhez bölcsészdiploma kell, akkor nagyon nagy a baj.

A fentieket továbbra is tartom, de azért egy kiegészítés ráfér az idézetre: a képesség egy vers milyenségének megítélésére még nem jelent szakértelmet, magyarán attól, hogy nekem tetszett Szőcs Petra verseskötete, még nem tudok róla adekvát kritikát írni, hosszan és alaposan indokolva a véleményem. Azt a hiányérzetet, amit sok ún. laikushoz hasonlóan én is érzek egyes kortárs verseket olvasva (hol itten a rím? miért nincsenek szabályos versszakok? mi van a ritmussal? miről is szól ez pontosan?), le tudom győzni, ha a nyitottságért cserébe "kapok valamit", és ezzel jelen esetben nem is volt gond. Szőcs Petra versei túlnyomórészt rövidek, nagyon személyesek, hiányzik belőlük a rossz értelemben vett elvontság, viszont van bennük valami sajátos humor, ami főleg kiszólásszerű verssorokban nyilvánul meg. Utóbbi könnyíti meg leginkább az ún. laikusok számára a művek befogadását, hisz ki tudna ellenállni az olyan megállapításoknak, mint "Irén szerette a tiszta helyzeteket." (Diakonisszák) vagy "Ezek a szakállas férfiak sem ma kezdték az éneklést." (Torna). Hogy ne csak pozitívumot említsek, a személyesség néha már túlzó, bár egymás után olvasva a költeményeket azért "összeáll a kép", vagyis hogy hol járunk (földrajzi értelemben, álomban/valóságban), kik a "szereplők" és milyen gyász ihlethette az egyes műveket (és tulajdonképpen a kötet egészét). Nagyobb szakértője a kötet elolvasása után sem lettem a kortárs költészetnek, viszont legalább már nagyobb benne a bizodalmam (vagy mi), és ez azért nem kevés.

Kép: moly.hu (köszi!)

...a HIÁNY. Hogy minek a hiánya, azt Vass Virág segítségével szemléltetem.

ELŐTTE:

UTÁNA:

Jól látja, Kedves Olvasó, ez nincs nekem: egy gátlástalan és belevaló retusőr, alias Photoshop-artista.

Nem volt tervben e mű elolvasása részemről, de egyáltalán nem bántam meg, sőt! Elvileg tárcanovellák gyűjteményéről beszélünk, ám arról e remek könyv után se tudnék hosszabban értekezni, hogy konkrétan mi a tököm is az a tárcanovella, és miben különbözik egy rövidebb, mezei nem-tárca novellától. Ehhez már ELTÉ-t kell végezni, azt hiszem. Mindegy is, mert akárhogyan címkézzük fel a Feltétlen embereket, nagyon rendben van. 1-2 oldalas, azonos szereplőket felvonultató írások alkotják a köteT, kb. az Örkény-egypercesek, a börleszk és a Besenyő-család közös halmazából, ha lenne olyan. Az élet értelmén viszonylag ritkán gondolkodtam el Józsi bácsi, Márton és Pesztonka kalandjait követve, de a cél talán nem is ez volt (ettől tárca? hm...), röhögni viszont tudtam hangosan, átjött a társadalomkritika, és persze meg kellett állapítanom, hogy Podmaniczky Szilárd igen jól ír. A répás borítót azért megfúrtam volna a helyében. Igen, valóban mókásak tudnak lenni a furcsa alakú zöldségek, ez a dizájn azonban ebben a formában éppen annyira készteti az embert a könyv kézbevételére, mintha közvetlenül előtte lehányta volna egy oszrigadiétán tengődő nagy fehér cápa. Vagy bárki/bármi. Valamit azért a szerző, illetve az ő jóakarói is sejthettek, mert az újabb kiadás már nagyságrendekkel jobban néz ki:

De mint tudjuk (Nádas Péter kivéve), úgyis a belbecs a lényeg, nem a külcsín! Ennek megfelelően én is feltétlenül ajánlom a Feltétlen embereket, hah-hah-hah.

Képek: moly.hu (köszi)

Van úgy, hogy az embernek a neki tetsző műről sokkal kevesebbet jut az eszébe, mint arról, ami nem tetszett, sőt, még fel is idegesítette. (Ami talán nem is meglepő, nem tudom.) Örülnék, ha sokkal többet tudnék írni a második Sandman-könyvről, de a lényeget már megfogalmaztam korábban, csak a számozást kell kicserélni: "A Sandman első kötete minden szempontból egységes nívójú, maradandó és emlékezetes darab." A legjobban talán a sorozatgyilkosos rész tetszett, pedig az a legfelkavaróbb (főleg ha a Kedves Olvasó tudja, hogy amit Gaiman tulajdonképpen csak érint, túlnyomórészt valóságos; annak pedig, aki nem hiszi el, hogy a valóság furcsább a fikciónál, azt javaslom, olvasson utána a legismertebb sorozatgyilkosok élettörténetének [John Wayne Gacy, Jeffrey Dahmer, Ed Gein stb.], vagy nézzem utána, legális volt-e valamely nyugat-európai országban a XX. század folyamán a pedofil pornó forgalmazása -- persze csak ha van hozzá gyomra!).

Ennyit erről, két másik Sandman még úgyis szóba fog kerülni a blogon. Szemben ezzel a könyvvel, amiről először és utoljára kívánok referálni:

Régóta esedékes volt részemről egy Leonard-regény elolvasása, amire sajnos az író halála (RIP!) adott jó ürügyet. Konkrétan azért ezt a könyvet választottam, mert a Hajsza címen futó filmváltozat megítélése némi zavart okozott a kritikuskollégák körében, és mielőtt igazságot tettem volna ez ügyben (irónia!), be akartam fogadni az alapjául szolgáló művet. Megérte. (A film egyébként nem rossz, de a regénynél mindenképpen gyengébb, és önmagában sem túl erős darab.)

Kolléga a célkeresztben! Vagy inkább a figyelem középpontjában, hiszen eszem ágában sincs senkit célba venni, kipécézni, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak érdekel, mit írnak azok, akikkel elvileg hasonló az érdeklődésünk. Ez már minimum a harmadik ilyen eset, de várom a további alkalmakat (Kolozsi László második regénye már csőre van töltve!).

Itt van a comic(s), itt van újra...

Jófajta antológia, merem ajánlani, de mint a legtöbb antológia, ez sem teljesen egységes színvonalú. Gyújtom a világot!

…avagy néhány könyv, amit mostanában olvastam, és mindössze két dolog közös bennük ezen kívül:

1) egyik sem tartozik a kihagyhatatlan kategóriába (sőt),

2) meglehetősen önkényesen teremtettem kapcsolatot köztük azzal, hogy beleerőltettem mindet ebbe szociológiai-politikai-történeti témakörbe.

Stephen Weir: Encyclopedia Idiotica – Talán éppen az ilyen kiadványok ellensúlyozására adnak ki olyan könyveket, mint a 100 történelmi tévhit? Nem biztos, de azért gyanús... Nem vagyok a téma szakértője, de ez a kötet elég felszínesnek tűnt, és még csak olvasmányosnak se mondanám. Az idióta döntések jó része nehezen értelmezhető, vagy éppen erősen vitathatónak tűnik az "idiótaságuk" (gyakran még a szerző saját logikája szerint is!), és még csak nem is túl érdekesek, ami azért alapfeltétel lenne. A fordítás sem valami jó, a rajzokat pedig kb. én is elkövethettem volna (ennél jobban egyetlen rajzolót sem lehet megsérteni).

Győrffy Miklós: Bagoly nappal – Lejegyzett interjúk egy rég megszűnt rádióműsorból. Néhány húzónév (Vámos Miklós, Závada Pál) miatt vettem meg annak idején, akad benne néhány érdekes rész, de ajánlani csak azoknak tudnám, akiket nagyon izgatnak a XX. század kis és nagy történetei. Meg esetleg Fekete György akkori meglátásai... (Lelövöm a poént: sztem nincs nagy különbség a régi és mai nézetei között. Ezért ne vedd meg a könyvet, max. egy happolást ér.)

Remete Richárd – Weisz György: Rendőrbűnök, bűnöző rendőrök – A rendszerváltás táján más lehetett az elvárás egy populáris témát tárgyaló riportkönyvvel szemben, de ez még ahhoz képest is gyenge. Rosszul megírt fejezetecskék arról, hogy néha a rendőrök is loptak, csaltak, öltek stb., a végén egy rég elévült jogi összefoglalóval. A hokedli rövidebb lába alá tökéletes.

Szegvári Katalin: Egyenleg, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája? – Mondhatnám, hogy ez ma már történelem, de nem az... Többet nem is mondok. Vagy csak ennyit: tanulságos.

Dr. Kellermayer Miklós: A nemzeti összefogás kis kátéja – Valójában ez nem is könyv, inkább füzetke, és nehéz vele mit kezdeni. Persze "magas labda", kiadósat ironizálhatnék egy tanult ember jószándékú esszéjén (a felhívás helytállóbb meghatározás lenne), de erre nem visz rá a szívem. Komolyan venni viszont nem tudtam. Maradjunk abban, hogy a konzervatív gondolkodás, vallásosság és drog kapcsolata összetettebb annál, mint sokan gondolnák.

Ráadásként egy rejtvény a közélet és irodalom határterületéről, avagy MIRE GONDOLT A KÖLTŐ?

Ezúttal nincs bő lé! (Bólé sincs?) Pattogós bekezdések következnek.

Frank Miller: Sin City #4 – A sárga rohadék - Csodálatos, zseniális ésatöbbi. Ahogy a nálam okosabbak már megírták, nem a sztori itt a lényeg, az „csak” túlpörgetett noir, viszont ezekkel az őrült képekkel együtt robbanásveszélyes elegyet alkot. És ez teszi a jó képregényt, nem? De!

Mike Mignola: Hellboy 1-2-3. – Itt azért már vissza kell vennem a szuperlatívuszokból, de azért nem nagyon. Ha Millernél megemlítettem, hogy nem visz sok eredetiséget a narratívába, akkor Mignola kapcsán egyértelműen ki emelnem, hogy… khm… műveit nem a gondos meseszövés emeli az átlag fölé. Érdekes karaktereket alkot? Abszolút! Izgalmasak ezek az okkult, áltudományos, folklórból csent stb. témák? Bizony. No és mi a helyzet a sztorival, cselekménnyel, fabulával, szüzsével, undzóvejter? Mintha csak magát Hellboy-t látnánk: ahogy esik, úgy puffan. Az első kötet még többé-kevésbé kivétel (volt is társszerzője!), a többinél már nehéz félreérteni a dolgot. Szerencsére a képek akkor is kárpótolnák az olvasót, ha a történetek teljesen elviselhetetlenek lennének, ez viszont bőven nem igaz. Szóval Hellboy jó arc, Mignolát szeretjük, és vice-házmester.

Zórád Ernő – Jókai Mór: Névtelen vár - Zórád-képregény a mórahalmi strandon, öccázé? IDE VELE! Ahogy egy derék amerikai kritikus írta A Mississippi szirénje kapcsán: „Always buy brand names.” Ami persze nagy hülyeség, de speciel A Mississippi szirénjére és a Névtelen várra bőven igaz, megérik a befektetést. Fektessen be Ön is!

Aliens: Üvegfolyosó és egyéb történetek & Szemfényvesztés és kísértet - Végül, de legutolsósorban pár szó ezekről a képregényekről TANULT KOLLÉGÁIMTÓL, hehe. Mert eléggé igazuk van, ami azt illeti, akkor meg minek ragozni.

Messziről jött ember azt mondja, hogy magyar, pontosabban azt, hogy nem az, illetve kicsit mégis. Érdekes könyv, de ezt nem úgy értem, ahogy egy kollegina az én regényem apropóján használta a kifejezést ("csúnya arcú nő" a stílusom, teccikérteni...), hanem úgy, hogy tényleg érdekes, mit lát belőlünk egy félig-meddig kívülálló. Varga azonban kívülálló létére kétszeresen is magyar, amiből alapvetően csak a származást ismeri el. Hogy ezen túl még a világlátása is hasonló a miénkhez, csak a sorok között érezhető: kevesen kárhoztatták még a magyarok depressziós életszemléletét ennyire depressziós életszemlélettel. Hogy ennek oka az édesapja halála-e (ami okkal depresszióssá tehet bárkit is), vagy alapból is ilyen, nem tudom, mindenesetre a szerző éleslátásával kapcsolatban jogos kritika lehet, hogy a szöveg alapján ő maga sem néz derűsebben és felszabadultabban a világra azoknál, akiket emiatt -- alapvetően jogosan -- kritizál (persze, ha a "depresszió felvétele" az alkotói módszer lényege, akkor én értettem félre az egészet és bocs). A kritikája ezzel együtt többnyire jogos (mínusz tudatos provokáció!), az állításai jelentős részével nem is tudnék vitatkozni, legfeljebb az arányokon és a következtetéseken finomítanék. Azért én a helyében kihagytam volna a kézenfekvő dolgokat és ugyanannak a témának a sokadik kifejtését (Varga néha már olyan, mint a viccbeli Móricka, csak neki nem a *cenzúrázva*, hanem a turul ugrik be mindenről), igaz, akkor még a szűk 200 oldalt se érné el a mű hossza. Így lesz a velős esszéből terjengős könyv... Igaz, esszék ritkán kerülnek a bestsellerlistára, szóval biztosan a szerzőnek van igaza.

Kép: moly.hu (köszi)