Orosdy Dániel blogja

Szeretem a Quimby-t. Ez a vallomás valaha cool volt, most kicsit gáz, aztán egyszer megint cool lesz. Jelenleg azonban sokkal érdekesebb, milyen a viszonyom a tagokkal! Hát kb. semmilyen. És ez így van jól. Elismerem a zenei tudásukat, tisztelem az ízlésüket (Tom Waits, Nick Cave rulez!), az interjúk és egyéb megnyilvánulásaik alapján korrekt arcnak tűnnek. (Na jó, amikor egy réges-régi pécsi koncert előtt a nővérem megtalálta Livius tárcáját egy bárszéken, és a jeles kongás egy köszönömöt se tudott kinyögni, amikor visszakapta, csak valami középszar poénra futotta az erejéből, akkor azért pár dolog megfordult a fejemben, de messzemenő következtetések levonására ez még nem alkalmas.) Kiss Tibi, a halk szavú művészlélek (tehetséges muzsikus, zeneszerző és szövegíró) közismerten festő is, méghozzá nem az ún. naiv fajtából, és nemrég egy képeket, rajzokat tartalmazó kötettel jelentkezett. A fentiek alapján talán nem túl meglepő, ha jelzem, hogy az én kegyeimért folytatott versenyben éppen annyi eséllyel indul a "Diploma" feliratú papírral támadó Quimby-vezér könyve, mint Rozmárné Varacskos Angelika műkedvelő faszobrászé, vagy akár az, amit Fekete György ragaszt össze barna tapétából. Volt már olyan, hogy egy remek zenész egyben csodás festő is volt, de törvényszerűségről nem beszélhetünk, továbbávalamint az építészetre nehéz táncolni (ez csak úgy eszembe jutott). És ha már az elfogulatlanság a bevezető téma, hadd rúgjak bele még határozottabban a budiajtóba ezzel a még redundánsabb kitérővel!

MÉG REDUNDÁNSABB KITÉRŐ!
Egyszer egy költő cimborámmal beszélgetve ez a szabadkozó mondat hagyta el fogaim kerítését: "Nem értek a lírához!". Ahogy kimondtam, tudtam, hogy baromság, de nem vontam vissza ("jobb a békesség" alapon, mégiscsak egy poétával elegyedtem szóba). De miért baromság? Eszem ágában sincs elvitatni a modern költészettel nálam jóval aktívabban foglalkozók szakértelmét, de ha ebben a világban egy vers megítéléséhez bölcsészdiploma kell, akkor nagyon nagy a baj. Szerény véleményem (vö. rögeszme) szerint amennyiben egy költő nem kíván a közönséghez szólni, ne is publikáljon, simán küldje el a művét emailben "az értőknek". Ha viszont vállalja a nyilvánosságot, ugyanúgy viselje el az irodalomprofesszorok dicséretét, mint egy autószerelőtől származó ledorongolást (és fordítva). Olyan nincs, hogy "nem értek" valamihez, ha az az alkotás (legalábbis elvileg) hozzám  - is - szól. Lehet, hogy tetszik; lehet, hogy nem; lehet, hogy nem értem; lehet, hogy közömbös a számomra; lehet, hogy nem érdekel stb. az adott dal, film, költemény, regény, novella, dráma, festmény, szimfónia, akármi... De a "nem értek hozzá" nem lehet érvényes válasz, amíg bármilyen mértékben is fennáll annak a veszélye, hogy engem akart megszólítani a munkájával a művész. Hagyjuk az elitizmust a hanyatló Nyugat ópiumának! (Valójában sokkal inkább a rég lehanyatlott Vadkelet lejárt szavatosságú fixációja, de ebbe most nem megyek bele.)

Vissza Tiborhoz!

Kiss művész úr albuma szélsőségesen elfogulatlan véleményem szerint figyelemreméltó, értékes és (többnyire) érdekes vállalkozás, de nem mentes a hibáktól. Leginkább egy nagy hibától: SOK. Egyrészt terjedelemre. Értem én, hogy teljességre kell törekedni, meg nem nagyon érné meg kiadni egy rövidke, de gondosabban szűrt válogatást, így viszont olybá tűnhet, hogy a Neonradír (a cím se tetszik, de ez kis hiba) alkotójának minden egyes skicce érdemes a nagyközönség figyelmére. Pedig nem. Ha a legnagyobb művei már beleégtek volna agyunk tekervényei közé, és gondos, hosszú szöveg magyarázná a legkülönfélébb képek egymáshoz és a komoly alkotó életéhez fűződő viszonyát, lenne értelme a kötetnek, sőt, akár dupla ilyen hosszú is lehetne, háromszoros árért, így viszont jóval bonyolultabb a helyzet... A szürreális, szorongást keltő, néha felkavaró opuszok közt rálelni az igazán jókra alapból nem egyszerű feladat, ráadásul az ún. visszatérő motívumok egy idő után már inkább virtigli önismétlésnek tűnnek.
És rendben van, értjük, a művészek akkor is énközpontúak, ha nem egy rockbanda frontembereként hatnak tömegek életére, csak a hátsó sorban ütik össze a triangulumot egy előadáson pont három alkalommal, de akkor is: az altersztár Kiss és a festő Kiss néha annyira összekeveredik, ami megintcsak SOK. A kellően elvakult Quimby-rajongó talán éppen ezt várja el ("Egy az ember, egy a művész!"), de a magamfajta vénség (még kisdobos is voltam, könyörgöm!) inkább sajnálja a kihagyott ziccert.

Ugyanis!
(jön a fényezés)

Kiss Tibi tényleg nem érdemtelen festő. (Nekem fest, értek hozzá!) Nem adnám Merényi Dani akasztott nőiért, de ezt most ne a seggnyalásnak tudjuk be (gáz: csak Grafitot és Tibit követem a kortárs képzőművészek krémjéből), hanem a lelki rokonságnak (drogproblémával küzdő gitáros még nem voltam, nőproblémával küzdő Dániel már igen). Így is volt mire rátalálnom és rácsodálkoznom a Neonradírban, valószínűleg éppen azért, mert tulajdonképpen ugyanannak a világnak a leképezése, amit a Quimby tagjaként KissTibi a zenében létrehoz. Csak éppen ez most olyan, mintha a zenekarral való ismerkedést nem az Ékszerelmérével, hanem az A Sip Of Story - Jerrycan Dance - Majom-tangó - Diligramm gyűjteményes kiadással kezdtem volna. Ami azért nem ugyanaz. De egyébként: hajrá, piktor uram, engem érdekel, mi minden szunnyad még az Ön ecsetjében!