Orosdy Dániel blogja

Pornó 1. és 2., all in one, éppen csak Havas Henrik nélkül. És ami azt illeti, ez egyáltalán nem baj. Nem tartozom azok közé, akik már a Tanár Úr nevének említésétől is sírógörcsöt kapnak, szerény véleményem szerint voltak/vannak/lehetnek értékelhető húzásai is, csakhogy a pornóról szóló könyvének első kötete sajna nem ezek közé tartozott/tartozik/fog lenni egy oda tartozni által révén. Fuchs könyve viszont igazolja, hogy egy ennyire kényes, egyben komoly bulvárértékkel rendelkező témáról is össze lehet hozni valamiféle korrekt irományt, éppen csak szögre kell akasztani a megalomániát, egót, prekoncepciókat, valamint meg kell próbálni őszintén érdeklődni a téma és a riportalanyok iránt. Ironikus módon a jelek szerint minderre a Fókusz riportere inkább képes, mint a honi újságírás (egyesek szerint) megkerülhetetlen és kőprofi nagysága, de az élet már csak ilyen huncut egy mókamester.

Éppenséggel a Szex, valóság, videó sem a riportkönyvek Háború és békéje, de legalább hiteles képet ad a magyar pornóipar (egykori) állapotáról, ráadásul többé-kevésbé alaposnak is nevezhető (hogy mást ne mondjak, a kérdező mintha nem csak azért beszélgetne az interjúalanyokkal, hogy letudhasson egy fejezetet), amivel gyakorlatilag már le is körözte Havas művét.* Egy olvasást megér, ha nem irtózunk a témától, és még azon sem kell közben bosszankodnunk, hogy egyszerű olvasó létünkre jobban látjuk az összefüggéseket annál, akinek ez lenne a fő feladata.

*Na, megint jól elvertem a port valakin, aki nem feltétlenül végzi rosszul a dolgát, éppen csak megosztó személyiség és nagy nyilvánosságot kap a munkája. Ilyen a szeláví. Öröm az ürömben, hogy ezzel sikerült egy platformra tennem Havast Esterházyval, ami azért mutatvány!

Kép: moly.hu (köszi)

Klasszikusnak számító képregény a képregényekről, amely maga is bizonyíték egyik legfontosabb tételére: a comic(s) bizony nem (csak) gyerekek és kiskamaszok bugyuta szórakozása, hanem annál sokkal összetettebb és értékesebb valami. Adott esetben egy esztétikai kérdéseket boncolgató esszé avagy tanulmány is lehet, ugyanis McCloud éppen ebben utazik, A képregény felfedezésével konkrétan építőelemeire bontja a műfajt, hogy megmagyarázza a működését. Mindezt példás intelligenciával, alapossággal és sok humorral. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy időnként nem volt elég az elvontságból és az elméletből, de max. 1-2 olyan részt (oldalt) tudnék megjelölni, ami tényleg "soknak" tűnt. A maradék -- és tulajdonképpen az egész -- színtiszta arany. Okos, kedves, vicces. És csak úgy mellesleg engem is igazol néhány helyen, ld. 148. oldal utolsó képsora, többek között.

Kép: moly.hu (kösz)

Másodközlök.

http://filmvilag.blog.hu/2013/07/10/scott_turow_artatlan_350

Hogy egy filmhez miért készítenek folytatást, nem nehéz kitalálni: az esetek túlnyomó többségében a pénz áll a háttérben. Egy könyv esetében már nem ennyire egyszerű a képlet, főleg ha olyan íróról beszélünk, mint Scott Turow. Egyrészt egy ilyen kaliberű alkotót valószínűleg más motivál, mint a producereket (ha gyorsan akarna nagyon sok pénzt keresni, hatékonyabb módszert is találhatna az irodalomnál), másrészt első könyve, a nagy sikert aratott Ártatlanságra ítélvevalamiféle folytatásait már régen elkészítette (hiszen minden egyes regénye a kitalált Kindle megyében játszódik, és ugyanazon személyek tűnnek fel bennük fő- és mellékszereplőként).

Az alapvető kérdés tehát: miért várt a szerző bő 20 évig azzal, hogy nyomdába adja első műve „igazi” folytatását?

Az első kellemes meglepetés, hogy nem kell találgatnunk a válasszal, még a könyvet sem kell hozzá végigolvasni – Turow rögtön a bevezetőben leírja, mit gondol a folytatásokról és miért döntött az Ártatlan megírása mellett. Őszintének tűnő, szerény szöveg, és az elolvasása után (illetve az első regény ismeretében, ld. Ártatlanságra ítélve-kritika) már tényleg csak annak a kérdésnek marad létjogosultsága, hogy minden nemes szándék ellenére érdemes volt-e az írónak energiát ölnie Rusty Sabich újabb nagy perének megírásába.

A rövid válasz: igen.

A hosszabb válasz:

Nemrég azt írtam ittend, hogy egy ideig nem olvasok "ilyen szarokat", azaz mindenféle bulvármocskot, de nem bírtam a véremmel. Mentségemre szóljon, ez tanulságos és nem is teljesen érdemtelen olvasmány volt, és időközben azért befogadtam egy Szabó Magda-könyvet plusz elkezdtem Scott Turow Ártatlanját is.

Szóval: Kacsa magazin. Tetszenek rá emlékezni? Én emlékszem, főleg a reklámjára (maga a sajtótermék talán soha nem is járt a kezeim között): a könyv címlapján is látható római katona, azaz maga a szerző szaladt benne hangzatos hülyeségeket kiabálva. Sokáig azt hittem, őt verte meg a Nagy Bandó -- ez ugyanis a másik, amire emlékszem a Kacsával kapcsolatban. Pedig nem, a verés tárgya Menyhért Mészáros László, az első főszerkesztő volt, és már azt is tudom, pontosan miért tört el a hátán egy seprűnyelet Nagy Nati apukája. Nem mintha ezek közül bármire is érdemes lenne emlékezni, de mindegy. Valamiért érdekelt a Kacsa magazin, megvettem egy százasért a róla szóló könyvet, és nem is bántam meg különösebben.
Egyrészt mert ha önértéke csekély is, remekül idézi fel a rendszerváltás korszakát. Nosztalgia, yes. (Mókás: az akkor közfelháborodást keltő közéleti történések és "stílusromlás" a mai viszonyok között legfeljebb kedvesnek és bájosnak tűnne, pedig egyébként nem volt ez egyszerű időszak, ld. Menyhért Mészáros esetét, akivel Bandó viszonylag korrektül és kedvesen bánt el a későbbi ellenségeihez képest.)
Másrészt -- és ez a durva! -- Hadnagy stílusát olvasva könnyen déja vu-nk támadhat. Honnan ismerős ez az erőltetett viccelődés, a "beleszarok" hangvétel, a folyamatos cinkelés? Nos, igen, mindez meglepő módon a ma már "indexesnek" nevezett stílre hajaz erősen, amin az érintettek (azaz a gonoszok szerint főleg a 444.hu, a cink.hu és a hvg.hu, huhu... pontosabban: haha) biztosan megsértődnének, pedig nem érdemes. Azt én sem állítom, hogy az Internetto annak idején a Kacsa köpönyegéből bújt elő, de az előzmények között azért legalább Hadnagyot és az ő könyvét megemlíthetjük. Aki nem hiszi, járjon utána: ilyen lett volna az Index, ha a csatorna legaljáról jelentkezik. (Persze sokak szerint ez már jó ideje megtörtént, ebbe már bele se menjünk.)

Érdemes beszerezni és elolvasni ezt a könyvet? Semmiképpen. Jól el lehet ütni vele egy délutánt, ha érdekel minket a rendszerváltás mocsara, Kiszel Tündi munkásságának ma már ritkán emlegetett korai korszaka, és néhány nem is feltétlenül rossz poén? Mindenképpen. Hadnagy politikával kapcsolatos meglátásai (amelyek a jelenből visszanézve felváltva sokkolóan naivak és ijesztően pontosak) akár külön vizsgálatra is méltók lehetnének, de ezt már biztosan nem én fogom megírni.

Kép: moly.hu (köszi)

Mit is írhatnék erről a könyvről? Valószínűleg már minden leírtak vele kapcsolatban. Talán csak két kivétel akad: 1) senki nem írta még le az ÉN véleményemet 2) senki nem írta még le, hogy személy szerint NEKEM mi közöm lehet ehhez a könyvhöz. Lássuk.

1) Ez egy nagyon jó könyv. Maga az írás,  az írói munka színvonala olyan magas, hogy arról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, és ez persze még nem minden. (Fun Fact: Ezzel talán még Szabó Magda sem volt tisztában, egyes rajongói pedig talán még tagadnák is, de az egyik [kiválóan!] alkalmazott írói technika az "alantas" krimikből lehet ismerős: az elbeszélő belenget valamit, tipikusan valamilyen rejtélyt vagy fordulatot, hogy növelje a feszültséget, aztán persze előbb-utóbb felfedi a kártyáit, de csak azért, hogy egy újabb "lengetéssel" rögtön még magasabbra emelje a tétet.)

2) Látszólag kevés dolog állhat tőle távolabb, mint szerénységem, illetve szerénységem első publikált regénye, pedig van kapcsolat. Durva, de ez is tény: Szeredás Emerencet én is ismertem, és én is megírtam az ő valamiféle "irodalmi változatát". Persze nem teljesen ugyanarról a személyről van szó, de a lelki rokonság egyértelmű, legalábbis számomra. És ez legalább annyira kísérteties, mint amennyire felvillanyozó.

Kép: moly.hu (köszi)

Baj van, baj...

Jönnek, jönnek a bulvárhuszárok!

Itt van még egy, ómájfaszom. Feltalálta Mikszáthot 2012-ben, pedig már Kálmán bácsi is csak a jól megírt prózát művelte, tisztelet a kevés szépirodalmi művének. Nekrofíliát ejt meg tehát szemünk láttára (mit szemünk láttára, a tekintetünk előtt!) a gyanúsított (mit gyanúsított, tettes!), amikor szexuális indíttatásból (mit indíttatásból, célzattal!)) halottak (mit halottak, lektűrklasszikusok!) gúnyáját (mit gúnyáját, egész ruhatárát!) ölti magára, akár Hans Castorp Madame Chauchat testén. (Itt kérek elnézést Thomas Manntól, ő azért még író volt, bár a jobb gusztusúaknak kicsit puha és kommersz.) Hát, nem ilyenekről beszéltünk annak idején a szemináriumon...

Az elkövető: Orosdy Dániel – ha ez nem álnév, márpedig annak tűnik, épp oly erőltetett, mint az összes többi név, amit a titokzatos dilettáns a regénye szereplőinek adott. Pandur Ákos...? Mekkora MACHE, könyörgöm! És ezen még az Európa Kiadó emlegetése sem segít, bármekkora haverom is nekem a Menyus Jenő.

Nevezett Pandur a szintúgy felkérődzött nevű Sárványhahota kisvárosának valami hivatalnoka, bár azt nem hiszem, hogy eddig a részig túl sok olvasó eljut, én is csak a honorért folytatott küzdelem jegyében gyűrtem le 100 oldalt, aztán elég volt, erre semmi pénz sem lehet gyógyír.

Én kérek elnézést, de újfent és megiscsak (hogy azt ne mondjam: hovatovább):

 

ízlés?!

 

Ami nem megy, Orosdy uram, drága vidéki ismeretlen ismerősöm, azt nem kell erőltetni! Márpedig az irodalom nem megy, pedig nem céloz Ön túl magasra onnan a szénakazal mellől, mint említettem volt, éppen csak Mikszáth és Örkény „Túlértékelt” István szintjéig, akit mellesleg ugyancsak volt szíves meglopni. Szerző és író nem ugyanaz, tetszik tudni, Kegyed meg leginkább egyik se. Mondanám, hogy olvassa el Bársonybalalajka és a húgycsatornák című munkámat (melynek címe tényleg csak véletlenül emlékeztet Ezredvéghy Pál Solymoska és Faszkabátjára), ha tudni akarja, milyen az a szépirodalom, de tartok tőle, hogy nem akarja tudni, meg aztán maga valószínűleg még olvasónak is kevés, nem hogy írónak. Inkább csak adja fel, hadd maradjon meg az a kevés méltósága, ami nem volt tán sose. Legközelebb gondoljon arra, hogy a papírra nem kell feltétlenül írni, ha nincs más, tüzelni is lehet vele, ha pedig számítógépen terjeszti ezt a dögvészt, hát jusson eszébe a villanyszámla! Amíg nem növeszt némi jóízlést magára, ezek is remek megoldások, basszameg! (Jut eszembe: káromkodni se kéne annyit egy könyvnek látszó tárgyban, édes fiam!)

Bárcsak masszívabban részt tudtam volna venni a rendszerváltásban és bárcsak ne olvastam volna el félig a Halott ügyeket! Mást nem is bánok én már az életben, bulvárkommersz lektűrgyáros egyetlen kis barátom.

Andor Béla Gábor Okvetetlenkedő könyvkritika helyett írott nyílt levele (állítólag gonzo, de ezt nem tudom, szerintem csak drogozott)

Itt van a Gordon, itt van újra... És milyen jól áll neki!*

Bizony, kedvenc fiktív fizikatanárom, Kondor Vilmos nem állt meg a méltán sikeres Budapest Noirnál, elkészítette az ugyancsak népszerű folytatást is, és nem adott alább a színvonalból. Vagyis...

A színvonal legalább olyan magas, mint az első részé, sőt a Bűnös Budapest talán még egy fokkal olvasmányosabb is, de mégsem "ugyanaz pepitában", az írói módszer ugyanis némileg megváltozott, és nem (csak) az előnyére. Ismét két -- kisebb -- gondom volt a művel:

1) Utcanevek, földrajz, közlekedés, hjaj... Néhány oldalnál kifejezetten olyan érzésem volt, mint Herr Kondor bónuszt kapna minden utca, tér stb. megnevezése, illetve a közlekedés lehető legrészletesebb leírása után. Nem nagyon zavaró ez, csak fölösleges. A szereplő induljon el, érjen oda, ennyi éppen elég.

2) Az olvasmányosságot elsősorban a tempó adja, amivel a jeles szerző a cselekményt görgeti, csakhogy ezúttal valami elveszik félúton. Egy remek film, a Kánikulai délután kapcsán írta egyszer egy kritikus, hogy a filmkészítés színvonala feledteti a tényt, miszerint összességében az egész mozi "sok hűhó semmiért". A Kánikulai délután esetében ezzel a kijelentéssel nem tudok egyetérteni, de a Bűnös Budapestre furcsamód illik: elindulunk valahonnan, egyre magasabb fokozatra kapcsolunk, élvezzük a tájat, még néhány elgondolkodtató részletet is kiszúrhatunk, de a végállomás majdnem ugyanott van, ahonnan elindultunk. A fő cél nyilván a sorozat újabb (fő?)szereplőinek bevezetése volt, csakhogy emiatt mintha elmaradt volna az igazi "payoff". Túl messzire jutottunk az eltűnt kocsik rejtélyétől túl gyorsan. Persze nem kizárt, hogy tévedek, de emiatt (egyelőre) biztosan nem fogom újraolvasni a könyvet.

Ezzel együtt egyértelműen merem ajánlani a Bűnös BudapesT. Főleg ha a Kedves Olvasó szabadidejében várostérképekkel szeret bíbelődni. Ha pediglen ezek lejárt szavatosságú várostérképek, akkor a Kondor-életmű első két darabja egyenesen KÖTELEZŐ!

*Aki ennél a résznél a politikára gondolt, ne gondoljon má' mindig a politikára!

Kép: moly.hu (köszi)

Még kapható! (Mármint a Filmvilág, amiben a könyvről írtam. Persze maga a könyv is kapható még, de feltehetőleg nem csak pár napig. Egyébként tudom ajánlani.)

Kép: Bookline (köszi)

Jaj.
Havas Henriket ugyan jogos feddésben részesítettem korábban, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy értékelhetetlen művet hozott össze. A Fábry-könyv esetében viszont egyszerűen nincs miről beszélni. Botránykönyvnek álcázott médiahack, ráadásul nem csak reklámozta az immár megboldogult show-t, de -- az igen gyenge "leleplező" álarc mögül -- még kőkeményen be is nyalt a fő alkotóknak. Azt a keveset, amit érdemes tudni a nagy műről, itt írta meg egy neves kolléga.

Egy dologról nem ír, de arról akkor még nem is írhatott, plusz annyira nem is érdekes: egy rövid leírás erejéig Gauland szóba hozza, hogyan képzelte el anno Fábry a nem kereskedelmi tévés, közszolgálatibb és szofisztikáltabb Esti Showdert. Ez időközben megvalósult, konkrétan a közszolgálatin, és ha minden igaz, elég gyenge nézettségnek örvend. Jó tudni, hogy Sanyi következetes személyiség. Jó tudni, hogy a sikerhez ez nem elég, a kultúra pedig talán még árt is.

És én most egy ideig hasonló szarokat nem olvasok, az is biztos.

Ui. Értelmezési segédlet a címhez: A könyvben tényleg cenzúrázatlanul szerepel minden, ami viszont összességében majdnem semmi, és fel se nagyon merülhet vele kapcsolatban az igény, hogy bármiért is cenzúrázzák. Hacsak a producer és a sztár nem akart kihúzatni olyan részeket, melyekben ők kőprofi zseniként, illetőleg zseniális kőprofiként vannak jellemezve. Szóval ha van ellentéte az oknyomozó újságírásnak, akkor azt ez a garantáltan cenzúramentes mű feltalálta.

Kép: moly.hu (Köszi!)

Se könyv, se képregény, leginkább dúsan illusztrált antológia-füzet. Viszont jó! Zórád Ernő műveiről egyébként is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, és ezúttal az irodalmi alapanyag is (többé-kevésbé) méltó a remek grafikus tehetségéhez. Azt azért túlzás lenne állítani, hogy Alekszej Tolsztoj, G. A. Becquer és Jakumo Kojszumi horrortörténetei a zsenialitás határát súrolnák, de utóbbiak novellái kifejezetten aranyosak, mai szemmel olvasva is szórakoztatóak, a jóval híresebb Leo távoli rokonának írása pedig akkor is erős anyag lenne, ha nem csináltak volna belőle pöpec filmeket a gondos olaszok (konkrétan Mario Bava és Giorgio Ferroni*).

Minden szempontból a nosztalgia itt a kulcsszó, de ez egyáltalán nem baj. Ajánlott olvasmány a Fantasztikus történetek-sorozat 1. (?) darabja, főleg Vurdalakék miatt.

*Na ki szerepel (persze a stáblistán nem jelölve) Ferroni itthon több címen is futó Alekszej Tolsztoj-adaptációjában? Természetesen a Könyvnapló eggyel korábbi sztárja, Tom Felleghy, méghozzá kenyeres pajtása, John Bartha, azaz Bartha János oldalán! Ennyire kicsi ez a világ.

Kép: moly.hu (köszi!)

K ö z k í v á n a t r a !

Igen, eljött ez a pillanat is, a régi (Sokk Magazin? emlékszik rá valaki? UPDATE: A cikk valójában a Kistangón jelent meg, sebaj.) időkre visszatekintő sorozat, alias Levéltár első darabja olvasható alant (UPDATE: azóta a sorozat átkerült a Filmvilág blogra, az írások a Filmek az alsó polcról és az Eltűntnek nyilvánítva rovatokban olvashatók.). Tekintettel arra, hogy ez tényleg közkívánatra kerül ki (értsd: Ash kérte), az időrend finoman szólva borul, vagyis nem a legrégebbi cikkel indul a széria, de sebaj. Úgysem emlékszem már igazán ezekre a dolgokra, más pedig még annyira sem. Száz szónak is egy a vége: ezt Michael Winner csudálatos filmjéről írtam kb. 1000 éve, jó szórakozást!

Tom Felleghy, azaz Fellegi Tamás magyar-olasz filmszínész könyvei kapcsán elég könnyű helyzetben vagyok, ugyanis tanult kollégám már évekkel ezelőtt remekül összefoglalta a lényeget a méltán népszerű Deliria blogon. Tessék elolvasni!

Tom Felleghy: Háromezer kilométer spagetti

Mindössze két kiegészítést szeretnék fűzni ehhez a remek íráshoz:
1) Bár a "pestiesen bugyuta" is találóan jellemzi Felleghy írásmódját, szerintem azért összességében kicsit gonosz. Olyasvalaki könyvéről beszélünk, aki nem különösebben tehetséges író, viszont kiváló mesélő: jó sztorijai vannak, amiket ügyesen fűz össze. A néha valóban megmosolyogtató modorosságokat leírtva egy igazán olvasmányos memoárkötetet kapnánk, de míg így is bőven van mit értékelni ezekben a könyvekben, főleg ha összevetjük őket a so-called profik hasonló munkáival (nemrég kezdtem el a Fábry Show-ról szóló "botránykönyvet", melynek írója már az első oldalon "az ember lánya"-ként utal magára, majd nekiáll regényesíteni az elvileg leleplezés tárgyává tett, valójában inkább körülajnározott főszereplők válogatott kalandjait. De erről máskor.)
2) Sajnos mélységesen igaz, hogy a könyvből éppen az nem derül ki, ami miatt a magunkfajta filmbuzirajongó kézbe veszi, magyarán az egyes mozikról és alkotóikról tudjuk meg a legkevesebbet. Felleghy tudtommal pornóban nem, "csak" erotikus filmben szerepelt, és a Ben Hurban, illetve Cleopatrában előadott apró szerepeiről sem tud az Imdb (pedig képekkel tudja igazolni!), de még így is bőven akad izgalmas tétele a minimum 200 filmet számláló filmográfiájának - amikről sajnos alig árul el valamit. Ez már túlmutatna az anekdotázáson, márpedig a Mester fő célja ez volt, és gyakorlatilag csak ez. Nagy kár.

Érdekes egyébként, ahogy az írásai alapján egyértelműen rokonszenves Fellegi következetesen a "jó balek" szerepében tetszeleg, akit mindig mindenki kihasznál, de aki közben valahogy mégis boldogul, méghozzá többnyire egész jól. Nem tartom kizártnak, hogy Tom bá tényleg ilyen figura, de azért egy-két homályban hagyott történet és éppen csak megpendített téma alapján érdekelne, mit gondolnak róla mások, főleg a történetei visszatérő főszereplői. Talán árnyalná a képet, ami így csak egy csetlő-botló, de aranyszívű és többnyire sikeresen érvényesülő figurát mutat.

Akárhogy is cifrázzuk: Felleghy művei a maguk módján jó könyvek, érdemes elolvasni mindkettőt. Na.

Kép: moly.hu (köszi)

Komoly, hosszútávú projekten vagyok túl. Szőnyei könyvét szinte azonnal megvettem (pontosabban: -kaptam), ahogy boltokba került, és rögtön el is kezdtem olvasni. Bő 2000, sűrűn teleírt oldalról beszélünk. Sehol egy párbeszéd, kép is éppen csak ízelítőként („Szerény gyűjtés a háromperhárom Robert Capa-inak munkájából”), viszont minden lapra jut pár lábjegyzet a sokbekezdéses fajtából. Nem egy laza képregény, na. Viszont (és ez a szerző tehetségét dicséri) virtigli tudományos munka létére meglepően olvasmányos – feltéve persze, hogy a K. Olvasót érdekli a téma, márpedig engem érdekel (ld. korábbról Micsinay és tsai). Azt nem merném állítani, hogy minden egyes fejezeten ugyanakkora lelkesedéssel rágtam át magam, ez viszont már a teljességre törekvés (egyébként igen nemes cél!) átka: 20 oldalnyi Örkényhez 60 oldalnyi Illyésen át vezet az út. Szívem szerint fordítanék az arányokon, de ez van: Gyula bácsit jobban megérte vizsgálni, és/vagy Pista túl óvatos volt. Erénye viszont a teljességre törekvésnek, hogy túlzás nélkül egy alternatív irodalomtörténetet tehetünk magunkévá a XX. század második felének irodalmáról, avagy „Nagyjaink alulnézetből – Így látták a besúgók”. Izgalmas morális problémák tömege, életrajzi adalékok, érdekes magánéleti vonatkozások révén válik időről-időre lenyűgözővé a gyakran sajnos (óhatatlanul) száraz szöveg (ha érdektelen szerzőről érdektelen jelentések születtek, nincs mit tenni, ennek feljavításához talán még a rendre óvatlanul nyilatkozó-levelező-telefonáló-barátkozó írózsenik tehetsége is kevés lenne).

Bár Szőnyeinek biztosan nem ez volt a célja a könyvvel, a kortárs magyar irodalom működésére vonatkozóan is vonhatunk le tanulságos következtetéseket a szöveg alapján, nevezetesen és sorban:

1) A rendszerváltással a biznisz kapott egy kiadós (hehe), de nagyjából megérdemelt gyomrost a vadkapitalizmustól. Magyarán nem csak az állami szar, hanem bármiféle szar is boltokba kerülhetett, immár tömeges mennyiségben, gyakorlatilag bárkitől. Vivát.

2) A kiadókon belül már nem a megbízható e’társak hozzák a rossz döntéseket, hanem egy másik belterjes rendszer kontraszelekciója által kitermelt bagázs (szemináriumunk címe: Az elitizmus és a javak újraelosztása). A döntési szempontok között mellékes lett a politika, a helyét átvette a bulvár, de a mechanizmus alapvetően maradt a régi.

3) Hogy az irónia köre teljes legyen: a belterjesség olyannyira nem változott az eltelt évtizedekben, hogy az egykori megfigyeltek és jelenlegi pöffeszkedők között jelentős átfedés van, éppen csak az érvényesített értékrendben vannak (minimális) eltérések a korábbi pöffeszkedőkhöz képest. A Kádár-rendszer nem vész el – átalakul: sok „ellenállónak” nem is a működési elvekkel volt baja, hanem csak azzal, hogy nem ő hozza a döntéseket. Sebaj, a lóf*sz másik végén lenni biztosan jobb (és főleg egyszerűbb!), mint kidzsuvázni az istállót.

Tanulság a tanulság mellé: mivel a piac elsősorban nem értékalapon válogat, a helyzet nem is fog változni. Hát ezért fázok én a „profi” szerkesztőtől, kedves kritikus, nem azért, mert nem tudom megfizetni, vagy nem akar foglalkozni velem. Krumplileves János mindenesetre elégedett lenne, bőven akadna oka egy jó koccintásra Jegesmedve elvtárssal.

 „Leonyid, megérte küzdeni.”

Ezt is megértük! Állítólag egy készülő szakdolgozat része, a szél fújta be az ablakomon:

Fájdalomregényként olvastatta magát velem Orozsdi Dávid könyve, persze a Tamlay-féle értelemben gondolom ezt. Fájdalomregény ez tehát, méghozzá a tétova vágyakból fakadó fájdalmak könyve. Mikor kezeim közé vettem, rögtön feltűnt a már-már hívalkodó geneziskritika, amellyel a szerző megtagadja, mi több, dehonesztálja saját struktúráját alkotói energiák hálózataként - ebből fakad a fájdalom, melyet felerősítenek az álnéven, Reményi Dezső perszónájában jegyzett karikatúrarajzok.
Tamlay, fájdalomkönyv és lektűr. Kizárják ezek egymást? Közös intellektuális mezőt hoznak létre? A szenzibilitás új derékszögeit zárják ki a kreatív térben, ahogy Mont Alben is írja egy helyütt? Nyilvánvaló értéktelensége és hatásvadász egzisztencializmusa ellenére el tudtam helyezni a Halott üzletet a Nádasi dimenziók mezsgyéjének metszetében. A kín kettős hajlatú: részben a recepció közönye, részben a befogadói attitűd generálása okozza. A félművelt szerző a nyilvánvaló proust-i áthallásokkal sem képes leplezni dekonstrukciós alapállását, azaz a teológiai értelemben vett "veronage" transzhumanista kritikáját. Madeleine és a hamburger nem létezhet egyetlen periférián, mondhatni kényszeres ez a vágy, amely -- ironikus módon! -- újabb fájdalmat generál a mű szövetében.
Páfránykabóca, a bulvárihletű "történet" (nevezhetjük egyáltalán történetnek, ami leírható?) színhelye metaforikus tér, nyilvánvalóan az "írói" (nevezhetjük egyáltalán írónak azt, aki nem irodalmat ír? ld. Braunstern) és illusztrátori anya-élmény szürreális megkettőzése, egyfajta földrajzi kiterjesztése az Ödipusz-komplexumnak. Persze nem kívánom pszichológiai vagy feminista olvasatában még kínosabbá (ismét a fájdalom!) tenni mindazt, ami már az eredeti intenció szerint is egyszerre bűn és erény terrorja, azaz konzekvensen mizantrópikus. Orozsdi, aki a főszereplő, Kontúr Áron alakjában nyilvánvalóan saját nőgyűlöletét teszi témává egy merészen pornográf aktussal, túl kommersz hozzáállást tesz magáévá, amikor gondolatait könyvvé archiválja. Ezen gondolkodtam, miközben archívumát, a szadista vágyak e szürreális tablóját lapozgattam.
Pontomhíddal van dolgunk. Tüzetes vizsgálatok ellenére sem találtam rá bizonyítékot, hogy a materiális képek (vö. a sokat emlegetett Tamlay múzeumfinanszírozási javaslatának II. fejezetével) és az immateriális, de elvontnak csak jóakarattal nevezhető nüanszok képlékeny elegyet alkotnának, és reagálnának a tudati hordozókra. Pontomhíd képződik a szövegben, de méginkább a szöveg által.
A befogadást nem könnyítette meg a szerző kényszeres párbeszédalkotói alapállása, de nem is nehezítette meg annyira, hogy szépirodalomnak tekinthessem. Őszinteséget várunk, ha ponthídakkal végeznek rajtunk viviszekciót a dilettánsok? Álomnak ez túl irreális, a valóság viszont a pénz nyelvén beszél, ezért is van sikerre kárhoztatva minden "forradalmár", aki talán még írótáborban se járt soha. Igazságérzettel dobálózni, a fájdalmat kretének üvöltésévé degradálni abban a világban, ahol egy Béry Béla is csak két ösztöndíjat nyer egy évben, merő szemantika, demagóg dadogás. Lapot lapra hajtottam Orozsdi fájdalomregényét, és a szöveg lenyűgözött, hisz NYŰG volt minden sora. Katartikus kontármunka a Halódó ügyek, üzleti alapon elkövetett nemi erőszak a fájdalom birodalmának árnyékában.

Pontomhíd a fájdalomba.

Bugris-Pendely Wagina: Perverz és penetráns - Bűz árad a ponyva halott testéből (IV. fejezet)

Kép: lenolaj.hu (köszi)

FELADVÁNY MÁRA:

Melyik neves író borítón (is) olvasható könyvajánlójából származik az alábbi idézet?

Vigyázat! Ha elkezdi, nem tudja abbahagyni.

A) Stephen King, lektűrkirály

B) Esterházy Péter, a magaskultúra non plus ultrája

C) Giuseppe Pampallini, fickó

Megfejtés a hajtás után.

Tanár Úr (már akinek...) megírta, én elolvastam. Sok gondot nem okozott, ez ugyanis pont az a bulváros, felszínt karcolgató riportkönyv, amit egy délután magáévá tesz az ember, akár Csoky Ice Michelle Wild-ot a tengerparton. Kategóriájában korrekt, éppen csak a kategóriával van a gond. Több szót nem is érdemelne Havas műve (illetve a strómanjaié, amennyiben hiszünk a gonosz pletykáknak), ha nem lenne annyira bájosan amatőr pár helyen (vö. felszín karcolgatása). Két szép példa, egyik viccesebb a másiknál:

1) A könyvben bizonyos Gyuri bácsi nagy örömmel újságolja el többször is, hogy megvolt neki filmen Kelly Tramp, a jeles pornósztár. Ami önmagában igazán derék, tényleg. Éppen csak a nő neve lehet gyanús bárkinek, aki angolból alapfokú nyelvismerettel rendelkezik. Mint az közismert, a pornósok imádják a beszélő neveket, minél mókásabb és/vagy kétértelműbb valami, annál nagyobb örömmel harapnak rá (hogy messzebbre ne szaladjunk, ott van pl. az állóképességére méltán büszke Erik Everhard). Mint az ugyancsak közismert az angolul valamennyire értők körében, a "tramp" jelentése magyarul "csavargó", nők esetén a kifejezetten közönséges, elhasznált példányokra személyekre utalnak így (hogy mást ne mondjak, az itthon "ribancrendszámnak" nevezett tetkófajta neve angolul tramp stamp), magyar megfelelője is ez esetben a trampli, ugye. Ezek után felmerül a kérdés, mi a sz*rért akarná felvenni a "Trampli Kelly" nevet egy önmagát kívánatos, nagyvilági nimfaként eladni kívánó, a szöveg szerint is világszínvonalú és igényes pornósztár... Hát mert nem vette fel, illetve nem ezt a nevet. Ő inkább célirányosan a világ leggazdagabb emberének tartott Donald Trumppal kívánt névrokonságba kerülni, ezért is hívják Kelly Trumpnak.
Ennyit a szakértelemről.

2) A műben nyilatkozik a nagyközönségnek Imre, a berendező is. Megemlíti, mennyire büszke volt rá, hogy egy "rendes" filmen, Az operaház fantomján Robert Ludlummal dolgozhatott együtt... Nem fura valami? Segítek. A Magyarországon forgatott Az operaház fantomja egy 1989-es, amerikai horrorfilm, Dwight H. Little rendezte. Robert Ludlum a Bourne-sorozat szellemi atyja. Nem gyanús, hogy egy kémregényíró kevés eséllyel bukkan fel horrorfilmek stáblistáján, hogy a forgatási helyszínről már ne is beszéljünk? Nekem igen, csakhogy én csalok, mert tudom, ki lehetett az, akivel Imre bratyízott. Robertnek Robert, de nem pont Ludlum, csak valami nagyon nagy jóakarattal hasonlónak nevezhető: Englund.
Azaz Freddy Krueger maga, hiszen ő volt Az operaház fantomja címszereplője, mellesleg igen jelentős sztár a horror műfajában.

Azért Englundot Ludlummal összekeverni! Ezt majd inkább ne feszegessük a jelentésben...

Köszi a képekért:
moly.hu
Nyomás utána

Nagyjából a meglehetősen egyoldalú „főzelék-vita” idején kezdtem neki Rubin Szilárd művének, és be kell vallanom, eleinte igen erősen élt bennem a gyanú, hogy ez a mindenhol kultikusnak, újra- és újrafelfedezettnek titulált könyv sem több egy ilyen-olyan okok miatt különleges „főzeléknél”, magyarán túl sokat hordoz magában abból, ami miatt a kanonizált magyar irodalmat csak fokozott óvatossággal merem megközelíteni. Valószínűleg az sem segített, hogy a Megvető Esterházyval és Szentkuthyval próbálta eladni, vö. „Ölesse meg magát Tóth Józsival, Hasfelmetsző Jack is őt ajánlja!” (Szegény Esterházy, már megint őt cinkelem, pedig nincs is vele különösebb bajom. Sebaj, azért ráfér.)

Meg az ajánlás módja is, ugye... A marslakó még hagyján, de Werther emlegetése a magamfajta bunkó proli számára komoly aggályokat vet fel, ugyanis éppen ez a mű képviseli a legjobban az iskolai tananyagból mindazt a – jobb szó híján nevezzük így – szenvelgést, ami számomra a kortárs hazai irodalmat is nehezen befogadhatóvá teszi, és ezzel vissza is tértünk a főzelékhez, az ún. szövegközpontú, de leginkább csak a lírát a prózával következetesen (valamint feleslegesen és nagyon idegesítően) keverő, öntetszelgő, túlzottan szubjektív, az elvontságot önértéknek beállítani próbáló, a pontos és éles mondatoktól szó szerint irtózó irodalmi hagyományhoz. Száz szónak is egy vége: bár mindig teljesen elfogulatlanul próbálom befogadni a (nekem) új műveket, előérzetem azért van, és ez eleinte nem volt pozitív a Csirkejátékot illetően. A regény első harmada csak erősítette ezt az érzést, úgyhogy összességében sajnos nem tudok mást mondani:

"[Nádas Péter m]ár csak azért is biztos benne [hogy nem olvasta Rubin Szilárd Római egyes című könyvét], mert a Rakéta Regénytár borítói annyira rondák voltak, hogy a kezébe nem vette volna ezeket a könyveket (...)."

(Dunajcsik Mátyás)

Vajon Nádas Péter mennyire lenne meglepve, ha a könyvei borítójára rá se pillantva, pusztán az ilyen kijelentések miatt nem lennénk hajlandóak kézbe venni könyveit? Vagy ő csak embernek ennyire felszínes, művésznek már mély, mint a Mariana-árok? (Vicces, amikor Nobel-esélyes nagyjaink feleannyira sem bölcsek, mint pár rosszarcú fekete férfi [irónia!] 60 évvel ezelőttről...) Egyébként a Rubin-könyv borítóján fekete alapon egy égő gyertya látható, és távolról sem annyira szörnyű, mint Nádas kijelentése alapján hinnünk kéne:

Összehasonlításképpen itt az Egy családregény vége két régebbi kiadásának borítója, szintén a remek moly.hu-ról. Szabályosan ordítanak utána, hogy kézbe vegyük őket, nem...?

UPDATE!

Még néhány Rakéta Regénytáras szerző Rubin Szilárdon kívül, akinek munkáit Nádas Péter következetesen kerülte, tekintettel a csúnya borítóra:

Mándy Iván
Heinrich Böll
Joseph Roth
Alfred Döblin
Páskándi Géza
Ember Mária
Hernádi Gyula
Dalos György
Peter Handke
Dobai Péter
Thornton Wilder
Arthur Miller
John Fowles
Saul Bellow
Julio Cortázar
Örkény István
Gabriel García Márquez
Ödön von Horváth

Nem elég, hogy dúlt a diktatúra, még a könyvek se voltak szépek...

Másodközlök.

http://filmvilag.blog.hu/2013/03/21/scott_turow_artatlansagra_itelve

Két vallomással is tartozom e kritika Nyájas Olvasóinak:

1) Nem vagyok, nem is lehetek teljesen elfogulatlan e könyvvel, mivel a belőle készült film régi kedvencem. Ugyan az öntörvényű alkotóiról elhíresült Új-Hollywood jelesei dolgoztak rajta – Alan J. Pakula rendező, Sidney Pollack producer, Frank Pierson író, John Williams zeneszerző, Gordon Willis operatőr (Pakula, Pollack és Pierson sajnos már nem él) –, mégis a „régi” Hollywood legszebb hagyományait eleveníti fel, méghozzá olyan erővel, hogy együtt emlegethetjük pl. A vád tanújával (Billy Wilder klasszikusa Agatha Christie műve nyomán) vagy Hitchcock műveivel (aki előszeretettel foglalkozott az ártatlanság problémakörével, elsősorban a „tévedés áldozataival”).

2) Nehezemre esik olyan könyvet elolvasni, aminek már láttam a filmváltozatát. Az ilyen művek általában nem okoznak csalódást a szó szoros értelmében, mégis nehéz úgy befogadni őket, mintha nem ismerném a szereplőket, a sztori összes részletét, a fordulatokat. Utóbbiakban ráadásul bővelkedik az Ártatlanságra ítélve, ezért félve vettem kézbe az írott változatát, hátha nem tudja megismételni azt az élményt, amit a mozi okozott.

A nagy sikerre való tekintettel... Na jó, nem, ezt úgysem hiszi el senki. :D

Szóval olvasgattam Cserna-Szabóval egy másik interjút, ami alapján még annyi bajom sincs vele, mint eddig. De azért ez a beszélgetés sem mentes néhány tanulságtól.

1. részlet...

Egyébként jellemző a magyar sznobizmusra egy gyerekkori élményem: nagyanyám falta ezeket a[z Albatrosz-sorozatban kijött] krimiket, de nem tette fel a könyvespolcra, Balzac és Jókai mellé, inkább diszkréten a konyhaszekrénybe dugdosta őket. Biztos olvasta Szerb Antal dörgedelmes szavait A világirodalom történetében, melyek szerint ugyanannyira méltatlan a szellemi ember számára a detektívregények olvasása, mint utcagyerekekkel hógolyózni az utcán. Írta ezt a talán leginkább "emberarcú" magyar irodalomtörténész és a világ egyik legzseniálisabb krimijének szerzője...

... melyben a Művész - nagyon helyesen - megmosolyogja a sznobizmust és a kettős mércét, melyek még a hozzánk vér szerint (nagymama) vagy szellemi szempontból (Szerb Tóni bá) közel állóktól sem voltak teljesen idegenek.

2. részlet...

...emellett a regényemben is rengeteg popkulturális elem van, a westerntől a krimiig, a metáltól a punkig, és hát valljuk meg, néhol még a horror és a pornó sem áll távol tőle.

- Hát nem is tudom...

... melyben a Művész "bevallja" (ilyet is csak felénk kell ma már bevallani), hogy a munkájában is visszaköszön az ún. tömegkultúra, beleértve annak leginkább lenézett műfajait. Ezzel így nincs is semmi baj, csak aztán az interjú készítője is megszólal:

"Hát nem is tudom..."

, mire a Művész kvázi visszakozik, magyarázkodni kezd, de ezt már nem is akarom bepötyögni. Hát igen, a pornót csak akkor szeretjük, ha Kicsi és Magyar, vagy művészetnek is be lehet csomagolni (és persze ha nem látja senki, hihi). Akkor jöhet. De csak úgy, minden cicoma nélkül... Akkor

"Hát nem is tudom..."

Hát én sem tudom. Csak egyet: a nagymama és Szerb Antal boldog lenne, az biztos.

Cseppben a tenger, kérdésben a probléma, szívedben a Halálcsillag.

Az általam igen tisztelt (tényleg!) Cserna-Szabó András prózaíró létére költői kérdést fogalmaz meg egy interjúban.

„Amikor Bukowskit, Hunter S. Thompsont, Bret Easton Ellist, Pelevint, Carvert, Nesbo-t, Vonnegutot, Irvine Welsh-t stb. olvasok, mindig arra gondolok, hol vannak ezek a hangok a kortárs magyar irodalomból?”

Majd egy kérdéssel arrébb azt taglalja, hogy nem szeretne „200 példányban az anyukámnak, a barátaimnak és néhány ismerős kritikusnak írni”, ennek nem látja értelmét.

Mindkettőben igaza van, ez nem is kérdés. Az viszont igen, nincs-e esetleg kapcsolat a két gondolat között, és ha van, vonhatunk-e le ebből további következtetéseket.

Öninterjú:

– Igen, van.

– Vonhatunk.

Kénytelen vagyok beállni a sorba: Kondor Vilmos -- pontosabban az(ok), aki(ke)t e név takar -- értékes művet hozott össze, ami igazán megérdemelte a sikert (mondjuk hogy a nemzetközi érdeklődés nem a jól kitalált címnek köszönhető-e elsősorban, nem tudom, de ez a legkevesebb; szerencsére nem zavar különösebben, ha egy hazánkfia sikeres, főleg ha teljesítmény is van a siker mögött). A Budapest Noir jó könyv, a szó legjobb értelmében véve profi munka (mielőtt valaki ezt is félreértené: az én szememben a profizmus -- vö. hozzáértés -- kifejezetten pozitív kategória, és nem zárja ki azt, hogy valaki egyszersmind eredeti és tehetséges alkotó, hogyaztnemondjam művész is legyen), és azon túl, hogy hitelesen megidézi a hard-boiled irodalom nagyjait, kicsit olyan élményt is nyújt, mintha abban a korban született volna, amelyben játszódik, vagyis amikor pl. Hammett megírta a maga alapműveit 1-2 kontinenssel arrébb (nem mellesleg az öreg Dashiell nem csak a stílusával hatott arra/azokra, aki/akik Kondornak nevezi[k] magát/magukat).
Ha igazán kötözködni akarnék, márpedig akarok, akkor két (nem túl nagy) problémát emelnék ki.
1) Tény, az élményhez hozzátartozik, ahogy a szerző folyamatosan és részletesen jelzi, honnan hová megy a főszereplő, de a kevesebb talán több lett volna. Én legalábbis egy pont után kb. leszarom Budapest korabeli utcaneveit, a tömegközlekedés legkülönfélébb módjait, és hogy hány perc alatt lehet egyik helyről a másikra érni. (Ajánlott irodalom néznivaló e témában.)
2) SPOILERVESZÉLY! Értjük, a főszereplő, Gordon-Kondor Zsigmond-Vilmos zord külseje érzékeny szívet rejt (mint egyes kollégák szerint Snake Plisskené, de ebbe most ne menjünk bele), de az azért megint csak túlzás, hogy a főgonoszt arra kényszerítse a hős, hogy minden pénzét egy anyaotthonnak (!) utalja át. Egyrészt: ki tehetné szóvá, ha Kondor legalább a kiadásait (költségek + fájdalomdíj egy nagy verésért) megtéríttetné valami módon, éppen csak a korrektség kedvéért? Másrészt: a philipmarlowe-sításhoz már a fele is elég. Oka persze van rá Kondornak a sztori alapján, hogy éppen egy anyaotthont nevezzen meg kedvezményezettként, de annyira azért nem erős ez az ok, mint amennyire röhejes (legalábbis szerintem, ofkorsz). Ide valami jobb megoldás kellett volna, mert ez az anyaotthonos történet inkább idézi a Cilike-regények világát, mint a kemény krimi nagyjait...
Akárhogy is áll a dolog, nemsokára nekiállok a sorozat második részének, igen komoly elvárásokkal! Soha ne kapjon debütáló (?) író ennél rosszabb véleményt.

Most nyilván azon kéne pörögnöm, hogy Laura azonos-e Garaczival, csakhogy ez nem érdekel különösebben, egyrészt mert a szerző fontos ugyan, de a mű a lényeg, másrészt mert semmit sem olvastam Garaczitól, csak két (tévé)filmet láttam, ami ő írt, azok mondjuk jók voltak, de ettől még nem kezdenék barátkozni egy olyan valamivel, amit talán ő írt, de inkább nem, és tegyük hozzá rögtön, szerintem a szemüvege is csúnya, de ez szintén nem ok semmire, legfeljebb arra, hogy halkan megjegyezzem egy Édeskevés-kritikában, vagymiez, és ha már itt tartunk, mármint a szerző vélt-valós személyénél, szólok, hogy szerintem Spiegelmann művésznő akkor azonos azzal a személlyel, akiről E/1-ben ír, amikor Kondor Vilmos azonos azzal a szigorú töritanárnak tűnő fekete-fehér bácsival, aki elvileg szigorú fizikatanár, magyarán semmikor, persze azt tudom, kik ők valójában, Laura Csokonai Lili és Psyché szerelmének gyümölcse, Kondort pedig Hammett és Berkesi András egyéjszakás kalandja dobta e világra, egy nagyvárosi csatorna mélyén adott nekik életet az apja, gyermekként zugújságírók táplálták saját vérükkel két éjszakai riport között, felcseperedéséről korrupt rendőrök gondoskodtak egy koszos irattár hátsó traktusában, na szépen elkalandoztam, maradjunk csak Lauránál, aki szerintem tehát nem nő, inkább férfi, és nem blogger, hanem többé-kevésbé bejáratott író, amit már csak az is bizonyít, hogy kiadták a könyvét, méghozzá a Megvető (most képzeljük el, ahogy a blogger bekopogtat az utcáról Megvetőékhez! "Gézukám, van itten ez a szöveg, hosszú mondatokban fogalmazva, folyamatosan tettem közzé a neten, bárki elolvashatta, kiadjátok?" "Az a jó kis kefélős cucc, Laura? Hát persze, hogy kiadjuk! Már magam is meg akartalak keresni, tudod éppen profilt váltunk, sznobtáplálék helyett ismeretlen arcok tehetséges szövegeit keressük, egy feltétel van csak, tartalmazzon pornót, de nem is folytatom, inkább írd alá a szerződést"), mindenesetre akárki is ez a Laura, korrekt cuccot hozott össze, és még csak azt sem lehet ráfogni, hogy nagyon hatásvadász lenne, vagy éppen annyira pornográf, mint amiről a hírek szóltak, nos igen, kemény a felütés a híres-hírhedt első sorral, nem kevés kúrás is akad a szövegben, de pornóregényről vagy hevenyészett blogbejegyzések könyvként való kiadásáról nem beszélhetünk, ez irodalom, bár garantáltan nem széplelkeknek és prűdeknek való, úgyhogy a könyvbarátok 2/3-a rögtön ki is esett, így már csak az a kérdés, kik vették meg annak idején nem kevesen, ezt például nem igazán tudom, csak azt, hogy Laura/Lauro jól nyomja, és bár nem alkotott megkerülhetetlen remeket a témában, bőven vállalható a műve, és már ez sem kevés egy álnéven publikáló lány-fiútól, aki befutott író létére lett kezdő, és annyit se tudunk róla, kicsoda valójában, pedig leginkább Pethő Anita, amin most nyilván kéne valamennyit pörögnöm, csakhogy ez sem érdekel különösebben.

Kubiszyn kollégához hasonlóan Kolozsi kolléga is egy ismert kulturális újságíró, akinek K-val kezdődik a neve, gyakran publikál(t) -- többek között -- a Filmvilágban, nemrég részben saját élményeken alapuló könyvvel jelentkezett, és szívesen olvastam/-som a filmes tárgyú szövegeit. Ellentétben Kubiszyn kollégával, Kolozsi kolléga nem a "vallomásos" irodalmat műveli, ha jól értem, inkább a magyar nyelvű hard-boiled krimi meghonosítására tör. Ami nem lenne gond, bár ezen őszintén szólva kicsit meglepődtem, az írásai alapján valami "elmélyültebb" dolgot vártam volna tőle a Magda Marinko-ügy fikciós feldolgozásánál.

Ami viszont gond volt már abban a pillanatban, hogy a kezembe vettem a könyvét: nem tetszik a cím, a borító, az ajánló pedig még az én személyes ízlésemen túl is problémás. "Never judge a book by looking at the cover!" -- mondták az ókori görögök a régi rómaiaknak, és igazuk is volt, de azért megjegyzem, a rágógumikék alapon vért eresztő krémes szó szerint csúnya tévedés. A cím leginkább a hatásvadász jellege miatt nembejön, de talán az se mindegy teljesen, hogy a hard-boiled nagyjai, Hammett és Chandler nem adtak volna ilyen címet a művüknek. (Vagy ha mégis, akkor a Véres aratás eredetileg talán "Füstölgő stukkerek a béliszamos városban", a Hosszú álom pedig "Nem kúrok le gazdag muffot!" névre hallgathatott...) És akkor ott a fülszöveg, melynek első mondata szerint "Két, az itallal és a női nemmel meglehetősen hadilábon álló, mindenre elszánt újságíró ered nyomába a kilencvenes évek egyik leghírhedtebb bűntényének, tudni szeretnék, ki mészárolta le a szegedi cukrászt és egész családját".

Mi a gond ezzel a mondattal, kedves gyerekek?

Nos, igen, aki "hadilábon áll" jelentése "rossz viszonyban lenni" (ld. "hadilábon áll a matekkal" = nem tud számolni, rossz matematikából), vagyis jelen esetben hőseink sokkal inkább absztinens szüzek, semmint piás puncimágnesek, amit a szöveg minden bizonnyal állítani szeretne, és amit maga a regény is kifejt. Apróság, oké, de kezdetnek nem túl jó, és ez már tartalmi probléma is, szemben a borítóval.

Ami a lényeget, a regényt illeti, nincs róla rossz véleményem, de azért igazán jó sem. A legerősebb benyomásom szerint ez ebben a formában egy összecsapott írás, ami sajnos minden szempontból igaz: szerkesztő ide, korrektor oda, szinte minden oldalon előfordul pár kisebb-nagyobb hiba (elírástól szóismétlésen át formázási bakiig), és akkor a cselekményről még szót sem ejtettem. Ejtek: az író "feláldozta a tempó oltárán az érhetőséget", de kicsit szigorúbban nézve talán még több hibát is találnék. (Íme egy, mutatóba: a légpisztoly és a gázpisztoly nem azonos egymással, khm. És ennek megállapításához még krimikedvelőnek sem kell lenni. Egyébként előbbi a légpuska kistesója, skuló jön ki a csövéből sűrített levegő segítségével; utóbbi működése a hagyományos fegyverhez áll közelebb, csak éppen nem lehet vele ún. éles lövést leadni, a csövön át gáz távozik.)

Ha legalább a stílus egységes lenne, könnyebben elnézném a cselekményszövés és karakterformálás esetlenségeit, így viszont a szöveg színvonala oldalról oldalra, fejezetről fejezetre hullámzik: érzékletes hasonlatot vált erőltetett metafora, találó karakterleírást nehezen értelmezhető fordulat, E/1-es fejezetet E/3-as (ez másokat talán nem zavar, én viszont nem tudtam mit kezdeni vele. Ezek szerint az elbeszélő utólag beleszőtte a sztorijába a barátja élményeit? Vagy kikövetkeztette, mi történt vele? Nem egyértelmű, és ebben a formában nem is túl jó megoldás). Haladunk, ez tény, a cselekmény pörög, csak éppen "nincs idő megfigyelni az ablakból a tájat", a sebesség önmagában pedig annyira nem nagy élmény egy idő után. És ha már szóba került a hard-boiled, ebből a szempontból is problémásnak látom a végeredményt. Egy-két elem valóban a helyén van (dicséretes például a szerző korabeli társadalmi viszonyok felvázolására irányuló törekvése), de inkább csak a felszínen rokon ez a szöveg Chandlerék dolgaival, összességében több van benne az Agatha Christie-féle, nem annyira intenzív, még bőven biztonságos nyomozósdiból. Az se rossz, tegyük hozzá gyorsan, csak hát nem azonos azzal, ami (talán, elvileg) a kitűzött cél volt.

A sok fikázás ellenére ki kell jelentenem, Kolozsi kolléga valamit mégiscsak jól csinált, mert érdekel a második könyve. Abban viszont már távolról sem vagyok biztos, hogy ha annak elolvasása után is hasonló következtetésekre jutok, meg fogok próbálkozni a harmadikkal.

MC Tita, rapper és gépromboló ezúttal Clark Kent-i valójában, börtönpszichológusként és antropológusként lép elénk első önálló könyvével, melyről két dolgot érdemes tudnia az érdeklődő laikusnak:

1) Nagyon jó könyv, érdemes elolvasni.

2) Ez egy szakkönyv, pontosabban tanulmányok gyűjteménye.

Valójában csak az első pont számít, a másodikat azért kellett hozzábiggyesztenem, nehogy a naiv olvasó nagyot csalódjon, amikor az egyébként igen olvasmányos, érdekes sztorikban bővelkedő kötetet a kezébe veszi, és rádöbben, ez nem Stohl Buci vagy Zalatnay Cini kalandjait mondja fel a Blikk stílusában, és még az amerikai börtönfilmekből ismerős klisék sem kapnak benne túl nagy szerepet. Nem regény. Nem botránykönyv. Nem bő lére eresztett bulvárcikk. Ahhoz sincs sok köze, amit Fiáth művésznő Superman-i valójáról, azaz a sajnos éppen pihenőt (?) tartó Ludditák tánc- és szalonzenekarról tudunk.
VISZONT! Elég pontos, méghozzá tudományos értelemben is pontos képet kaphatunk arról, milyen ma a magyar börtönökben élni. És bár ilyesmire nem szívesen gondol az ember, kis túlzással bárki kerülhet ilyen helyzetbe, pl. mert egy rossz napon nem vezette olyan ügyesen az autóját, mint egyébként. Jógyerek lennék vagy csicska? Mire lennék képes azért, hogy túléljek a rács mögött? Egyáltalán túl akarnám élni? Vagy nekiállnék gyúrni, rászoknék a drogra és/vagy a szappanoperára (ez egy létező perspektíva!), menőként bevállalnám, hogy a szexuális igényeimet egy Zulejka nevű transzi elégíti ki? Ez vajon már a torrente-i értelemben is buzulás?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken is el lehet mélázni a könyvet olvasva, de persze nem kötelező. Éppen elég érdekes az, ahogy a jótollú (dalszövegek, rapnovellák és újságcikkek mellett a könyvben olvashatóhoz hasonló szakmai írásokat is jegyző) szakember bevezeti az egyszeri civilt a zárt intézmények meglehetősen összetett világába. Nem állítom, hogy a Börtönkönyv szimpatikusabbá teszi a bűnözőket, de abban mindenképpen tud segíteni, hogy őket is embernek tekintsük. És ez már önmagában komoly teljesítmény.