Kolléga a célkeresztben! Vagy inkább a figyelem középpontjában, hiszen eszem ágában sincs senkit célba venni, kipécézni, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak érdekel, mit írnak azok, akikkel elvileg hasonló az érdeklődésünk. Ez már minimum a harmadik ilyen eset, de várom a további alkalmakat (Kolozsi László második regénye már csőre van töltve!).

A Foglaltház szellemi folytatása a szerző korábbi, egyben első hasonló jellegű művének, a Drognaplónak. Ami nekem – minimális fenntartásokkal – tetszett. Ahogy a Foglaltház is. Látszólag ugyanaz pepitában, de azért több. Bizonyos szempontból összeszedettebb, csapongósságában is célratörőbb feldolgozása a drogfüggőségnek, illetve (részben) fikciós leírása mindannak, amit tesz az emberrel. Érzékenyen, őszintén. Ezek szólnak elsősorban Kubiszyn könyve mellett (és hogy furcsamód jól passzol a Sandmanhez). Ellene kevés (most tekintsünk el attól, hogy sokakat biztosan már a téma sem vonz, ők valószínűleg idáig sem jutottak el az olvasásban), problémám ismét csak két nem túl jelentős körülménnyel van.

Egyrészt: bármennyire is ezt hangsúlyozza a reklámgépezet, ez nem regény. Hacsak nem tekintünk automatikusan regénynek minden hosszabb írást, vagy nem próbálunk új regényfogalmat alkotni a zóna- előtag alapján. (Összefüggő novellák füzérének nyugodtan nevezhetjük a Foglaltházat, bár ez sem teljesen pontos meghatározás, pl. mert az utolsó harmadában leginkább a Drognapló folytatásának tűnik.) Ettől maga a szöveg persze nem lesz se jobb, se rosszabb, de a miheztartás azért mégiscsak végett.

Másrészt: úgy tűnik, a szerzőben még nem alakult ki következetes álláspont saját magát, illetve a függők-nemfüggők viszonyát illetően. Alakulóban van, változékony, ami érződik a szövegen is, és ez érthető, bár néha azért zavaró is. Az egyik bekezdésben az alteregó még kíméletlen önkritikával fejtegeti, mennyire önző az emberi viszonyaiban, a másikban már azt taglalja, milyen kivételes emberismeretre tesz szert az, aki az utcán próbált túlélni szerhasználóként, pl. szagról, apró rezdülésekből pontosan tudja, kivel áll szemben, amikor „a másik oldal” képviselőivel találkozik. Hátnemtom. Ez talán így van, de inkább nem. Amikor én utoljára azt hittem, belelátok mások fejébe, önelégült kis hülye voltam. És amikor nem sokkal később beszéltem valakivel, aki ugyanezt állította magáról, nem tudtam eltekinteni attól az apróságtól, hogy ez a bizonyos személy elmekórtani eset, aki még önmagát sem ismeri igazán, nemhogy másokat. Szóval ezzel a gondolattal ebben a formában nem klappol valami, na, álljon mögötte bármilyen junkie-tapasztalat is. (Vagy csak az embergyűlölet finoman kódolt formája, ami viszont további problémákat vet fel, hogy messzebbre ne menjünk, a szerző hitével kapcsolatban.)

Nos, mára ennyi. Még mindig érdemes Kubiszynt olvasni, merem ajánlani. Nekem pedig már csak azt kéne tudnom, miért nem válaszol a kolléga bő fél éve a leveleimre, mikor egész jól indult köztünk a kommunikáció annak idején, és akár le is zárhatnám a Kubiszyn-aktát. Legalábbis a következő könyvig.