Orosdy Dániel blogja

Bár a nagymamám szerint detektívregény-író volnék, most jól bebizonyítom, hogy fogalmam sincs a krimiről, és rögtön a nagy mű elején leleplezem a gyilkost, aki természetesen a kertész. Ami ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy Kubiszyn Viktor Drognapló című kötete jó könyv, ajánlom mindenkinek, akit érdekel a téma, mert ha beszerzi, egy olvasmányos, érdekes és értékes szöveggel bővül a könyvtára. Azt nem állítanám, hogy tökéletes, korszakos jelentőségű műről van szó, de az amúgy is ritka madár, különösen az elsőkönyvesek kalitkájában. (Ezzel persze kicsit tökönrúgtam magam is ornitológiailag, de sebaj, és a képzavar még mindig ér. Mellesleg Kubiszyn félig-meddig jogosan tiltakozhat az elsőkönyves jelző ellen, hiszen jelent már meg korábban kötete, igaz, nem szépirodalmi jellegű: ez a Filmflesskönyv című gyűjtemény, melyhez sajnos még nem volt szerencsém, bár van rá esély, hogy a benne szereplő írások nagy részét már olvastam a Filmvilágban annak idején.)

A lényeg tehát fent olvasható, irány könyvesbolt! Alább olyan marginális jellegű kérdésekbe megyek bele bővebben, hogy nekem személy szerint mi volt a gondom a Drognaplóval, mi nehezítette meg (némileg) a befogadását. Könyvkritikának ezt nem szívesen nevezném, de ha korrekt bírálat írására szánnám magam, ezekre is kitérnék.

„Nem tudom, mikor kezdődött tesó, hidd el, nem tudom.” – Ez a könyv első mondata egy rövid bevezető (mottó? ajánló?) után, a Villanások című fejezet legelején. Alapvetően jó kezdőmondat, egy dolog kifejezetten tetszik benne, egy másik viszont kifejezetten nem. Előbbi a nyelvtani szabályok minden bizonnyal tudatos áthágása: elvileg a „tesó” elé kéne egy vessző, de a szerző erről nem vesz tudomást, ahogy más helyeken sem ragaszkodik szigorúan az akadémiai szabályokhoz, és ez egy szépirodalmi szöveg esetén így van jól; ha a szöveg ritmusa úgy kívánja meg, dobjuk ki nyugodtan azokat a vesszőket, vagy írjunk „hagggyuk”-ot. (Egyes kritikusok a „hibákat” szóvá is tették, szerintem nincs igazuk. A látszólagos pongyolaság valójában illik a szöveghez, majdnem végig következetes az elírások használata, és csak a legritkább esetben öncélú. [A zárójel zárójelében jegyzem meg, nehéz sors a miénk, egy kritikában az én tudatosan elejtett szóismétléseimet is hibaként azonosította az ítész.])

Ami viszont azt a „tesó”-t illeti... Az első reakcióm erre röviden ez volt: nem. Én még csak kollégája volnék Viktornak szegről-végről (mint a Filmvilág szerzője, filmes újságíró, író), de azt nem szeretem, ha olvasói minőségben egy ennyire személyes, önéletrajzi szövegben letesóznak, aztán haveroznak, bátyáznak etc. Nyilván meg lehet ezt is indokolni (a közvetlenséggel, vagy akár a keresztényi felebaráti viszony ilyetén módon való erősítésével), és szerencsére nagyon távol vagyunk a Kornis Mihály-féle megoldástól, aki nemes egyszerűséggel „Olvasóm, képzelt gyermekem”-nek titulálja mindazokat, akik kézbe veszik egyik-másik könyvét... De akkor is. Kornis művét csak sürgősséggel visszaszolgáltattam annak, aki a kezembe adta, a Drognaplónál viszont az egyébként magas élvezeti érték rovására ment ez a célt tévesztő bratyizás, vagy nem is tudom, micsoda. Eleinte még bíztam benne, hogy a szerző csak egyszer tévedett ezzel a (nekem) lekezelő(nek tűnő) megoldással, de aztán egyértelművé vált, hogy nem. Nincs szó tragikus tévedésről, csak éppen szerény véleményem szerint az írónak elsősorban partnernek kell tekintenie az olvasóit, nem tesónak vagy akár méltóságos uramnak, meg aztán ha valaki a saját élete legintimebb részleteibe avat be kvázi felvilágosító jelleggel, ne úgy szólítson meg, mint a nagy igazságok elmondására készülő gimis a játszótéren okvetetlenkedő alsóst. És bár Kubiszyn egyértelműen rokonszenves arc a könyve alapján (nem utolsó sorban a kíméletlen őszintesége miatt), néha elő-elővillan az a „megmondom én nektek, hogy mi van”-hangnem, amit már a filmes írásaiban is érzékeltem néha.

(A filmes vonalra még visszatérek, addig is egy példa, hogy ne csak a levegőbe beszéljek: „Julie Christie színészi kvalitásai ma már nehezen felfedezhetők, de mentségére szóljon, hogy gyönyörű” – írta a Fahrenheit 451 kapcsán hosszú évekkel ezelőtt. Tény, Christie alakítását mások is kritizálták e film apropóján, sőt, a színésznő szerintem sem tartozik az élvonalba, de ez a mondat akkor sem korrekt vele szemben, ugyanis a) a színészi kvalitásait nem egyetlen film alapján kéne megítélni, főleg ha b) eredetileg nem is arra a kettős szerepre szerződött, amit Truffaut végül eljátszatott vele. Ennyi erővel Rod Steigerről is kijelenthetjük, hogy gyenge ripacs, mert a szintén Ray Bradbury egyik művén alapuló A tetovált emberben úgy tombol, mintha grimaszra fizetnék, ehhez képest A zálogos vagy az Egy marék dinamit nem éppen arra bizonyíték, hogy fogalma sincs a színjátszásról.)

Nem tudom, védelmére szól-e a szerzőnek, de a „sorok között” magyarázatot ad a hangnem furcsaságára. 49. oldal: „Felsőbbrendűségi érzésem volt az intelligenciám, a látóköröm, meg persze az élményeim miatt. Arrogáns lettem és cinikus.” Jóhiszemű vagyok, feltételezem, hogy a múltidő indokolt, de a jelek szerint azért megmaradt  ebből a hozzáállásból valami. Amit sajnos az is alátámaszt, ahogy K. többször hivatkozik rá minden önirónia nélkül, hogy jól ír, illetve hányan gondolják róla, hogy jól ír (illetve írt filmes újságíróként). A tényekkel persze nehéz vitatkozni, én mégis nehezen tudom hová tenni ezeket a bejelentéseket. Eszem ágában sincs belekötni az állításba, valahogy mégis fölösleges és zavaró. Főleg ha néha az egyébként kíméletlen önkritika is tévútra kerül morális vagy egyéb szempontból.

A 200. oldalon ugyanis előkerül a felelősség kérdése, konkrétan a Török Gyerek kapcsán, aki a hibáit-bűneit a szemére olvasó rokonoknak végül azt mondja: „Egy az Isten, tesó. És az nem te vagy!” (A „tesó” ezúttal konkrétan a bátynak szól, egyébként.) Az egyik oldalon tehát a jogosan sértett családtagok állnak, a másikon a rehabon lévő (ex)drogos. A családtagok nem érzik a saját felelősségüket a Török Gyerek tragédiájában, szemére hányják a bűneit, ami ugyan érthető, de nem túl szimpatikus húzás. Az (ex)drogos érzi, hogy igazuk van, de amikor már Istent is szidják, az idézett mondattal válaszol és elmegy. A szerző szerint ez a „legjobb duma”, hiszen amit csövesként tett, nem az emberek ellen tette, hanem önmaga ellen, illetve Isten ellen, aki viszont megbocsátott. És „innentől kezdve kocc van, haver”.

Lehet, hogy ez csak az istenhit kérdése, de szerintem „nincs kocc”. Haver. Nem mintha minden kábszerest a börtönben akarnék látni (ostobaság), vagy mert szerintem minden bűnt egyesével jóvá kéne tenni (amire Kubiszyn is utal pár bekezdéssel feljebb). Hanem mert ez így egész egyszerűen nem igazságos. Inkább olyan, mintha Isten „puffer” lenne, valamiféle köztes felület, amivel védekezni lehet a jogos sérelmekkel szemben. Hiszen a drogos csak ezen a világon bántott másokat, és a lényeg úgyis a túloldalon van, úgyhogy nem is kell érdemben foglalkozni az „áldozatokkal”. „Majd én az Úrral, akire az egész tartozik, megbeszélem ezt, a többiek meg foglalkozzanak a saját dolgukkal.” Magyarán: kocc. Ez egész egyszerűen nem klappol, vagy ha mégis, akkor az egyéni felelősség és a lelkiismeret fogalmát úgy ahogy van, töröljük a szótárakból, és a megtéréséig csinálhasson mindenki azt, amit akar. (Persze nem kizárt, hogy velem van a baj, én már a tékozló fiú történetében is leginkább a rendes fiúnak adtam igazat, de ez van. Hívjatok földhözragadtnak, vállalom.)

Végül, de nem utolsó sorban következzék a párszor már belengetett „filmes vonal”, talán ezzel kapcsolatban a leginkább érvényes egy általam megfogalmazott hozzászólás. És a 67. oldalon leírtakat olvasva ez a hozzászólás megint csak egy nem, csak ezúttal ez egy sokkal keményebb és karakánabb nem (mondhatni, egy igazi, virtigli „N E M !”-mel van most dolgunk).

„Hány filmet nem láttam azok közül amiről írtam, de az információmorzsák alapján mégis képes voltam hiteles és igaz ítéletet alkotni róluk. Erre büszke vagyok.” Szigorú leszek: ezúttal nincs mire büszkének lenni. Azon hiteles és igaz ítéletek halmaza, amelyeket valaki az ítélet tárgyának ismerete nélkül hoz: üres halmaz. Mindenkor és mindenhol, vallástól, drogtól, hivatástól függetlenül (az információmorzsákkal kapcsolatos felvetésre már írni sem akarok semmit, pedig lehetne). Nem akarok erkölcsről, szakmai etikáról, vagy akár az elemi logika és ráció törvényeiről hosszas fejtegetésekbe bonyolódni, talán elég lesz az is, ha felhívom rá Viktor figyelmét, hogy valószínűleg ő sem tartaná helyesnek, ha valaki az alkotását innen-onnan származó adatok segítségével bírálná el, anélkül, hogy akár csak belelapozna. Bohém művészek egyszer-egyszer talán megtehetnek ilyesmit (ha megússzák), és nagyritkán "kényszer" hatására is sor kerülhet rá (pl. mert valamiért írni kell a műről, méghozzá gyorsan, csak éppen lehetetlen beszerezni), de már ezeknél is rezeg a léc. Büszkeségre viszont biztosan nincs ok ilyen esetben.

A fenti, bő lére eresztett, jórészt marginális jelentőségű dolgokra vonatkozó, merőben szubjektív és moralizáló kifogásoktól eltekintve viszont Kubiszyn Viktornak igenis van oka a büszkeségre. Egyrészt emberként – ezt az utat írja le a könyvében. Másrészt íróként – ez maga a könyv, egy kisebb hibái ellenére emlékezetes mű, amit továbbra is csak ajánlani tudok mindenkinek. És ha valaki arra is kíváncsi, mennyire nehéz egy ilyen témát jól megírni (pontosabban milyen könnyű bakot lőni), olvassa el a derék Könyvtáros Testvér itt fellelhető, igen tanulságos írását, de az alapjául szolgáló könyvet lehetőleg ne.